Forrás:


www.metszetek.com


Millennáris, Teátrum, 2011. május 26. este fél nyolc. A naptár még tavaszt ír, de ez este már nyárias. A terem elõtt kígyózik a sor, a beléptetés miatt torlódik. Jegykezelés, és karszalagozás, megszokott már a koncertek elõtt. Merthogy koncert lesz, messze a tengerentúlról érkezik egy fiatalember aki zongorán és harsonán szokott zenélgetni. Valami Jazz-funk stílusban. A kíváncsiságom a sorral együtt nõ, csak a kapu és a köztem lévõ távolság ami csökken. Kettéosztott nézõtér, hátul nyugdíjas ücsörgõs, elõl tombolós állós. Nem volt kérdés hová is helyezkedtem. Bemelegítésnek a hazai funky élet újdonsült zenekarát köszönthettük pár szám elejéig. Klasszikus funky, modern hangszereléssel. Tetszetõs darabok a könnyed mûfajból, színesítve saját dalokkal, lüktetett, vibrált, átmozgatott. Meleg is lett, a s közben a terem is megtelt. Pár ezres létszám ,gyûlt össze, elvégre rétegzene, nem hallgatják minden sarkon. Kilenckor átadták a terepet, bár jó néhányan közülük visszajöttek, hiszen az est “fõhõsét” kísérni kellett! Õ ugyanis egymaga érkezett, otthon hagyva a zenésztársakat, s magyar jazz zenészekbõl verbuvált csapattal igyekezett elkápráztatni a nagyérdemût. Furcsa, de egyúttal örömteli is ez a hazai közönségnek. Itt a jazz-funk világsztár, s hazai muzsikusok húzzák mögötte, tetszetõs felállás egy piros-fehér-zöld szívnek, nem igaz? Szõke fõhõsünk eddigi 12 lemezérõl ismert energiával csapott a billentyûk közé, s már az elsõ számmal magasra tette a mércét. Pár perc alatt máris füstöltek a kezek, doboltak a lábak. A koncert elõtt valaki azt mondta még a sorban: – Hidd el nagyon jó lesz! - Hazudott. Ez annál sokkal de sokkal jobb volt! Sodródtunk a zenével, amely az elsõ percben felkapott bennünket s két órán át megjáratta velünk mennyet és a poklot. Felejthetetlen utazást tettünk a jazz eme könnyedebb világába. Hangok, fények, szólók, mosolyok, dobbanások…Lüktetés, ováció, szívdobbanás. Percnyi megnyugvást csak a lassú számok simogatása nyújtott, de amint azok véget értek máris utaztunk tovább Mr. Culbertson hullámvasútján. A “csatatéren” sorra robbantak fel a funky bombák, a harsona ágyúszerûen lövöldözött szerteszét, a basszus mint géppuska ropogott. Nem tévedek ha azt mondom mindenkit eltaláltak. Eltaláltak a hangok, eltaláltak az érzések. Meglepõ azonban egy jazz koncerten, feszült, koncentrált arcokat látni, akik kottákból olvasva megpróbálják tudásuk legjavát hozzáadni az elõadáshoz. De ha ez kell a sikerhez? Kis hazánk nagy zenészei pedig felnõttek a feladathoz. Négy nap alatt összekovácsolódtak, és bebizonyították, hogy létezik az a nyelv, amelyet amelyet teljesen mindegy hogy hol, és milyen körülmények között használnak, mindenki megért. Ezt a nyelvet õk beszélik, mi csak hallgatjuk. De szeretve hallgatjuk. Állítólag még sosem volt ilyen közönsége. Legalábbis ezt állította. Elejtett egy mondatot is, amiben arra utalt minden évben ellátogat majd errefelé. Szaván fogjuk… de most még csak az elsõ közös estéért jár a köszönet! Neki, és a fiúknak. Emelem hát kalapom!