Egy igazi skandináv turné érkezett el először Magyarországra, három éves fennállása óta, főzenekarként a majd’ 20 éves Borknagart hozva, akik eleve először turnéznak komolyabban, de minket vagy 12 évig elkerültek a Summer Rocks-os koncertjük után (igaz, ők sem játszották túl magukat fesztiválokon). Niflheim a norvég mitológiában a köd birodalma, ellenben március ide vagy oda, szép napsütéses időben történt a kapunyitás, legalább egyszer, csak egyszer lehetett volna Budapesten akkor szar idő, amikor igazán passzolt volna a zenei képhez. Szapy kollégával együtt néztük végig a fesztivál ezen állomását, amelynek a sokak által kedvelt, és mind hang- mind fénytechnikában jeles Dürer Kert nagyszínpada adott otthont.

Az öt- (és igen vegyesen kiválasztott, mindegyik más-más megközelítést képviselő) zenekaros estre a keddi naphoz és mérsékelt jegyárhoz képest már az elejétől szép számú embertömeg volt kíváncsi. Persze nem repkedtek a söröskorsók a fél 7-kor kezdő Shade Empire alatt, de az első daltól kezdve kellő fogadtatást kaptak a finn srácok. Személyesen most találkoztam a zenekarral először, pedig 1999 óta aktívak. A koncertleírásból sikerült leszűrnik, hogy egy finn csodazenekar, akik a death és pogány elemeket modern szintikkel vegyítik, sokfelé variálós énektartományokkal. Miután utánuk néztem, rájöttem, hogy bizony ők üde színfoltja lesznek az estének, és leginkább az ő rövid, de tömör koncertjük ragadott magával. Juha Harju énektémái az igen mély hörgéstől a dallamosabb károgásig mindent kihasználtak, ami a mély gitárokon elfért, néha még íves dallamok is elfértek, főleg a középtempósabb döngöléseknél. Saját bevallásuk szerint symphonic black metalt játszanak, de sokkal inkább egy prog-death szörnyetegnek mondanám őket, akik puszta rutinból felgyújtották a Dürert. A legemlékezetesebb témájuk a záró Nomad volt, ami alatt a zenekar bőven bepózolta a színpadot, brutális kórusokkal támogatták meg a szintitémákat és a legszebb floridai thrash-t idéző dallamos gitárszólóval zárták a fesztivált nyitó fellépésüket... ami után kíváncsian vártam, hogy a többi zenekar miképp fogja megugrani ezt a lécet. Az In Vainről hallottam sok jót, az ő háttérvásznuk volt kint a nyitástól, de róluk majd később. Shade Empire, melegen ajánlom őket mindenkinek, aki híve eme stílusok fúziójának.

A festett arcú svéd EREB ALTOR pillanatok alatt átszerelt, és egyfajta doom-black felfogással vegyítették a norvég metal jegyeit. A legutóbbi vikinges lemezük előtt a Bathory zenei örökségét hosszabbították, bő tíz éves múltjuk alatt kevés, de igen vegyes anyagot adtak ki. Ezekről hallhattunk jó pár, igen atmoszferikus témákkal megsulykolt dalt, sajnos a középtempós dalok csokrát a két énekes-gitáros sem tudta megmenteni az unalomba fulladástól, a koncert a végére éledt fel igazán. A fesztivált elnevező ködvilágról külön daluk is volt, igazából ez és a By Honour voltak a csúcspontjai a műsoruknak. A kétféle ének néha szépen megtalálta egymást. A rekesztett favágós üvöltözés és a szép, dallamos, szomorkás tiszta sokszor megtalálta magát, a By Honour siratósabb részénél kapott igazán szerepet az addig háttérben húzódó másodgitáros. Szerettem volna neveket is használni az ő esetükben, de rettentő kevés információt találtam a zenekarról, a jelenlegi taglistát pedig szinte sehol, sajnos a netes marketingjük nem a legjobb, de egy viking black zenekartól ez ugye egyáltalán nem elvárt követelmény. A bulit pattogósabb részeiben egyértelműen a basszgitáros ezerféle pózolásai vitték látványban, sajnos nem tudtam névre beazonosítani azóta a fent lévő fényképek alapján.

