Fölé hajol és újra lesújt,
Nem bántja, ha látja
Lassú halálát, neki csak játék,
Ha élve temetheti anyját.
Miféle durva szimbiózis,
Ha az élősködő nem hagyja
Élni gazdáját, de a mázsás
Köveit mégis nyakába akasztja?
Hol, mondd hol veszítettük el
Az öntudatunk?
Miért, mondd miért rágtuk el
A köldökzsinórt?
Bármennyire hű magához,
Bármennyire célratörő,
Bármennyire vakmerő,
A lejtőn már nincs erő.
Félő, hogy e hajsza nem tart soká,
Pihenni tér néhány ezer év.
Az anya csak sír, nem bírja tovább,
Visszaszorítja lélegzetét.
De a sakkfiguránk ezután is
A fekete mezőről a sötétre lép,
Mérföldes lyukakat égetve
Civilizációnk ütőerén.
Véres kezű helytartóm,
Fejezd be végre a művedet!
Fényes jövőddel elalszom én is,
Hiába képzeled, hogy ez a sarkított kép
- anya és gyermek - könnyen elválasztható,
és ha veszted érzed, eleresztett véred
újból feltámasztható.
Bármennyire hű magához,
Bármennyire célratörő,
Bármennyire vakmerő,
A lejtőn már nincs erő.
Bármennyit ér, bármit remél... |
