Gary Moore mindig is egy mérföldkő volt a rock- blues- vagy éppen metalzenében. A gitármuzsikák bármely vállfaját is kedveli az ember, idővel beleakad az ő munkásságának valamelyik korszakába, hacsak nem azzal kezdi az aktív zenehallgatást már kamaszkorában. A 2011ben elhunyt gitáros emlékére rendszeresen szerveznek esteket, koncerteket, és zenekarok állnak össze, hogy megpróbálják minél hitelesebben visszaadni a fontosabb dalokat. Több próbálkozásnak tanúi lehettünk a múltban, de a többek szerint is legkiválóbb a Vámos Zsolt által létrehozott Run For Power.

Az esős vasárnapi estén egy kényelmes rock-pubba történő lesétálás és ottani sörkíválat végiggondolása akármilyen jól is hangzik, de nagyon szembemegy a „zenész bioritmussal”, (ahogy ezt a zenekar meg is jegyezte később az este folyamán). De a vendégváró, felkészült színpad, a lassan de biztosan gyülekező közönség és hangos beszélgetések bebizonyították, nem lesz semmi baj, habár kicsit korábban volt kezdés mint ilyen esetben megszokott, de a hét utolsó napján is lehet érdemi koncertet lebonyolítani, nem utolsó sorban élvezni. Néhány tag elmondása szerint már telitett volt a hely beosztása, és egy vasárnapi nap megért egy kockáztatást, egy 20.30-as kezdéssel, kényelmes utolsó metróeléréssel a végére úgy érezték összejöhet. Így lett.

A zenekarral személy szerint a Duna TV-n leadott A38-as emlékkoncert adásában találkoztam, és már akkor elhatároztam, hogy bizony ezt személyesen is látni/hallani kell. Az eddigi koncertjeiken mindig volt egy apropó, egy érdekesség (ilyen volt Cliff Moore vagy Henrik Freischlader vendégszereplése), ez a mai estén egy Marshall erősítő volt, amit Gary Moore a 80-as években használt, egészen 89-ig, az After the War turnéval bezárólag. Zsolt hosszas felkonferálásából kiderült, hogy megtalálta azt a hangot, amit keresett, „hazaérkezett”, és ez az Over the Hills And Far Away első hangjánál hallható volt. Másik apropó lehetett volna az, hogy február 6-án volt 3 éve, hogy elhunyt az ír gitáros, és így, a halálához közeli dátum némi személyes gyászt is hordozhatott azokban, akik szerették a zenéjét, vagy végigkísérte életüket az újabb és újabb korszakváltás megannyi maradandó lemezzel.
Tudom, hogy először a zenészeket kellene kiemelni, de sajnos, sajnos nem tudok elmenni amellett, ami a hangosítás alatt történt, a végig odafigyelést és precíz, pontos, tiszta hangzást. Ezúton is minden tisztelet a Backstage pub-nak és a hangosítónak a kitartó munkáért.

Akkor a zenészekről… Vámos Zsolt ugyebár a régen HARD, jelenleg KARD és a Marathon bandákból lehet ismerős. Moore rajongásáról számtalan interjút találni, és játékából e megszállottsága ki is derült, az est olyan fénypontjai alatt, mint a Parisian Walkways szólórésze, a teljesen lemezminőségben megszólaló Take a Little Time, a mindent taroló Out in The Fields és a katarktikus ráadástétel Still Got the Blues.

Kiss Zoltán éneke tökéletesen passzolt mindegyik korszakhoz, amiből a zenekar átemelt, őt ugye kicsit nehéz lenne felsorolni, hogy honnan is ismerhető, a teljesség igényével, egy pár példa: Iron Maidnem, EGO Project, Age of Nemesis, ZBB. Kifejezetten érdekes volt, ahogy a saját képére formálta a dalokat, itt-ott plusz nyújtásokat vagy vibratokat finoman belerakva. Az ő csúcspontjai a Take a Little Time és a Still Got the Blues (főleg a refrénmegoldás volt hidegrázó) voltak, de a Walking By Myself alatti közönségbevonás is sikerrel működött és lehetne az est legmegmosolyogtatóbb pillanata.

