Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.), magyar zeneszerzõ, karmester és zongoramûvész. Pályáját zongoramûvészként és zenepedagógusként kezdte Kolozsváron, de alkalmilag vezényelt is és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Pesten 1834-ben mutatkozott be, majd a következõ esztendõben véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Körnél dolgozott karnagyként. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a késõbbi Nemzeti Színházhoz került elõbb ügyelõi, majd elsõ karmesteri minõségben. Itt mintegy három évtizeden át munkálkodott. 1840-ben írta meg elsõ operáját, a Bátori Máriát. A szövegkönyv szerzõje Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) segítõtársa volt operaszerzõi munkájában. 1844-ben megnyerte a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a fõváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Bánk bán címû operáját, amely egyben pályájának csúcsát is jelentette, 1861-ben mutatták be. Közremûködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára volt. Az 1884-ben megnyíló operaház fõzeneigazgatója lett. Erkel nevéhez fûzõdik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsõsorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének átélésével, kifejezési lehetõségeinek finomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervezõ egyéniség rendkívül sokat tett a fõváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója.
Erkel Ferenc családjának eredetérõl több feltevés is létezik. Belaagh Aladár szerint a család holland származású. Ez a legenda a családban is erõsen tartotta magát, ugyanis egy 1711-ben keltezett pápai indexben szerepelt J.C. vam Erkel németalföldi hitvitázó könyve. Utódjairól azonban nincs adat. Egy másik elmélet szerint Erkelék a felsõ-badeni Freiburg városából származtak volna, ugyanis ott már 1565-ben elõfordul az Örgckelin – másként Erkelin – név, mely a késõbbiekben Ergele és Ergel alakká változott. A legvalószínûbb azonban, hogy Erkel közvetlen felmenõi pozsonyiak voltak. Kemény Lajos (1933) szerint már a 15. század telekkönyveiben felbukkan az Erkel név. A név valószínûleg a szõlõszedõ edény közép-felnémet Ergel elnevezésébõl alakult Erkellé.[1][2]
Erkel Ferenc dédapja (Vilmos), nagyapja (Erkel József) és édesapja (ifjabb Erkel József) jól képzett muzsikusok voltak. Az idõsebb Erkel József kitûnõ zenei felkészültségének híre eljutott Bécsbe is, a gróf Wenckheim családhoz. József gróf halála után a hatalmas családi vagyon megoszlott két fia, József Antal és Ferenc között. Az utóbbinak jutott a hatalmas gyulai birtok, itt tette meg 1806-ban id. Erkel Józsefet gondnoknak. Ez azonban csak ürügy volt, hiszen szándéka az volt, hogy a kastély egy kitûnõ muzsikussal gazdagodjék, valamint gyerekeinek megfelelõ zenei ismereteket biztosítson. Fia, az ifjabb Erkel József, a német templom közelében lévõ, józsefvárosi iskolában szerzett tanítói állást. Két év múlva, amikor anyagi helyzetét kellõen szilárdnak érezte, 1808. május 2-án házasságot kötött. Feleségül vette Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányát, Klára Teréziát (1790–1865). Házasságukból tíz gyermek született: nyolc fiú és két leány. Az elsõszülött leány hároméves korában meghalt, így az utána következõ fiú, az 1810. november 7-én született Ferenc a szüleinek legnagyobb gyermeke. Keresztszülei az ifjú grófék voltak, innen ered a Ferenc keresztnév.[3][4]Tanulmányai
Az ifjú Ferenc elsõ tanítója a lengyel emigráns, Czingulszky Simon volt, a második iskolaévtõl pedig apja. Elsõ zenei ismereteit apjától és nagyapjától szerezte. Igen korán és gyakran vett részt a felnõttek zenei összejövetelein, kiváltképpen Rosty Albert Békés vármegyei fõjegyzõ zeneestéin. A kis Erkel gyorsan haladt a tanulással. Tízéves korában már néha helyettesítette az apját az orgona padján. Tizenegy esztendõs volt, amikor elõször zongorázott a gyulai közönség elõtt.[4][5]
Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte el, majd 1822-tõl 1825-ig a pozsonyi bencéseknél folytatta a tanulást, apja kívánságának megfelelõen. Az iskolaváltoztatás egyik oka az lehetett, hogy Erkel két nagynénje a Notre Dame zárdában élt, és így gondoskodhatott a gyermekrõl. A másik és fontosabb ok pedig az volt, hogy a fiú zenei továbbképzésére a gyulai és a nagyváradi mesterek már kevésbé bizonyultak alkalmasnak.[6] Az ifjú Erkel kiváló zenei nevelõhöz jutott a morvaországi híres komponista, Henrik Klein személyében. Erkel nála lakott pozsonyi tartózkodása idején, neki köszönhetõen ismerte meg a nagy bécsi klasszikusok és a kor mestereinek muzsikáját. A pozsonyi opera rendszeres látogatója volt, itt ismerkedett meg az operairodalom nagy klasszikusaival, itt hallotta elõször a magyar verbunkos ünnepelt virtuózának, Bihari Jánosnak a hegedûjátékát, valamint Liszt Ferenc koncertjét. Pozsonyi diákévei alatt gyakran orgonált a Notre Dame zárda miséin. Tizenhét évesen fejezte be tanulmányait. Tanárától elsajátította a zeneszerzés alapvetõ ismereteit, a zongorajátéka virtuózzá fejlõdött. Még távozása elõtt megírta elsõ mûvét a Litániát, mely azonban elveszett.[7][8]Kolozsvári évek
