A Dead can Dance nevû kétszemélyes zenei projekt Ausztráliából indult 1981-ben és
egészen 1998-ig több olyan zenemûvet szült, amelyek értéke és hatása
véleményem szerint felbecsülhetetlen.
Minden zenei stílust magában foglaló és a kategóriákat túllépõ mûvészetük
folyamatosan fejlõdött és változott, de varázsát végig megõrizte.

A Dead can Dance alapjául egyrészt a gyönyörû hangú Lisa Gerrard középkori és
népzenébõl merített, olykor spirituális mélységekbe kalauzoló zenei motívumai,
másészt pedig Brendan Perry szintén különleges hangszerelésû, némileg
megszokottabb dalszerkezettel rendelkezõ, direktebb dalai szolgálnak.

A korai idõk alternatív rockzenéjétõl fokozatosan a wave-es, majd a world music felé
haladó együttes valóban mindent kipróbált és kimerített, amit csak lehetett: a
gótikus, sötét és törzsi elemeken kívül népdalokat is feldolgoztak, több session zenész segítségével pedig a legkülönfélébb hangzásokkal kísérleteztek.
Éppen ezért lemezeik között olykor hatalmas stílus- és hangulatbeli differenciák
vannak, mégis mindegyik tipikusan és azonnal felismerhetõen Dead can Dance.

Az Into the Labyrinth az elsõ olyan lemezük, amelyen nem szerepel vendégzenész, az
összes hangszert Perry és Gerrard kezeli.
A két zenész között ekkorra már óriási volt a távolság (mindenféle értelemben):
Brendan Perry ugyanis egy ír folyó közepén található szigetre tette át székhelyét
és stúdióját is, ez pedig a két különbözõ zenei világ még élesebb
elkülönülését eredményezte a lemezen is.

Az elsõ dal, a „Yulunga (Spirit dance)” Lisa Gerrardé lett. Ez a sejtelmesen induló és
Lisa zseniális énekén alapuló dal a késõbb beúszó ütõsöknek köszönhetõen
némileg felpörög, s címéhez méltóan egy furcsa táncra invitál.

Szintén az õ nevéhez köthetõ még a „The Wind That Shakes the Barley” is, ami egy 18.
századi ír ballada feldolgozása Lisa lenyûgözõ elõadásában, valamint az
atmoszférikus „Ariadne” és a folkos-táncos „Saldek”, és a szintén óriási „The
Spider’s Stratagem”, ami szintén borzongatóan csodálatos, s amiben Lisa - mint a
legtöbb esetben - saját érzései és a zene nyelvén énekel.

A kontrasztot minden esetben Brendan Perry dalai adják, amik a folkos elemek mellett
más stílusú zenékbõl is merítenek.
Perry dalaiban van egyfajta ellentmondás: a könnyed és szellõs, olykor pedig
kifejezetten bohókás hangszerelést néha komoly mondanivalóval kombinálja és
kellemes énekhangjával némi melankóliát tesz hozzá.

Ez jellemzõ például a „The Ubiquitous Mr. Lovegrove”-ra, vagy a keserédes „The
Carnival Is Over” címû dalra, de ezeknél is elvontabbak, némileg sötétebbek a lemez
vége felé található dalok, mint a „Tell Me About the Forest” és a csendes, de szépséges „How Fortunate the Man with None”.

És persze itt van a „Towards the Within”, valamint az „Emmeleia” is, amik Perry és
Gerrard közös dalai. Elõbbi egy lüktetõ és tempós szerzemény, keleties
motívumokkal ellátott, táncra kényszerítõ darab, míg utóbbi egy csodálatos duett
hangszerek nélkül.

Az Into the Labyrinth igazi spirituális utazás a zene segítségével, igazi varázslat,
akárcsak az együttes minden egyes munkája. Sajnálatos módon a Dead can Dance
szövetsége az ezt követõ lemezzel (egy késõbbi közös turnét leszámítva) véget ért és a tagok külön folytatták zenei pályafutásukat.

Lisa Gerrard azóta több szólólemezt adott ki és rengeteg filmzenén is dolgozott
(pl. Gladiátor, Bennfentes, Bálnavadász, vagy a Sorstalanság), és Brendan Perry is adott ki szólólemezt.
Nekem mégis inkább közös mûveik tetszenek, ahol egymást kiegészítve, segítve és
támogatva színesebb, változatosabb lemezeket készítettek.

Munkásságuk rengeteg különbözõ stílusokban alkotó zenekarra volt hatással, akik
leginkább zenéjük egyedi atmoszféráját próbálták lemásolni, vagy épp beépíteni saját
világukba - több-kevesebb sikerrel.

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2008-09-12%2000:00:00/dead-can-dance-into-the-labyrinth-cd