Az IN VAIN vette át a színpadot rövidesen, és meg kell mondjam, azt hittem az est legjobb produkciójának leszek szem- és fültanúja, de sajnos nem így lett. A legjobban úgy lehetne leírni, hogy ők is a norvég vonalon zenélnek, de amíg a szőrös vikingek söröznek, addig ők szeretnének d*gni is, ezért a bozontos rőzsefrizurák és páncélingek helyett modern, nu metalosabb séró és fekete ing lett a színpadi szerkó, továbbá olyan dallamvilág volt az énekben, amitől bármelyik non-leszbi csajnak a bugyija folyósra nedvesedik az év bármely időszakában, köd ide vagy oda. A borongós hangulat, a sötét norvég doom-black zenei alap azért uralta a koncertet, az 5, azaz öt énekhang rettenetesen vegyessé tette a dalok hangulatát. A borongós témákat K. Wikstřl hardcore hörgései tették nyomasztóbbá, amiket Haaland és Nedland magas, tercekkel dúsított dallamai törtek modernebb ízre. Mindezek között tökéletes egyensúlyt hozott Andreas kissé mélyebb hangja, és lavírozásai a két hangképzés között. A 2003-ban alakult norvég zenekar legfontosabb anyaga a tavalyi Aenigma volt, a lemezen hallható minden, ami jó az északi metalban. Élőben ezt sajnos nem éreztem, pedig a dallamos ének progresszivitása nagyon az amerikai vonulat felé mutatott, azon stílusok felé, amik pont a norvég dallamokból táplálkoztak. Brutál bejárt színpad, telt hangkép: egyfajta mainstream doom-ként jegyezte meg őket valaki. Az utolsó dalukban az énekek teljesen kihasználták az összes tartományt, amiben hörgésből dallamba lehet átvezetni. Nem a legkedvesebb koncertem volt az este alatt, de a végére elégedett mosoly látogatta meg az arcom, bravúrosan zártak, ennyi. Említést érdemel még, hogy dobosuk távolléte miatt a Borknagar-os Baard segítette ki őket.

A Manegarm-ot egyik ismerősünk nagyon le-Amon Amarthozta, és azt kell mondjam, kicsit sem tévedett... Ismét egy lassan 20 éves zenekarról beszélünk, a viking metal egyik úttörője, akik megdönthetetlen rutinnal alázták maguk alá a színpad deszkáit. Amíg az Ereb Altor a stílus középtempósabb, siratósabb felfogásában alkottak, addig ők a pattogósabb, folkosabb vonalat választották. A Nattsjal, Dromsjal egyértelműen a legjobb dalaik közé tartozik, és a közönségnél is itt szakadt el először az este folyamán az a bizonyos cérna, mikor a csendes szemlélőből is állat válik. A zenekar rutinját és vegyes világát mi sem példázza jobban, mint az, hogy kedd óta állandóan dübörögnek mind a melóban, mind otthon. Személy szerint új kedvencet avattam személyükben, a Shade Empire-al egyetemben. Lazább, szoftosabb, itt-ott már a humppás Finntroll-Korpiklanira emlékeztető viking harci muzsikát kaptunk az önmagukat "warriors from swenden"-nek konferáló négyesfogattó. Az Ereb Altor tökéletes ellentétét, énekelhető refrénekkel, mind gitárban, mind dobban az Amon Amarthra emlékeztetvén, de valamivel vidámabb felfogással. Erik Gravsiö énekhangja meglepően vegyes volt, kényelmesen ment neki a mélyebb ordibálástól a refrénekbe belecsempészett finomabb dallamokig minden. Kiemelendő teljesítményt nyújtott Hallergren dobjátéka, személy szerint máris várom őket vissza a Dürer színpadára vagy egy nagyobb folk fesztivál keretein belülre.