Csáky Kálmán meghívására Erkel 1827 végén vagy 1828 elején Kolozsvárra utazott, ahol zongoratanári állást ajánlottak fel számára. Itt ismerkedett meg Heinisch József, osztrák származású muzsikussal, akivel szoros barátságot kötött, illetve Ruzitska Józseffel, a bécsi születésû kiváló komponistával, akinek mûvei ösztönzõen hatottak Erkel zenei fejlõdésére. A kolozsvári barátok közül a legjelentõsebb azonban az utolsó magyar polihisztor, Brassai Sámuel volt, akinek Ruzitska volt a zenei oktatója. Õ volt az, akinek sikerült a polgári zenekultúrát a fõúri házak zárt világú zenekultuszának magas színvonalára emelnie, ugyanakkor szavai döntõ erõsséggel bírtak a városban kirobbant zenei vitákban. Brassai hatására írta meg Erkel Magyar ábránd címû zongoramûvét, amelyet több hangversenyen elõ is adott, és Brassai volt az, aki ösztönözte az ifjú zeneszerzõt a magyar nép dalainak tüzetesebb megismerésére és azoknak az instrumentális zenében való bátor felhasználására. Erkel kolozsvári sikerei arra buzdították a nagyváradi zenebarátokat, hogy meghívják hangversenyezni városukba. Rövid nagyváradi tartózkodása alatt ismerkedett meg az akkor még kiskorú Ábrányi Kornéllal,[9] akinek zeneoktatója volt. A korabeli beszámolók szerint hangversenyei nagy sikernek örvendtek, de a Magyar ábrándon kívül egyetlen mûve sem maradt fenn ebbõl a korai alkotói korszakából. Visszatérve Kolozsvárra, a hangverseny-zenekar karnagyának nevezték ki, valamint Ábrányi kései feljegyzései szerint részt vett az opera munkájában is, habár erre nincs adat. 1834-ben Stainlein-Saalenstein grófné meghívta Szemerédre zenemesternek. Kolozsvártól egy hangversennyel búcsúzott. Szemerédre tartva rövid megállót tartott Pesten, ahol a Nemzeti Kaszinóban adott hangversenyt. Erkel szemerédi udvari zenetanítói munkásságáról nem maradtak fenn adatok, tény azonban, hogy 1835-ben felköltözött a fõvárosba, ahol a Budai Magyar Színjátszó Kör karmestere lett. Erkel igen rövid idõ alatt a pest-budai zenei élet legfoglalkoztatottabb vezetõ zenei egyénisége lett. A Honmûvész és a Honderû szinte mindegyik száma említést tett valamely zongorakoncertjérõl.[10][11][12][13] Õ maga kolozsvári éveirõl így nyilatkozott: "Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott mûveltem ki magam zongoramûvésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektõl nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkembõl, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem."Fõvárosi bemutatkozásaA Pesti Magyar Színház épülete 1837-ben
Várszínházi szerzõdésével Erkel tagja lett egy közösségnek, melynek célkitûzése a magyar nyelv, a magyar színmûvészet és a magyar zene ápolása volt. Mûvésztársai a kor legjelesebb színészei voltak. Ekkor a magyar drámairodalom fellendülõben volt ugyan, de a zenés mûfajt továbbra is a bécsi mintájú daljátékok és balettelõadások uralták, amelyek megfelelõ zenekar hiányában nem arattak nagy sikereket. Erkel karmesterként való szerzõdtetése Simontsits János játékszíni igazgató ötlete volt.[12][14][15]
Erkel bemutatkozó elõadására 1835. április 11-én került sor: Rossini A sevillai borbély címû operáját vezényelte. Noha korábban Kolozsváron is vezényelt már operát, ezt az idõpontot tekintik Erkel karmesteri mûködése kiindulópontjának. Az elõadások sikeréhez természetesen hozzájárult Déryné Széppataki Róza is, valamint Lendvay Márton tenorista. Az elõadások sikerességét azonban beárnyékolta az is, hogy a színház nehezen megközelíthetõ volt, ezért nem sikerült minden este telt házzal játszani. A heti négy elõadás, valamint az egyre sûrûsödõ bemutatók ellenére sem sikerült elegendõ közönséget vonzaniuk, emiatt a várszínházi vállalkozás (amelyet 1833-ban alapított Megyeri Károly) hamarosan csõdbe jutott. Erkelt ekkor a Pesti Városi Német Színház igazgatója, Alexander Schmidt kereste fel és ajánlott neki karmesteri állást. Erkel nem szívesen lett karmester a német színházban, mint azt Ábrányinak írta, ellene szólt a nemzeti