2006-ban alakult egy veszprémi székhelyű zenekar, a Guilthee, melynek alapítója, Tóth Gábor a 2008-as demolemez elkészültekor keresett meg, füleljek bele a felvételekbe. Elsőre kicsit sokkolt a dolog, emészteni kellett, s a végén már egész megtetszett. Eltelt egy év, s újabb korongot postázott, ahogy az előzőt is, tokban, borítóval, egy korrekt kiadványt. A különbség: nem 2, hanem 11 dalt tartalmazott. Nagylemez. Komoly háttér és kiadó nélkül is elkészült, s mégis összehozták, megtisztelve engem is egy példánnyal. Ehhez is kellett idő, de kevesebb, ahhoz hogy megemésszem és el tudjam mondani, mit is vált ki belőlem. Nagyon vegyes anyagról van szó, rengeteg zenei alapot elegyít, igazán egyedi alkotás, amilyenhez még nem volt szerencsém hazai berkekben. A ’60-as évek végének, ’70-es elejének rockzenéje keveredik a ’90-es death-metal és akkori kísérletek alapjaival, vegyítve ezt olyan elemekkel, mely a mai fülhöz igazítja kicsit a dolgot. Sokkol és elámít. Ez az amit vagy nagyon megszeretsz, vagy nagyon nem, de köztes állapotot nehéz belőni. A többit pedig bízzuk a befogadóképességedre, annyit elárulok: hallgatni csak hangosan érdemes!

Mikor még csak a nagylemez terveit hallottam, nekem is furcsának tűnt, miként lehet olyan zenei alapokból egyszerre építkezni, mely egy részről érezhető a korai Pink Floyd (pl Umagumma, Saucerful of secrets,Meddle, de ha nem ismered, hallgass egy Best of-ot és a lényegét érzed), másfelől a ’90-es évek death vonalának bandái közül (Death, Gorefest, Napalm Death – melyekkel pl. a mai napig nem tudtam annyira megbékélni) szolgáltatják. A végeredmény valami olyan egyedinek nevezhető új alkotás, melyhez még nem volt szerencsém, attól függetlenül, mennyi zenét és mennyi érdekességet hallhattam eddig. A felépítés teljesen rendben, van egyfajta vonalvezetése a lemeznek, felvezet, különböző témákkal ámít, sokkol, kizökkent, nyugtat, lezúz, s végül a levezetés. Kicsit részletesebben: az első track, ’Learn to obey part I.’ címmel egy lágyabb dallamokra épülő,alig pár vokállal s szöveggel megtűzdelt szerzemény, mely egy horrorfilmbeli felvezető/átvezető zenének is elmehetne, mégis kellemes a fülnek, nincs is benne más hangszer a szintin kívül. Mikor kezd ráállni a fül, s elfelednénk, hogy metal-t hallgatunk épp, indul a második szám, melyben az erősebb riffek és a minden lágyságot mellőző ének kapnak szerepet, mégis kimért, egyenletes formában, érdekes dallamvezetéssel. Már az első taktusok előhozzák a ’hangerőt fel’ érzést. Ezt halkan nem is lehet. Ha kibírtad az első 4 és fél percét, akkor megjutalmaznak egy kis könnyed kiállással, mely kifejezetten a Pink Floyd hangzását idézi. Zseniális. S gyönyörűen szól, majdnem mintha Gilmour dallamait hallanám. S végül ez vezeti le számot. Igen, kell is egy kis nyugtatás, mert a folytatásban még többet kapunk az arcunkba, nehogy nyugton maradhassunk. S mégsem kínzó, csak ütős. Minden szerzeménybe becsempésznek valamit, amitől más ízt kap. Amennyire durva, annyira eléri, hogy füledbe másszon, mindenhova jut valamilyen kiállás. A ’Thor’ c. szám pedig a Red Hot Chili Peppers révén sokkal inkább ismertebb John Fusciante lemezein észlelt borult gitárnyúzást-szaggatást nyújt a felkészületlen hallgatóságnak, ez az első pont, ahol az edzetlenebbek menekülni kezdenek. S a (tor)túra még nem ért véget, sehol se tartunk. Ügyes húzás, pontosan a korong felére kapunk egy közjátékot, mely