A Sziget fesztivál negyedik napján a Nagyszínpad fő műsorszámának résztvevői a következők voltak: egy amerikai banda, élén Trent Reznorral, és pártízezer, különböző nemzetiségű szigetlakó. Amit pedig alkottak így együtt, az egy nagyszabású elektromos sokkolóhoz volt hasonlítható, ami egyszerre ránt görcsbe egy többtízezres tömeget, az áramvezetést pedig nagy mennyiségű csapadék biztosítja. Ha ez nem ütött ki valakit, akkor az illető fából van, és tökéletes szigetelő (tévedés ne essék, NEM Szigetelőből tökéletes!). Esetleg, ha nem mindene van fából, de a lába és a feje biztosan, a botfülek mellett. A vizuális képességeit nem is említve.

Trent Reznor, a NIN énekese, szintiseinek egyike és úgy alapjában véve a banda mozgatórugója nem egy egyszerű produkciót hozott magával - és ő maga sem volt egyszerű, színpadi viselkedését tekintve. Mivel kisebb késéssel érkeztem, a kezdésről sajnos lemaradtam. Viszont így egyből szembeszökött a zene melletti fénykezelés. Angol szóval impressive-nek mondanám, ami magyarra fordítva sajnos már nem fejezi ki eléggé a látványt. Esetleg a "szerfelett látványos" kifejezés közelíti meg annyira, hogy ne legyen ócska és túlzó a dicséret. A fényjáték hatását erősítette, hogy a koncertet minimális, szinte nem is létező konferansszal egybegyúrták, hogy az embernek ideje se legyen feleszmélni abból a zenei áradatból, ami a stíluselemek NIN-re jellemző sokszínű kotyvasza is egyben. Mielőtt azonban megijedne bárki is, nem volt ez egyhangú a produkció.

Az eleje az erősen alter-rock vonalból merített, a Closer és a Hand that feeds is itt szólalt meg. Előbbi érdekessége, hogy Trent félig térdre borulva énekelte, ezzel is a beleélést erősítve - ami egyébként is hiteles volt. Aki szintén nagyon zúzott a színpadon, az a gitáros, Aaron North volt. Egy széttört gitár landolt is a közönség soraiban a koncert vége felé (no meg egy csörgődob Trenttől).

A középső zenei részt egy nagyon erős elektronikus (new wave) zenei összeállítás követte (többek között az Eraser), amelyben Trent, Aaron és a billentyűs, Alessandro Cortini szintit ragadott, és azon folytatták a muzsikagyártást (industrial után szabadon). A látvány itt egészen elvadult: egy hatalmas rács ereszkedett a zenekar ELÉ, amire kivetítették az újabb nagy adagokra porciózott fénysokkot. Mikor ez bekövetkezett, már nem lehetett eldönteni, hogy a nagy oldalsó kivetítőket, vagy a színpadot nézzük-e; mindkettőtől vibrált a tér, és egyetlen hatalmas marionett bábúvá vált a Trent által mozgatott "great fucking audience". A fentebb említett csörgődobbal egyszerre pedig az eső is megérkezett közénk: az elektrosámán éneke megtette hatását.

Azonban a befejezés meglepett. Frappáns módon az előadás egyetlen lassú száma, a Hurt volt a végszó. Ráadásul a hangszerezés lecsökkent egy zongorára és az énekre, talán csak a refrénnél tévedt mellé némi gitár és dob (utóbbiért Josh Freeze felelt, és akit még nem említettem, az a basszusgitáros, Jeordie White - a teljesség igényével). A műsor megtervezettségét kifejezendő, a végső lezárás filmbeillő volt: csak a Fellini és honfitársai által használt FIN felirat ez esetben NIN lett. Ez, azt hiszem, senkinek sem volt szálka a szemében. Sőt.

A pozitív véleményt kissé lehúzandó, hogy meg kell említenem a hangosítás problémáit. Mivel sikerült az erősítők mögé keverednem, nem lenne stílusos a kritika, ha nem jegyezték volna meg többen a jelenlévő, és a közönségben megfelelően elszórtan résztvevő ismerőseim közül is néhányan: nos, a gitárok szegények, az erős basszusokban elvesztek az ének és a dob mellett. Vagy az utóbbin volt túl erős a hangerő, vagy a gitárokat vették túl le, de valami nagyon nem stimmelt. Ámbár ennyi intermezzo még belefér. Bőven.