Gyöngyvér - Őstüz


Emlékszem, hamvakból éltem én,
Bánatom selymes trónusán.
Testvérként szerettem árnyaim,
Féltem a fény mézes szavát.
 
Szemeim világa lassan megtér,
S átlátom az édes szenvedést:
Mégis, enyém a vérző múlt,
Sebeim léte nem tévedés!

Érzem, ahogy az élet ize hajt:
Nincs pillanat, mi a mélyben tart!
Feláldozom, oh a valótlant.
Mi valót ad.
 
Volt idő mikor arcomon maszk feszült,
S vidáman sirt a lelkem.
Majd cseppekből tengerré váltam én,
Romokból kastély lettem.

http://rockerek.hu/