 | billentyűk : | Don Airey |
| ének : | Ian Gillan | |
| basszusgitár : | Roger Glover | |
| gitár : | Steve Morse | |
| dobok : | Ian Paice |
A Deep Purple brit hard rock együttest a Led Zeppelin és Black Sabbath mellett sokan a heavy metal elõfutárának tartják, bár a zenészek sosem tartották magukat heavy metal együttesnek. Nevüket Peter DeRose azonos címû dalából vették át. Világszerte több mint 100 millió albumot adtak el.
Elõtörténet:Az Episode Six nevû együttes több kislemezt is kiadott az Egyesült Királyságban, az 1960-as évek közepén. Az együttes tagjai a következõk voltak: Ian Gillan énekes, Graham Dimmock és Tony Lander gitárosok, Roger Glover basszusgitáros, Sheila Carter billentyûs és Harvey Shields dobos. Sokat turnéztak, ennek ellenére nem voltak sikeresek.
1967-ben alakult meg a Flower Pot Men nevû együttes, melynek korábbi neve The Ivy League volt. Érdekességüket az adta, hogy négy énekesük volt. Nevüket a The Flowerpot Men címû gyerekmûsorból vették; a név szóvicc is a flower power mozgalomról és a „fûrõl”, amit az angol szlengben pot névvel (is) illetnek. Legismertebb daluk a Let’s Go to San Francisco volt, amit sokan Scott McKenzie If You’re Going to San Francisco-jának paródiájaként értelmeztek, bár ezt a együttes cáfolta. Tagjai a következõk voltak: Tony Burrows, Neil Landon, Robin Shaw és Pete Nelson énekesek, Ged Peck gitáros, Nick Simper basszusgitáros, Jon Lord orgonista és Carlo Little dobos. Azelõtt Jon Lord a The Artwoods tagja volt, Nick Simper pedig Ritchie Blackmore-ral Screaming Lord Sutch The Savages nevû együttesében játszott. 1967-ben a Searchers korábbi dobosa, Chris Curtis felhívta Tony Edwards londoni üzletembert, és arra kérte, hogy menedzseljen egy új együttest, amit Curtis alakítana meg. A terv az volt, hogy a tagok folyamatosan váltanák egymást; Edwardsnak megtetszett az ötlet, és két másik üzletembert is sikerült bevonnia: John Colettát és Ron Hire-t (Hire-Edwards-Coletta – HEC Enterprises).
Curtis ezután zenészeket keresett az új, Roundabout nevû együtteshez. Az elsõ tag Jon Lord orgonista lett, majd Curtis rábeszélte Ritchie Blackmore gitárost, hogy jöjjön vissza Hamburgból egy meghallgatásra. Curtis hamarosan kiszállt, de a HEC Enterprises, Lord és Blackmore örömmel folytatták a zenészek felkutatását. Még három tag csatlakozott a együtteshez: Nick Simper basszusgitáros, Rod Evans énekes és Ian Paice dobos (mindketten a The Maze nevû együttesbõl). 1968 tavaszán egy rövid dániai turnén vettek részt, majd – Blackmore javaslatára – a Deep Purple nevet vették fel.
1968 októberében az együttesnek Amerikában óriási sikere volt (az Egyesült Királyságban viszont alig ismerték õket) Joe South Hush címû dalának feldolgozásával.A harmadik album és az amerikai turné után Rod Evanst és Nick Simpert minden elõzetes bejelentés nélkül kirúgták. Helyüket az Episode Six énekese, Ian Gillan és basszusgitárosa, Roger Glover vette át. Ezzel létrejött a híres Mark II felállás, ami a Deep Purple fénykorát jelentette. Ennek az idõszaknak az elsõ stúdióalbuma az 1970-ben megjelent In Rock a koncerteken sikeresen játszott "Speed King", "Into The Fire", és "Child in Time" számokkal. Szintén ekkor jelent meg az angliai Top Ten listára feljutott "Black Night" kislemez. Blackmore és Lord gitár- és orgona szólói Ian Gillan kitûnõ énekhangjával, Glover és Paice szabta ritmusával az együttes védjegyévé vált.
1972-ben jelent meg a következõ albumuk, a Machine Head. A felvételek Svájcban készültek, a Montreuxi Grand Hotelben. Ez a legsikeresebb lemezük, a rajta található Smoke on the Water az együttes védjegyévé vált. A dal megtörtént eseményrõl szól: a felvételek ideje alatt Frank Zappa Montreuxben tartott épp koncertet, aminek során a helyszínül szolgáló kaszinó kigyulladt. Gillan állította, hogy látott egy alakot, aki lángszóróval gyújtotta fel az épületet. Az album egyes számait már játszották a Fireball turné alatt: A késõbbi Highway Star "elõdjét" a turné elsõ Portsmouthi koncertjére vezetõ úton írták a turnébuszban – és elõ is adták élõben – válaszul egy újságírónak, aki megkérdezte hogy állnak új számok írásával.
# 1973-ban Gillan és Glover kilép a csapatból. Helyükre kerül David Coverdale és Glenn Hughes, akik az együttes új dalszerzõi lesznek (Mk. III). Az új lemez, a Burn sikeres lesz. # 1975-ben, a Stormbringer album után kilép Blackmore a csapatból. A gitáros helyére Tommy Bolin kerül.# Bolin résztvételével egy lemez készül, a Come Taste the Band. Az együttesre egyre súlyosabb terhet ró Bolin heroin-függõsége, ezért 1976-ban feloszlik a Deep Purple. :(
A szünet 8 évig tartott, 1984-ben újra összeállt az együttes a második felállással. 2 lemez jelent meg így, a Perfect Strangers (1984) és a The House of Blue Light (1987). Az ellentétek újra kiélezõdtek Blackmore és Gillan között, de ezúttal Gillan lépett ki az együttesbõl. A helyére kerülõ Joe Lynn Turner csak egy album erejéig zenélt a Deep Purple-lel (Slaves and Masters, 1990) mivel Gillan vissza tudott térni 1993-ban. Ekkor dolgozott utoljára együtt az Mk. felállás, egy album után (The Battle Rages On) Blackmore hagyta ott az együttest. Mivel turné közepén lépett ki és nem szerették volna lemondani a további koncerteket Joe Satrianit hívták a helyére (Mk. VI). A tagcsere bevált, Satriani és az együttes többi tagja szívesen zenélt volna tovább együtt, azonban Satriani lemezszerzõdései ezt nem tették lehetõvé. A turné befejeztével új gitárost kellett keresni, aki Steve Morse lett a Dixie Dregsbõl. Az õ közremûködésével jelent meg 1996-ban a következõ nagylemez, a Purpendicular majd az 1998-as Abandon.
2002-ben újabb tagcsere történt, ezennel az együttes eddigi állandó tagja, Jon Lord jelentette be nyugdíjba vonulását. (Kiválásával csak a dobos, Ian Paice maradt állandó tagként.) Helyére Don Airey került, a Rainbow és a Colosseum II billentyûse. Az új felállás (Mk. VIII.) két nagylemezt jelentetett meg, a Bananas-t(2003) és a Rapture of the Deep-et(2005).
Kedvencek közé jelölték : 899
[ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]
| ||||||||||
| ||||||||||