Vintersorg hiányában a Susperiás Athera énekessel lépett színpadra 12 év után ismét Magyarországon a Borknagar, és remélem a srácok komolyan elgondolkoztak azon, hogy maradásra bírják őt. Az 1995-ben alakult norvég progressive black metal zenekar sajnos visszavett koncertszámmal maradt aktív, ezért külön kuriózumnak számított aznap esti jelenésük, a fesztiválsorozat headlinereként. Jens-szel készült interjúnkat, amiben a zenekarról és személyes dolgokról is beszél, a következő linken találod:
http://rockerek.hu/borknagar_jens_f_ryland_valaszolt.html

A zenekar a Niflheimmel az első turnéját csinálta tulajdonképpen, és mivel a felállásuk igencsak változó, így mondhatni, először esnek át a szinte naponta játszáson és ez látszott is a csapaton: a műsoruk egy pillanatra se ült le. A nyitó Genuine Pulse már önmagában lemezverzióban is a zenekar egyik legjobb alkotásának számít (szubjektíve), amit csak tetéztek az újnak számító, újlemezes Epochalipse-al, a koncert első csúcspontjaként elhangzó Ruins of the future-al, ahol Vortex is megvillantotta dallamos mivoltát, majd a záráskor a Dawn of the End és Colossus kettős is elhangzott, kifogástalanul. Igazából erősebb zárást nem tudtam volna előre tippelni az estnek. Athera személyében rengeteg lehetőség érkezett énekfronton a zenekarban, amíg a Susperia sosem találta meg igazán. Itt a teljesítménye finoman szólva is ideillő volt, nagyon jó volt hallgatni amit művelt, kényelmes volt a fülnek. A Borknagar dalai, szövegei filozófiai kérdésekkel foglalkoznak, többnyire kívül esnek a viking/mitológiai mondakörökön, ennek megfelelően dalaikban nagyon sokszor hosszas kiállások mélyítik a progresszív vonalat amikkel még így sem sikerült megtörni a koncert lendületét. Athera néha magára hagyta a zenekart, ilyenkor Jens basszushangjai és Lars Nedland igen személyes védjegynek mondható billentyűtémái töltötték be a teret. Személy szerint a Summer Rocks-os koncertjük nem láttam, de ezzel az estével meggyőztek arról, hogy nem véletlenül a prog black zászlóvivői.

A hangosítás is nagyon jól bírta a hangszer- és sample kavalkádot. Amíg korábban voltak hullámvölgyek az előző zenekaroknál, addig itt egy stabil szinten tartották az egyensúlyt, mindenképp dicsérendő, hisz stílusában nem a legegyszerűbb egy ilyesmit egy Dürerhez hasonló zárt helyiségben ilyen élvezhető szinten tartani.

Gratulálunk a zenekaroknak, a szervezőknek és a helynek a probléma és fennakadásmentes szervezésért, a csutkára betartott kezdési időpontokért, a hangosításért, egy emlékezetes este marad a keddi. Aki épp Zürichben járna 15-én és belefutna a fesztivál záró koncertbe, semmi szín alatt ne hagyja ki, garantált norvég zenei atombomba!

[Tovább a képekhez...]
http://www.niflheim-festival.com
http://www.concerto.hu

BORKNAGAR
https://www.facebook.com/borknagarofficial
http://borknagar.com

MANEGARM
https://www.facebook.com/Manegarmsweden
http://www.manegarmsweden.com
EREB ALTOR
https://www.facebook.com/ErebAltorOfficial
http://www.erebaltor.com

IN VAIN
https://www.facebook.com/pages/In-Vain/65782594989
http://invainband.bandcamp.com

SHADE EMPIRE
https://www.facebook.com/shadeempireband
http://www.shadeempire.com