„…na jól van o.k. Akkor most elmesélem, hogy mi történt.
Csak arra kérlek, hogy ha lehet, akkor ne mond már el senkinek, de tényleg…
Nem szeretném, hogy ha holnap az egész város erről beszélne… érted…”
Mikor belépett én tudtam, hogy Ő lesz az emberem.
Láttam rajta, hogy érzi, megszólítani nem merem.
Odajött, elém állt. „El ne hidd, amit a szemed lát!
Tudom, hogy a véred hajt, de Te is rájössz majd, hogy…
Átver a látvány,
Átver a látvány,
Átver a látvány… átver… ne felejtsd el…”
„…aztán egyszer csak, mint hogyha egészen más helyre kerültem volna…
Tudod, kurva nagy ház, csomó ember, üvöltött a zene,
mindenki tele volt mint az állat és hát olyan nők voltak, hogy… phűűű…”
Nem értem a dolgot, az egész olyan hülye volt.
Kérdezni se kellett, szavak nélkül válaszolt:
„Hiába mégy ugyanoda, a végén úgyis megunod a
Legjobb piát, a legjobb csajt, és Te is rájössz majd, hogy
Átver a látvány,
Átver a látvány,
Átver a látvány… átver… ne felejtsd el…”
„…jól van, röhöghetsz ezen, de hidd el, hogy tényleg súlyos volt.
Én nem tudom van-e ilyen hogy menny meg hogy - mit tudom én –
pokol de… na… nem is ez a lényeg. Oda hajolt hozzám és azt mondta…”
„Hiába van életed száz, vigyázz melyik oldalon állsz.
A cél a fontos nem a rajt, és Te is rájössz majd, ha
Átver a látvány,
Átver a látvány,
Átver ez a látvány, a látvány átver.
Ez a látvány átver... ne felejtsd el…”
„…reggel persze ugyan abban az ágyban keltem fel,
amelyikben minden reggel szoktam. Egy kicsit zúgott is a fejem,
olyasmi volt mintha mondjuk - mit tudom én – másnapos lennék,
vagy ilyesmi… Kimentem a fürdőszobába, tettem – vettem,
és amikor felnéztem ott állt velem szemben, a tükörben.
Há’ most má’ nem vagyok benne egészen biztos, de olyan volt,
mit ha Ő lett volna az én emberem… érted…” |