érzülete, viszont mûvészi ambíciói teljesülésében járható utat jelentett. Német színházi mûködése alatt Erkel alaposan megismerte a kor opera-termését, különösképpen a bel canto nagyjainak (Rossini, Donizetti, Bellini) mûveit. A francia szerzõk közül Méhul, Auber és Meyerbeer, a németek közül pedig Mozart, Beethoven és Weber munkáit ismerte meg. Ebben az idõszakban írta meg Alpenschuld címû dalát, amely valószínûleg egy német színmû betétszáma lehetett. Ugyanakkor Henri Vieuxtemps-pel közösen, annak pesti látogatásakor egy fantáziát is írt Duo brilliant en forme de Fantasie sur des airs hongrois concertant pour piano et violon címmel. Erkel 1837 végéig maradt a pesti Német Színháznál. Közben felépült az új Magyar Színház, melyhez kisebb jövedelemért is átpártolt.[12][16][17][18]
A Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én Vörösmarty Árpád ébredése címû elõjátékával és Eduard von Schenk Belizár címû színmûvével nyitotta meg kapuit. A színház elsõ igazgatója Bajza József volt, a hangászati ügyek igazgatója Mátray Gábor, akinek helyét hamarosan Rosty Albert vette át. Erkel kérte, hogy az ajánlatot tartsák meg 1838 elejére, amikor szerzõdési kötelezettségei a Német Színháznál lejárnak. Ugyanakkor teljes hatalmat követelt a zenekar, az énekkar és a szólisták felett, valamint évi 1200 forintot, egy jutalomjátékot és esténként két zártszéki jegyet. A kért összeg helyett azonban csak 1000-et kapott, kétszer egyharmad jutalomjátékot és csak egy szabadjegyet esténként. A színházban gigászi munka várt rá: megszervezte a zenekart és az énekkart. A szólisták a várszínházi gárda tagjai közül kerültek ki: Déryné, Lendvay Márton, Szerdahelyi József, Udvarhelyi Miklós és Egressy Béni, valamint a jól képzett Schodelné Klein Rozália. Az elsõ elõadás Bellini Az idegen nõ címû operája volt 1838. január 25-én. Ezt követték Auber Fra Diavolo, valamint Donizetti Szerelmi bájital címû darabjai.[19][20][21] 1838. március 13-án Bellini Beatrice di Tenda címû operája volt mûsoron, amikor a fõvárosra árvíz zúdult. Ezt a színház is megszenvedte. Az elõadások több, mint egy hónapig szüneteltek, a színészek és zenészek egy idõre a színházba szorultak. A prózai részleg vígjátékokkal indított, Erkel pedig úgy döntött, hogy Ruzitska József Béla futását viszi színre. A Heinisch által átdolgozott darabot a közönség azonban hidegen fogadta. Hasonló sorsa jutottak Bartay Endre Csel címû mûve és Szerdahelyi József Tündérlak Magyarhonban címû darabja is.[21][22][23]
Magánéletében változás állt be. Megismerkedett a kiválóan zongorázó Adler Adéllel, akit 1839. augusztus 19-én feleségül vett. Ezáltal veje lett a Budavári Koronázó Fõtemplom illusztris karnagyának, Adler Györgynek. Nászútra Gyulára mentek, ahol egy közös hangversenyt is adtak a megyében létesülõ kórház megsegítésére.[22][24]A Bátori Máriától a Himnuszig
Visszatérve a fõvárosba rengeteg munkája mellett keveset komponált. Ekkor szerezte az Albumblatt címû zongorafantáziáját az erdélyi Rákóczy-dal témájára. A csellóra és zongorára írt variáció-sorozatát Joseph Menterrel közösen mutatta be 1839 áprilisában.[25]
„Mi a’zenét illeti, nehezen hibázunk, ha mondjuk, hogy e’ munka az újabb regényes operák... szellemét és modorját követi... A’ szerzõ azonban igen ügyesen szõtt közbe magyar melódiákat is, de mellyek itt ott elmaradhattak volna, vagy legalább kevésbbé valának ismétlendõk. E’ szerzemény,... leginkább nagy kardalokban bõvelkedik mellyekhez meglepõ külsõ pompa is járul... hogy a’ hangszerzõ olly helyeken, midõn megrendítõ pillanatok voltak, olly kevéssé használá a hangszerek hatalmát, különösen szembetûnõ volt... Említenünk kell még azon újdonságot, hogy ez operában volt egy kis ballabile, csinos csoportozattal ékesítve, magyar szellemben legelõszer, tánczoltatott; mi jövendõre nézve is... kedves hatása lesz” (Mátray Gábor, a Honderû lapjain)[26]
Ekkor már kezében volt Egressy Béni librettója, a Bátori Mária. A szövegkönyv közismert témát dolgoz fel, mely Inez de Castro és Agnes Bernauer címen számos operaverzióban megszólalt. Magyar környezetbe Dugonics András szomorújátéka helyezte 1795-ben. Egressy a színmûvet két felvonásra redukálta, jeleneteket vont össze és hagyott el, és az eredeti prózát verseléssel cserélte fel. A következõ esztendõt Erkel a komponálásnak szentelte. A premierre 1840. augusztus 8-án került sor és nagy közönségsikert hozott. A darabot Erkel késõbb tovább csiszolta, új tenoráriát és nyitányt is írt hozzá. A pesti magyar sajtó mellett a német is kedvezõen üdvözölte az operát, kiemelve eredetiségét, valamint a nemzeti dallamokban való gazdagságát.[27][28]
