Kátai Tamás - Télvíz


Rövidebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden. A<br>néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga<br>szőnyeg, sápadt őszi tükrök, amerre lát a szem.
<br> 	És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú<br>kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el.
<br>	Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nő a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a<br>takarón, a pohárban és a csontomban, nőtt bennem a betegség éjszaka, csak nőtt és nőtt, nagyobb lett és<br>gyöngébb lettem, mint a zörgő, süppedő avar kinn a föld hideg hasában. Csomókban hullottak a barna felhők,<br>nehéz halmokba hordta őket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltűnt az úton. Néztem, hogy jön.<br>Lassan lépett, míg estére a házhoz ért. Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást,<br>néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál.
<br>	Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló időt a síkos avaron és<br>várok rád egyedül a homályban. Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.
<br>
<br>
(Hahó! Hahó! December testvér! Takard be az utat! Zárd be az erdőt! Forgasd az időt! Forgasd az időt!)

http://rockerek.hu/