Fekete Bárány - Közöny


Megérkezünk, vérben úszva erre az embertelen, rideg világra,
S útnak indulunk, mit sem sejtve, elérhetetlennek tűnő, csalóka vágyainkat hajszolva.
Ám az idő múlásával szívünkbe kétségbeesés költözik, s ránk tör a félelem,
Vajon csak ennyi volna?
Megszületünk, élünk kicsit, s végül némán átadjuk magunkat az elmúlásnak.
Hazug álmok közt vergődünk reménytvesztve,
Egy cseppnyi boldogságért a lelkünket is odaadnánk, ha telne rá belőle.
Csak bolyongunk céltalanul az élet sűrű dzsungelében,
Mint apró moszatok erőtlenül sodródva a végtelen tengerben.
Szeretnénk hatalmasak lenni, mint egy büszke titán,
De ereinkben a vér réges rég vízzé vált,
Csak fetrengünk a porban, arcunkra tapad a sár,
S mi magunk elé képzeljük a gyöngyöző óceánt.
Halovány árnyékai vagyunk egykori önmagunknak, korcs utánzatok, elfajzott vadak,
Tükörbe nézni félünk, hisz ki nézne vissza ránk?
Egy megcsömörlött test, kinek találn meghalni sincs ereje már.
Ez a végtelen közöny, mint egy vérszomjas polip, kíméletlenül tapad ránk,
S mi múltunk romjain élősködve várjuk az üdvözítő megváltást,
De remélem, mikor ez a fásultság engem is megragad,
Lesz még bennem annyi büszkeség, hogy átvágjam a torkomat.

http://rockerek.hu/