Erkel vezetése alatt a színház színvonala fokozatosan emelkedett. Szigorúsága és következetes nevelõ munkája együttest kovácsolt a sokfelé húzódó, különféle akaratú mûvésztársaságból. A játékrend magasabb igényû mûvekkel gazdagodott. Megszólaltak Cherubini, Méhul, Auber, Meyerbeer, Bellini operái, valamint Donizetti mûvei.[29]
Operai munkássága mellett Erkel fáradhatatlanul hangversenyezett. Bekapcsolódott az 1836-ban alakult Pest-Budai Hangászegyesület munkájába is. 1840. november 1-jén vezényelt elõször az egyesület nevében, mégpedig Romberg A mennyei karok összhangja címû kantátáját. 1841. május 31-én Mendelssohn Paulus címû oratóriumát dirigálta a Nemzeti Színházban, a Vakok Intézete javára. Ugyanezen év november 1-jén egy hangversenyen a Bátori Máriából vezényelt részleteket. Zeneszerzõként csak apró munkákkal jelentkezett. Remekmûve az Emlékül Liszt Ferencre címû mûve, amely a Rákóczi-nóta zongorára írt változata. 1841. szeptember 6-án a Nemzeti Színház, Erkel kísérõzenéjével, bemutatta a késõbb tragikus véget ért Teleki László Kegyenc címû szomorújátékát. 1842 elején a Der Ungar címû lap egy új Erkel-mûrõl adott hírt, melyet a zeneszerzõ Eötvös József szövegére komponált. Ez a mûve azonban elveszett. Erkelnek hála az operaelõadások egyre több nézõt hódítottak el a Német Színháztól, azonban a bécsi külvárosi komédia (bohózat) még mindig nagy tömeget vonzott az utóbbiba. Bartay Endre, a színház igazgatója ekkor úgy döntött, hogy pályázatot hirdet a magyar népéletbõl merített, „minden aljasságtól mentes, jó irányú színmû” megírására. A díjnyertes pályamû Szigligeti Ede Szökött katonája volt. Ebbõl a mûbõl nõtte ki magát a zenés színpadon mintegy félévszázadon át uralkodó népszínmû, amely a bécsi könnyû mûfaj hathatós magyar ellenfelévé vált.[30][31]
1843-ban Bartay újabb pályázatot hirdetett, ezúttal Vörösmarty Mihály versének, a Szózatnak a megzenésítésére. A zsûriben Erkel is részt vett, ezért nem pályázhatott, de a költeményt õ is megzenésítette. A gyõztes Egressy Béni lett, akinek dala 1843. május 30-án csendült fel a Nemzeti Színházban. A díjnyertes Szózat mellett Erkel mûve is felcsendült, melyet a kritika hamisan patetikusnak, erõltetetten magyartalannak és túlzottan is német szellemûnek bélyegzett meg.[32][33]Searchtool right.svg Bõvebben: Hunyadi László (opera)„A dalmûvet eleitõl végéig magyar szellem lengi át, és zenészeti tekintetben igen sok jelességgel bír. Leginkább tetszettek a kardalok.” (Világ)...bár milly nagyszerû s nemzeti tárgyat választa munkájául, csak úgy használá abban a nemzeti zene hangjait, mint jó szakács a fûszert... Jelen munkája a nagyszerûség minden jellemét viseli magán, akár a szerzemény belsejét, akár hangszerítését tekintsük... (Nemzeti Újság)[32][34]
1842. július 7-én született meg Erkel elsõ fia, Gyula, majd 1843. november 2-án a második, Elek. 1843-ban Wagner József Brassainak ajánlva kiadta új zongoramûvét, Hunyadi László hattyúdala címmel. Ez Brassain keresztül jutott el Erkelhez, aki Egressyt bízta meg librettóvá alakításával. A Hunyadi László bemutató elõadására 1844. január 27-én került sor. A darabot a kritika vegyes érzelmekkel fogadta, a közönség soraiban azonban sikert aratott. A Hunyadi Lászlóval Erkel európai rangra emelte a magyar nemzeti operát. Erkel nemzetközi elismerésének Bécs állta útját, ami nyílt nemzeti politikai színvallásának volt betudható. Az operát 1856-ban az osztrák fõvárosban is színre vitték, kevés sikerrel. Magyarországon a mû sikere azonban töretlen volt, ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Operaház megnyitásáig 238-szor került színre a Nemzeti Színházban.[35][36]
A Hunyadi László bemutatója után Erkel egy sor népszínmû-zenét komponált. Ezekben felhasznált, átdolgozott és hangszerelt magyar népdalokat is. Elsõként egy dalt írt Ney Ferenc A kalandor címû népszínmûvéhez, ezt követte Szigligeti öt színmûvéhez írt muzsikája (Két pisztoly, A zsidó, Debreceni rüpõ muzsikája, A rab és Egy szekrény rejtelme). 1844-ben a színház hangszereléssel is megbízta. Kovács Pál Nemesek hadnagya címû drámájához Jankó Mihály írta a kísérõzenét, de Erkel hangszerelte.[32][37][38]
