Carl Orff Carl Orff (Bajorország, München, 1895. július 10. – München, 1982. március 29.) német zeneszerző, zenetanár. : Carl Orff










Carl Orff (Bajorország, München, 1895. július 10. – München, 1982. március 29.) német zeneszerzõ, zenetanár. A 20. századi – és benne az akkori német muzsika – egyik leghíresebb és legérdekesebb alakja. Mûveit világszerte ma is a legnagyobb sikerrel játsszák. Ezt a hírnevet nemcsak operák és más vokális alkotások révén szerezte, hanem pedagógiai munkásságával is.
Münchenben született 1895. július 10-én. Tanulmányait a századforduló egyik neves német zeneszerzõjénél, Heinrich Kaminskinál végezte, és zenei pályája mindjárt az oktatás frontján indult el. Egy balettiskolának volt a zenetanára. Ez a pályakezdés, a zenetanítás alapelemeivel, valamint a tánccal való foglalkozás úgyszólván egész munkásságára rányomta bélyegét. Pedagógiai mûve, a világszerte alkalmazott „Orff-Schulwerk” elsõsorban a ritmikus képzésre fektet súlyt – nemegyszer a tánccal, illetve mozgásmûvészettel összekapcsolva –, de egyaránt gondja van az énekes és hangszeres képzésre is. Salzburgban iskolát is alapított: Orff-schule. Orff szerint a zene és a tánc egységet alkot: Münchenben létrehozta a Zene- és Mozgásmûvészeti Intézetet.
Orff zeneszerzõi életmûve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll. Orff témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékbõl, és a középkori mondákból vette. Elsõ nagy színpadi sikerét 1937-ben, Frankfurtban aratta, az akkor színpadi változatban elõadott Carmina Buranával. Ezt követték további mûvei, ezúttal már kifejezett operák: A hold, Az okos lány, a Bernauerin, majd a Carmina Burana párdarabjai: a Catulli Carmina és a Trionfo d'Afrodite. Az utóbbi évtizedekben Orff egyre inkább a görög–római kor alkotásai felé fordult: megzenésítette az Antigoné-témát, az Oidipuszt.
Orff zenéjének fogadtatására elég gyakran jellemzõ az a sajnálatos tény, hogy félreértik. Ez a zene ugyanis annyira komplex, annyira – túlmenõen a wagneri értelmezésen – „összmûvészeti alkotás”, hogy nem lehet kizárólagosan zenei szempontok szerint értékelni. A zeneszerzõnek magának nem is volt soha célkitûzése – talán az egy Carmina Burana kivételével –, hogy csak zenét szerezzen. Mintegy színpadi rendezõként õ maga „komponálja meg” a muzsika mellett a vizuális elemeket: az akciót, esetleg a díszleteket, és gyakran a szöveget is õ írja. Ezekben a mûvekben tehát a zene csak egyike a mûvet alkotó elemeknek, méghozzá nem is mindig a legfontosabb elem. Valószínûleg ez a célkitûzés hozta magával, hogy Orff a szándékos archaizálás, sõt, nemegyszer a tudatos primitívség és trivialitás módszerét választotta. Minthogy színpadának lényege a mozgás, muzsikájának éltetõ eleme a ritmus. Orff-zene hallatán az az érzésünk, hogy a dallam és a harmónia, a forma és a hangszerelés a ritmusból születik. A ritmuson kívül csak a melódiára fektet súlyt, ezek – a korai mûvekben – szélesen íveltek, néha a gregorián hangvételét alkalmazzák, néha pattogóan táncos lejtésûek. A harmóniavilág a lehetõ legegyszerûbb. A hangszerelés a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja, nem utolsósorban – a ritmikus fogantatás következménye ez is – az igen nagy méretû ütõhangszer-csoportot. Életének utolsó évtizedében Orff stílusa még szikárabbá vált, már szinte a mondókák és a legegyszerûbb gregorián formulák tömörségéig jutott el.
Mûvei:.
A Hold (1939)
Az okos Lány (1943)
Egy nyári álom (1952)
Die Bernauerin (1947)
Astutuli, egy bajor komédia (1953)
De temporum fine comoedia, Vigilia (1973)
Trionfi
Carmina Burana (1937)
Catulli Carmina (1943)
Trionfo di Afrodite (1953)
Antigone (1949)
Oedipus der Tyrann (1959)
Prometheus (1968)

O Fortuna feldolgozás, a Nevergreen által:.




Kedvencek közé jelölték :


[ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]
Hozzászólások :
Nincs hozzászólás.

Hozzászólok :
Hozzászoláshoz belépés szükséges, ha nem vagy még tag, akkor regisztrálj!


Valid HTML 4.0 Valid CSS

 0.0183 s