eredetileg egy apróságnak indult, s lett belőle 6percnyi betegesnek tűnő valami. Enuma Elis. Zavarkeltő hangok egyvelege egy monológ alá (ami egyébként a babilóniai teremtésmítosz, bibliai idézet). Az összhatás ami a legkegyetlenebb, nem kell ehhez se alkohol, se tudatmódosító szerek, önmagában hatásos. Főleg éjjel, egyedül a sötétben, esetleg fáradtan, mikor már alapjáraton is képes hallucinálni az ember. Iszonyat nagyot flash amit magával hozhat. Ha átérzed. Egyszerre idegesítő és érdekes. De ha félős vagy, léptesd tovább, de gyorsan. Nagyon hatásos és eredeti. Zenei kiadványon ilyennel se találkoztam még. Ha ezen is sikerült túljutnod, így, vagy úgy, kis időre ismét elmerülhetsz a zenei élményben, pár könnyed taktus, majd hadd szóljon! De már nem olyan kegyetlen, az interlude után már nincs olyan hogy befogadhatatlan. Erőteljes, de hamarabb szembetűnnek a könnyed dallamok, mellyel továbblendíthet, s máris kellemesebb hatású. Pedig végkifejlet sincs még, se levezetés, csak keményedőnek tűnő hangvétel, ügyesen teletűzdelve kiállásokkal, mely nagyon elütnek a dalok fő nyomvonalától, mégsem kirívóak, mindegyiknek megvan a maga helye. Ettől teljes mindegyik nóta. Könnyítésképp jön a ’S eljön értünk a fény’, mely számomra ismét Frusciante-t idézi, sokkal zavaróbb, mint nyugtató, s mielőtt menekülnék, még egy death-jellegű szerzemény, csak hogy a végsőkig nyúzzanak, már –már a dallamosabb black- és extrem goth metal bandákra emlékeztető módon. Na de amikor a kántálást meghallottam, már én is padlót fogtam…S így értünk el a végére, ’Learn to Obey part II’, ismét egy szintetizátorra épülő dal, némi vokállal vegyítve, egyszerre férfi és női (na igen, a lemezen van többször is női vokál, mely korábban nem volt rájuk jellemző), ez már a levezetés. Egyfajta megbocsájtás. Miért is? Hogy végigkínlódtad a lemezt, szenvedtél rajta, bántották füled, vagy sokkoltak? Vagy csak hogy lenyugodj kicsit.

Mit is jelent maga az album címe? ’Engesztelő áldozat’ vagy ’mosdás’ az online szótár szerint. A projectre tekintve inkább az előző. Hogy miért kell engesztelni, és mi az áldozat, az még felvet pár kérdést, amiben biztosak lehetünk, hogy itt még hiteles zeneiségről van szó, és nem a pénz irányítja a dolgot, hanem a zene iránti szeretetük, az alkotási vágyuk, ami nagyon fontos ahhoz, hogy értékelhetőt alkoss. Nekik is 3 évükbe tellett egy olyan csapatot összehozni, amivel ezt meg lehetett valósítani, az eredmény önmagáért beszél. Két kölün zenei világot vegyítenek, ez egyiket jól ismerem (lásd: Pink Floyd), a másik kicsit idegen számomra is, a végeredmény mégis átjön. Nem kell magasztalni az egészet, ha sokszor megy le egymás után a korong, engem is ki tud akasztani, s pánikszerűen állítom le (de tegyük hozzá, bármi egyébbel lehet így lenni). Nagyon eltalált anyag, csak türelmet is igényel, mainstream-en nevelkedőknek valószínűleg nehezebben emészthető, sőt, garantáltan lesz olyan, aki nagyon ellene lesz, hogy meghallgassa másodjára is. Időigényes, szükséges hozzá némi zenei ismeretség és neveltetés. Ha rádión nevelkedsz és elvagy úgy, akkor felejtsd el. Egyéb esetben merem ajánlani, legfeljebb majd ismét lesz, aki szidja a fejem (sőt biztos, de ez részletkérdés), hogy miért ajánlottam figyelmébe. (Hozzáfűznivaló: blackmetalos ismerősnek megmutattam, első hallásra megkedvelte. Pedig ez nem is black…) Ne egy esélyt adj neki, inkább hármat. Utána jöhet a vélemény.