Erkel családi életében is újat hozott az 1844-es esztendõ. Április 9-én megszületett harmadik fia, László, és ebben az esztendõben avatták orvossá Rezsõ öccsét, aki 1845-ig, Gyulára való visszatéréséig a színház orvosa volt. Bartay igazgató május 18. és 26. között Pozsonyban vendégszerepelt a társulattal. Erkel mindkét operája hatalmas sikert aratott.[39]Searchtool right.svg Bõvebben: Magyarország himnusza„A nyertes pályamû szerzõjének Erkel Ferencz kiálltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzõt kihívta... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörû hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy ez nem sokára a legnagyobb népszerûséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik” (Honderû)[32][40]
A pályázati felhívást aláíró Bartay Endre egyike volt a reformkori magyar mûvelõdés nagy hatású mindeneseinek: mûködött mint zeneszerzõ, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró. A Szózat megzenésítésére kiírt pályázat sikerén felbuzdulva pályázatot hirdetett Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére is. Erkel mûvének születésébe a fiatal Gárdonyi Géza interjúja az idõs zeneszerzõvel nyújt betekintést. E cikk szerint Erkel nem is gondolt rá, hogy zenét írjon Kölcsey soraira; a határidõ letelte elõtti napon azonban Bartay bezárta a színház egyik zongorás szobájába, tollat, tintát, kottapapírt adott neki és figyelmeztette, hogy addig nem engedi ki, míg meg nem írja a Himnuszt. A történet tetszetõs, de a tényekkel szembesítve elveszíti valóságtartalmát. Elõször is: a pályázatra készült munkákat, benyújtásuk idõrendjében, sorszámmal látták el. Erkel mûve az egyes sorszámot kapta, eszerint nem az utolsó pillanatban készült el, hanem éppenséggel legelsõnek. De Erkel pályázási szándékára vallott eleve az a tény, hogy ezúttal nem volt tagja a zsûrinek. Másként elképzelhetetlen lett volna, hogy kedves muzsikusát, színházának elsõ karmesterét, Bartay kihagyja a bírálóbizottságból. A pályázati kiírás 1844. február 29. keltezéssel, március 3-án jelent meg, benyújtási határideje május 1. volt. Erkel Himnusza az említett idõhatárok között: 1844 márciusában vagy áprilisában született. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését: a tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferencét nyilvánította gyõztesnek.[41]
Ugyancsak az 1844-es esztendõ termése volt egy capriccio, mely március 30-án, a Concordia elnevezésû új magyar irodalmi társulat hangversenyén csendült fel elõször. Szintén ebben az évben komponálta a Köri dalt, melyet Garay János szövegére írt a dalárda-mozgalom népszerûsítésére. A sikere tetõpontján álló zeneszerzõt ezüst karmesteri pálcával ajándékozták meg.[32][42][43]Az 1848-as forradalom idején
Erkelre súlyos terheket rótt az 1848-as forradalom. Nem vett ugyan részt a harcokban, de zenéje gyújtó szimbólum volt. A Nemzeti Színház szerepe a ’48-as eseményekben közismert. Március 15-én este a Két anya gyermeke címû vígjáték szerepelt a mûsoron, de már dél felé kiderült, hogy aznap a közönség csak magyar mûvet kíván hallani, ezért elõvették Katona József Bánk bánját, de az elõadást nem tudták végigjátszani, mert a közönség a Rákóczi indulót követelte, a Hunyadi Lászlót és a Himnuszt. Az ezt követõ hónapokban kevés operát játszottak, majd miután 1849. január 5-én Windisch-Grätz tábornagy elfoglalta a fõvárost, elrendelték semleges mondanivalójú mûvek színrevitelét. Erkelnek nagy gondot okozott, hogy a színészek és az énekesek nagy része elmenekült. Miután Aulich tábornok április 24-én visszafoglalta Pestet, ismét a Hunyadi László és más nemzeti érzelmû mûvek kerültek a repertoárra. A hadiszerencse fordultával azonban – miután Haynau tábornok júliusban visszafoglalta a várost – ismét a semleges mondanivalójú mûvek kerültek elõ. Erkel munkáját nehezítette még, hogy a színházban helyet kellett biztosítson a Német Színház társulatának is, amelynek otthona Pest ágyúzásakor leégett. A szabadságharc elbukása után Erkel mûvei közül csak a népszínmû-zenék maradtak mûsoron, „rebellis” operáit nem volt szabad játszani. Erkel azonban ezeket is lassan, óvatosan visszacsempészte a Nemzeti Színház mûsorára. Elõször a Himnusz hangzott el ének- és zenekarral, 1850. március 26-án, a pesti gyermekkórház javára rendezett hangverseny zárószámaként. A várt retorzió elmaradt. A Hunyadi László visszakerülésére Anne La Grange neves francia szoprán vendégjátéka adott alkalmat, aki nagy sikerrel énekelt A sevillai borbélyban és a Lammermori Luciában, de a közönség magyar szerepben kívánta látni.[44][45]A forradalom utáni évekA szájhagyomány szerint Erkel Ferenc a Bánk-bán címû operáját a "kastélypark árnyas fái alatt" írta. A képen látható fát a Várfürdõ régebbi vezetése "jelölte ki" központi elhelyezkedése miatt.[46]Erkel Ferenc 1845-ben (Barabás Miklós kõrajza)
