Ugyan Alice Cooper neve nem ismeretlen az emberek számára (a 70-es évekbeli megannyi klasszikus lemeze, de főleg a Trash és a Hey Stoopid slágeralbumok miatt), valahogy mégis úgy érzem, nem kapja meg azt a figyelmet, amit érdemel – pedig a fekete arcfestés, a kígyók és akasztófák mögött egy igen gazdag, változatos zenei életmű áll. Jelen lemezünk 1987-ben jött ki, ami zeneileg az olyan heavy metal bandák nyomát követi, mint a Twisted Sister és a W.A.S.P. (két zenekar, akikre nyilvánvalóan nagy hatással volt). Alice zenekarát ekkor Kane Roberts szólógitáros, Devlin 7 ritmusgitáros, Kip Winger basszusgitáros, Paul Horowitz billentyűs és Kan Mary dobos alkotta. Felmerülhet a kérdés, hogy Alice hogy birkózik meg ezzel a stílussal, hisz ő nem kifejezetten az a heavy metal torok, amit elvárnánk az ilyesfajta zenénél, de meg kell hogy nyugtassalak titeket, nem vall szégyent. A lemezt két részre lehet osztani témája szerint – az első oldal a lázadásról szól, míg a második oldalt az akkor népszerű slasher horrorfilmek ihlették.
A lemez a Freedom villámgyors dobtémájával indít. Ezt a számot nem titkoltan a Parents Music Resource Center nevű bizottságnak címezte, akik akkoriban a zene- és filmipar „veszélyes” elemeire kívánta felhívni a szülők figyelmét - ennek eredményeként Alice őket többek közt olyan nevekhez hasonlítja, mint a Nagy Testvér és szovjet Oroszország. A következő szám a Lock Me Up, ami Robert Englund (Freddy Kruegert alakító színész) szavaival nyit, majd a valamivel lassabb Give The Radio Back követi. Ezek után a döngölős Step On You következik, majd a Not That Kind of Love, ami a lemez egyetlen „csajozós” dala, ezzel némileg előkészítve a terepet a két évvel későbbi Trash-nek. Ezek után jön a középtempós Prince Of Darkness, amit John Carpenter azonos című horrorfilmjéhez írtak, majd az agresszív hangvételű Time To Kill. A lemez a rajongók körében Ripper-triology-ként ismert hármassal zárul: a Chop, Chop, Chop című számban megismerjük főhősünket, akinek kedvenc elfoglaltsága az örömlányok feldarabolása. Egyikükben egy korábbi áldozatát véli felfedezni, neki szól a gótikus hangulatú ballada, a Gail, majd a Roses On White Lace horror szerzeménnyel zárul a lemez.
Összegezve, messze nem ez a lemez Alice legjobb alkotása - azok az olyan klasszikusok, mint a Love It To Death, a Billion Dollar Babies, vagy a Welcome To My Nightmare - viszont kellemes kitérő a mester munkásságában. Akik szeretik a 80-as évekbeli heavy metalt és/vagy a régimódi darabolós horrorfilmeket, azoknak előszeretettel ajánlom ezt a lemezt.
http://www.youtube.com/watch?v=ql4kDsNRUvQ