Értelmetlen vágyak feszengnek,
A megrökönyödött falak alatt.
Hol szív és tudat harcol,
Egy meggyötört mellkas alatt.
Sikolyt kerget, a hangnak vélt,
Elmosódott, megfagyott tekintet,
Ködbe burkolózik az öröm, hol
Vértől ázott agyneműt teriget.
Láncát húzza dühödt vad,
Agyarát árnyék rejti mélyen,
Nem érzi ha harap az állkapocs,
csak csöndben, kínok közt elvérzik.
Hangtalan suhan a koporsó,
Mint tébolyult lift, ki csak zuhan,
Felemelkedni többé nem fog,
Az árny benne faltól falig suhan.
Savas eső mossa a földbe,
Az őszinte vörös rózsa színét,
Elérve mindent, mi csak látkép,
S vörös délibáb takarja. az árny szemét. |