Erkel a Hunyadi óta csak apróbb, jelentéktelen munkákon dolgozott. 1844-bõl ismeretes egy zongorára komponált Eredeti magyarja és egy német dal, Auf einer Ungarhaide. 1846-ból egy Kar Ének Pestalozzi Emlékünnepére, 1847 körül Elégia és Le Carneval de Venise, valamint 1848-ból Egressy és Szerdahelyi Nemzeti dalának hangszerelése. A szabadságharc bukása után egy idõre elnémult, 1852-ig egy hangot sem vetett papírra. Egy Marche hongroises és egy J. L. Deinhardstein versére komponált néphimnusz az év termése. 1853. február 2-án egy érdekes pantomimja szerepelt a Nemzeti Színház mûsorán, a Sakkjáték. Erkel igen ismert és nemzetközileg is nagyra becsült sakkozó volt, egy ideig a Pesti Sakk-kör elnöke. Degré Alajos Salvator Rosa címû színmûvének kísérõzenéjét 1855-ben komponálta.[47]
Ettõl kezdve a lassan dolgozó mester rendszeresen alkalmazott segítõtársakat munkáiban. Kezdetben a Doppler fivéreket (Doppler Károly és Doppler Ferenc), majd kiváló zenei tehetséggel rendelkezõ fiait. Már következõ mûvében, az Erzsébet címû opera második felvonásában kimutatható a „zeneszerzõ-mûhely” ténye. Ez egy ünnepi díszmû volt, alkalmi kompozíció, Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatásának tiszteletére. A munkával lassan haladó Erkel a nyitányt és az elsõ felvonást Doppler Ferenccel, a harmadik felvonást Doppler Károllyal íratta meg, és õ maga vállalta a második felvonást. A darabot, amely magyarországi Szent Erzsébet és Türingiai Lajos kapcsolatát meséli el, Czanyuga József öntötte versbe, igen tehetségtelenül, emiatt az opera sem bizonyult maradandó alkotásnak.[48]
Az Erkel család az elmúlt esztendõk alatt tovább gyarapodott. Három elsõ fia után megszületett Ilona nevû leánya (1845–1859), majd Sándor fia (1846–1900), Mária leánya (1848– ?) és az utolsó három fiú: Lajos (1850–1906), István (1858–?) és a gyermekkorában elhunyt Ferenc. A nagy család eltartásának gondja tanításra is kényszerítette, így 1851-ben kénytelen volt elvállalni Albrecht fõherceg lányainak zenei nevelését.[49]
A Hunyadi László nagy sikere után lázasan kutatott újabb szövegkönyv után. A lapok Császár Ferenc, Gaal József, Czakó Zsigmond és Jósika Miklós személyét emlegették szerzõtársként, Erkel tetszését azonban egyikük mûve sem nyerte el. Hírneve egyre nõtt, túllépte az országhatárt. A kor egyik legnagyobb zongoramûvésze, Sigismond Thalberg részt vett a Hunyadi László egyik elõadásán és lépéseket tett az opera párizsi elõadása érdekében. Ebben fáradozott Petrichevich Horváth Lázár is. 1845-ben Thalberg, 1846-ban Berlioz, 1847-ben Liszt Ferenc, késõbb Hans von Bülow hallgatta meg érdeklõdéssel Erkel mûvét. Berlioz Emlékirataiban kiemelten írt a magyar zeneszerzõ tehetségérõl, a darab finom hangszerelésérõl.[50]
Liszt Bécsben dirigálta a Hunyadi-nyitányt, és szorgalmazta a teljes opera bécsi és németországi bemutatását. 1856-ban, Weimarban mûsorra is tûzte az operát, de az anyag nem érkezett meg. Több külföldi elõadás hiúsult meg anyagi okok miatt, ugyanis a sokgyermekes Erkel képtelen volt elõteremteni a tetemes másolási költségeket. A párizsi bemutató érdekében az emigrációban élõ Szemere Bertalan és felesége, valamint Anne La Grange fáradoztak. A Théátre des Italiens nem fogadta el az operát, és mire a Théátre Lyrique hajlandó volt mûsorra tûzni, Szemeréék kegyelmet kaptak és hazatértek. A Hunyadi László párizsi elõadásának terve ezzel végleg kútba esett.[51]
A zsúfolt pesti lakásból Erkel gyakran Gyulára menekült, sõt 1850-tõl kezdve a legtöbb nyarát ott töltötte. 1855-ben meghalt Erkel apja, 1859-ben Ilona, a leánya és öccse, József. Erkel komorrá, magába zárkózóvá, rideggé és barátságtalanná változott. A zenében még fel tudott oldódni, de munkakedve egyre gyengült. Házassága megromlott, elvált. Felesége 1860-ban Gyulára költözött. Erkel Rezsõ támogatta, de zongoraleckékkel a tehetséges asszony is igyekezett segíteni magán. Erkel a zenén kívül csak a sakkjátékban lelte örömét – amelyet korántsem mûkedvelõi szinten mûvelt. Erkel korának egyik legkiválóbb sakkozója volt. 1859-ben az õ javaslatára akarták létrehozni a mai sakkszövetség elõdjét, a Pesti Sakk-kört – de a Bach-korszakban ez akkor lehetetlen volt. A klub csak 1864-tõl mûködött és Erkel ettõl kezdve haláláig elnöke volt.[52]A Filharmóniai Társaság megalapítása