Mezőfi Joci, az Akela és Invader basszere megbízható alapot járt végig, Szentmihályi Michel tökéletesen hozta a dobalapokat, a koncert első hangjánál, ami az Over the Hills kezdő dobtémája volt, már lehetett tudni, hogy nem lesz baj, a hely és a minőségi dobcájg érdeme egy teljesen értelmezhető ritmusszekció volt.

Szebényi Dániel billentyű- és vokálmunkája is egy üde színfoltja volt az estének, habár az énekhangfalak mögé elbújó, kivételesen ő is rengeteg zenekarban és projectben szereplő (HARD, String Theory, Avatar, stb.) jelenlétét a közönség jobb oldala meglepve konstatálhatta mikor Dani párszor kihajolt a hangfal mögül.

Említettem már olyan szavakat, mint a „hangzás” és „lemezminőség”. Igen. Rengeteg dal úgy szólt, PONT úgy szólt, mint régen, mikor 8-9 éves lehettem, szaladtam keresztül a nagyszobánkon, ahol a faterom ült a fotelben, csíkos mamuszos talpa ritmusra verte a padlót, és a bakelitsercegés felett bömbölt a Loner édesbús melódiája. Vagy kiragadta igen élénk gyermeki fantáziámat a kommunizmustól mérgezett mindennapokból a Blood of Emeralds. Vagy amikor évekkel később együtt énekeltük a srácokkal első berugásunkkor, hogy „MAMA take a look at your boy…”… Vagy mikor felfedeztem önmagam is a Still Got The Blues lemezt, és nem tudtam hetekig abbahagyni a hallgatását, aztán bejött édesanyám, kihúzta a magnó dugóját az aljzatból, és leteremtett, hogy megmondta már, hogy a válás után többet NE HALLJON Gary Moore-t a házban… Szerintem még rengetegen voltak így aznap este, hogy bizonyos számoknál bizonyos életpillanatok, amik összekötődtek ezekkel a dalokkal, ott voltak érzetben és ízben vagy illatban, ott, ezen a koncerten. Nekem ott voltak, és köszönöm a zenekarnak is, és a hangzásnak, ami sanda gyanúm szerint köszönhető a majd 25 éves relikviának, amin a mester keze által játszott hangok is felsírtak anno.

Az egész koncertből egyetlen hibát lehetne kiemelni, de az a baj, hogy amíg ez másoktól mindenkinél szemöldökfelvonást vagy sörrel pulthoz állások tömegét eredményezné a közönségben, addig itt a banda képes volt teljesen uralni a helyzetet és mindegy jót nevetve magukon újra belelendülni az adott darabba. Aki jelen volt, tudja miről beszélek, pár karakter erre úgyis kevés, ennyi gondolat pont elég, mutatja a lényeget, hogy a zenekar nagyon egyben van, érzik is amit játszanak.

A koncert utáni beszélgetés alatt kiderült, hogy fenn a színpadon bizony igen beszorult a hang, a zenekar valószínűleg nem érezte olyan jól az estet mint a közönség, de ez sehol sem látszott. És meg is jegyeztem, azóta nagyon sok helyen: tribute- vagy memorial zenekarnak ilyennek kell lennie. Nem csak olyannak hogy eljátssza a dalokat, korrektül vagy kevésbé korrektül. vagy épp Megadeth-et tribute-ol, mert Metallica már van hat… Hanem érzi, szereti és továbbadja azt, amit ő szeret. És rendkívül odafigyel a megszólalásra, nincs gyenge láncszem, precizitás van, a figyelem ott van, ahol kell legyen, a közönséget az alázattal előadott dalok vezetik, nem egy nagy néven élősködő pár kamasz mint az most olyan elterjedt. (Megjegyzés: tudom, én csak kussoljak, jó pár Tribute zenekarral, de amit itt láttam és amiről most írok, erősen elgondolkodtatott rajta, hogy mit is és hogyan is érdemes másként csinálni)

A zenekar az A38-on ismételten szervez egy Gary Moore emlékestet, ami április 3-án lesz, ismételten vendégekkel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti Moore dalait, és az igényes megszólalást, vagy csak a jóféle hard rock – kelta – blues gitármuzsikát.

Én köszönöm szépen az estét a zenekarnak, biztosan nem hagyom ki egyetlen fellépésüket sem, ha tehetem!

https://www.facebook.com/runforpower

(A fotókat készítette: T. Erika, a teljes képanyag a zenekar FB oldalán található)