Hetvenkedve erejével,
tarjagos, bősz főurak,
rimákkal, föld szemetével,
honi méltóság így mulat.
Igricekkel, regősökkel
övre ezüstös tükörrel,
külhonba forgott szakáccsal,
zeneszóval, muzsikával.
Öregebbje bortól kába,
fiatalja asszonyt-hajtó,
birtoki mindnek országa,
senkinek fejet nem hajtó.
Legnagyobb részt hadba se száll,
röhögé csak vérem kardot.
,,Király, mit főzött most: övé,
vívja meg maga a harcot!”
Fényes sereg állt fel mégis.
Felállt, s magát sánccal zárta.
Szekértábort láncra kötve,
Győzelemre, vagy halálra.
Erős tábor lett a veszte,
erős tábor, és széthúzás.
Elmaradottakból új had kitelne,
így veszett vérbe az ország.
Vérlángban a hajnal ködje, bíbor fénnyel kel a Nap.
Seregeknek út-erődje, honra rontó áradat.
Az hadak színét találja vérbe fúlva pirkadat,
fuss, király, véled az országnak reménye, védd magad! |