Az 1853-as esztendõ fontos állomása a magyar zenei életnek. Erkel egy maroknyi muzsikus élén létre hívta a Filharmóniai Társaságot. A bemutatkozó hangversenyre 1853. november 20-án került sor, kéthavi szervezés és próbamunka után, a Nemzeti Múzeum dísztermében. A mûsoron Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Meyerbeer mûvei szerepeltek, Erkel vezényelt. Mivel az elnyomó rendszer nem engedélyezte egyesületek létesítését, de hangversenyek rendezéséhez hozzájárult, a Társulat, csak 1867 augusztusától vált jogi személlyé. Az elsõ hangverseny jelentõs erkölcsi és anyagi sikerrel járt. A közönség eleinte szeszélyesen reagált a hangversenyekre. Mámoros lelkesedés és fagyos közöny, zsúfolt nézõtér és szánalmasan kongó üres terem váltogatták egymást az évek folyamán. A közönség tudatos nevelését a Zenészeti Lapok munkatársai kezdték el a hatvanas években.[53][54][55]Pályájának csúcsán
„ ...Erkel Bánk-Bán dalmûvében több eredeti magyar zenei gondolat található mint bármely másban. A magyar zene alkotó elemei benne már plasztikai egészszé alakulnak, s szerzõ szabadabban mozog az anyagi alakítás terén, mely nem köti meg többé kezeit, sõt szabad rendelkezésére adja magát a formára nézve. S innen van aztán, hogy alakjai mûvészi kerekséggel, s formakellemmel vannak kidolgozva. A mint már többször is kimutattuk, szükséges, hogy a magyar dalmûvészet utai szélesebb kiterjedésû alapokra legyenek fektetve. Erkel volt az elsõ, ki e nehéz feladatnak legelõször hárítá el akadályait, s idõnként mindinkább egyengetve a rögös, nehezen járható pályatért, kellõen kimutatta az irányt, melyen haladva az utána következõ nemzedék, a már egyszer feltalált s idomított alakzatok szerint tovább építhetnek a magyar dalmûvészet mesterséges csarnokán. Erkel nemcsak gazdag dallamforrással rendelkezik: de ezenkívül valódi egészséges s mûvészies szép formai érzékkel is bír, ennélfogva az õ dallamai mind megfelelnek a kerekség s formakellem szabályainak; általában véve finom s nemes vonásokkal bírnak, s nemcsak kizárólagosan a divat kívánalmainak hódolnak, de ezenkívül mélyebb drámai hatásokra is számítvák...” (Mosonyi Mihály, a Zenészeti Lapok hasábjain)[32][56]
Tizenhét esztendõ telt el a Hunyadi emlékezetes sikere óta. Ez idõ alatt Erkel nem alkotott jelentõset. Amikor újra megszólalt, életmûve legértékesebb darabjával, a Bánk bánnal lépett a közönség elé. A Bánk bán kétszeresen is kultúrkincs: Katona József történelmi drámájának éppúgy nincs párja a magyar irodalomban, mint Erkel operájának a magyar történelmi dalmûvek sorában. A mû librettóját Egressy Béni írta, és minden bizonnyal készen volt 1851 elsõ felében, mivel Erkel kedves szövegírója az év júliusában elhunyt. Nem tudni, mikor adta át Erkelnek szöveget, csak azt, hogy az eredeti partitúra bejegyzései szerint a zeneszerzõ 1860. október 30-án fejezte be az opera hangszerelését.[57][58]
A Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be, hatalmas sikerrel. A szerzõ ünneplése felért egy politikai demonstrációval. A korabeli sajtóban számos bírálat jelent meg. Legelmélyültebben Mosonyi Mihály foglalkozott az operával, a Zenészeti Lapok egymást követõ két számában. Mosonyi dicsérte a szerencsés témaválasztást, szólt a szerzõ több éves hallgatásáról, majd részletesen ismertette a Bánk bán cselekményét és zenéjét. Kiemelte a sikerült zenei jellemábrázolásokat és a „mesteri kézre mutató” együtteseket. Kifogásolta azonban a táncbetéteket, „mert oly cselekmények fonalát, minõk e mû tartalmát képezik, nem lehet hatásgyöngítés nélkül megszakasztani bármily szemgyönyörködtetõ tánc végett sem”.[59][60]
Zenetörténeti szempontból az opera összefoglaló mû: az addigi eredmények sikeres összegzése. A korai magyar operairodalom betetõzése, mely már magában hordozza a zenés népszínmû csíráit. Erkel késõbb is keresi ezt az utat, kerülgeti, de sosem talál rá igazán. A Bánk bán a verbunkost többé túl nem szárnyalható magaslatra emelte: nem csak a hangszeres fogantatású muzsika sikeres vokalizálásával, hanem a verbunkos formáiból nõtt jelenetek kifejlesztésével is. A hangszerelés jelentõs részében segítõtársakat vett igénybe. Erkel Gyula és Sándor, valamint két ismeretlen személy kézírása a hangszerelt oldalak több mint, ötven százalékában kimutatható. Az elsõ felvonás balettbetétje (talán a csárdás kivételével) majdnem biztosan Erkel Sándor mûve.[61]
„... Az egész operán valami nehézkes, tapogatódzó... A modor, a melyben ezen dalmû tartva van, víg operához nem illõ széles drámai alapra van fektetve... irtóztató magasan van írva... hogy még azon részek is, a melyek sikerültek volnának, a hangok túlfeszítése által megfosztatnak minden szépségüktõl” (Hölgyfutár)[32][62]
Megjegyzendõ, hogy Bulyovszky lapja akkoriban túlságosan is lojális volt az akkori hatalommal, tehát ellenségesen viszonyult a magyar kultúra megnyilvánulásaihoz.
Még a Bánk bán megjelenése elõtt arról cikkeztek a pesti lapok, hogy Erkel egy vígoperát szándékszik írni. Errõl a vígoperáról nincs adat, de amennyiben ténylegesen foglalkoztatta Erkelt akkor valamilyen vígopera-téma, nagyon valószínû, hogy új dalmûvébe, a Czanyuga József szövegére írt Saroltába beleilleszthette egykori vígoperájának töredékeit, vagy talán egész jeleneteit. Nehezen elképzelhetõ, hogy a lassan dolgozó Erkel tizenöt hónappal a Bánk bán után új operával jelentkezzék. Czanyuga már az Erzsébet esetében is bebizonyította szövegírói tehetségének hiányát.[62][63]
A Sarolta 1862. június 26-án került elõször színre. A Hunyadi László és a Bánk bán színvonalához szokott közönség csalódottan hallgatta Erkel új mûvét. A kritika diplomatikusan adta a közönség tudtára az új opera gyengéit. Czanyuga csak részben volt oka a balsikernek. A darabot átlengõ hazafias hang néha szinte karikatúrába hajlik. Nem felel meg a korszellemnek: elvesztette idõszerûségét. Az álérzelmes, patetikus hangvétel is siettette az opera elkerülhetetlen bukását. Így a darab, a gondos elõkészítés és a parádés szereposztás ellenére, mindössze hat elõadást ért meg a Nemzeti Színházban.[62][64]Támadások kereszttüzébenErkel Ferenc (Györgyi Giergl Alajos festménye az 1850-es évekbõl)
1863-tól kezdve Erkel hosszú idõn át heves támadások állandó célpontja volt. Ezek kétirányúak voltak: egyrészt konzervativizmussal vádolták Wagner-ellenes irányvonala miatt (kerülte Wagner mûveinek színrevitelét a Nemzeti Színházban), másrészt nepotizmussal, mert tehetséges fiai egyre nagyobb pozíciókat töltöttek be neki köszönhetõen a magyar zenei életben. A sajtó is gyakran támadta, mindenekelõtt a Zenészeti Lapok.[65]
A Bánk bán egyértelmû sikere után a Sarolta csalódást keltett. Ez utat nyitott bizonyos érzelmi és kritikai megnyilvánulásoknak is, amelyeknek Erkel tekintélye és népszerûsége mind ez idáig gátat vetett. 1863. február 12-én a Zenészeti Lapokban egy olyan közlemény látott napvilágot, hogy a fõurak egy csoportja szívesen kimozdítaná helyébõl a nehézkes Erkelt, és a Nemzeti Színház operaigazgatójául Lisztet szeretné megnyerni. Júniusban Hollósy Kornélia miatt marasztalták el Erkelt, mert a Bánk bán egy részlete elõadásának engedélyezése és a hangjegyek átengedése fejében 100 forintot vett fel az énekesi pályától már visszavonult, nemrég még nagy hírû énekesnõtõl. Ezért a lapok kapzsisággal, anyagiassággal vádolják. A támadások sûrûsödtek, hangjuk egyre személyesebb, gyalázkodóbb lett. Augusztus 17-én meghalt Erkel hétéves kisfia, Ferenc, de a gyász nem zavarta a sajtót.[66]
A mindinkább elfajuló támadások arra késztették a Nemzeti Színház zenekarát, hogy állást foglaljon. Március 1-jén kelt levelükben leszögezték, hogy „sohasem kell ügyesebb és tökéletesebb karnagynak elfoglalni ama helyet, melyen ön több mint századnegyed óta ügyességének számtalan fényes próbáit adá”". Március 23-án megünnepelték 25 éves karmesteri jubileumát. Áprilisban újabb támadó esszé jelent meg a Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály tollából, és hála mindjobban nyüzsgõ párthíveiknek, a két muzsikus közti ellentét erõsen elmérgesedett. Ebben a légkörben komponálta Erkel új operáját a Dózsa Györgyöt. A nyarat Gyulán töltötte, onnan jelentette Elek fiának, hogy júliusban elkészült az új opera elsõ felvonása. December 18-án a Filharmonikusok hangversenyén a Nemzeti Múzeum termében elõször csendült fel a zenéje. 1865. januárjában a Filharmóniai Társaság átköltözött új épületükbe, a Vigadóba. Az elsõ hangversenyre, az új teremben 1865. március 25-én került sor; Erkel vezényelt és Magyarországon elõször csendültek fel Beethoven IX. szimfóniájának hangjai. A Filharmonikusok a hangversenyt a hatalmas sikerre való tekintettel, április 11-én megismételték. A Vigadó bérlõi ez alkalomból díszes ezüst karnagyi pálcával ajándékozták meg Erkelt.[67]
Május ismét gyásszal köszöntött a zeneszerzõre: meghalt édesanyja. A nyári hónapokban igen elõrehaladt a Dózsa komponálásával, hangszerelésével, de egy nagy jelentõségû eseménysorozat visszaszólította a fõvárosba. Pest legrégibb zeneiskolája, a Hangászegyesület (1867-tõl Nemzeti Zenede, ma Bartók Béla Zenemûvészeti Szakközépiskola és Gimnázium), alapításának 25 éves évfordulójáról ünnepségsorozattal emlékeztek meg. Az augusztus 15-ei hangversenyen a Dózsa György himnusza és Liszt Szent Erzsébet-legendája hangzott el, mindkettõ Erkel gondos betanításában, a szerzõ vezényletével.[68]
Nagyobb események nélküli, dolgos hónapok következtek ezután. Erkel a Filharmonikusokkal bemutatta Liszt Dante-szimfóniáját, Schumann 3. szimfóniáját, majd Bach, Händel, Beethoven, Liszt és Berlioz számos mûvét. November 20-án az egyesült dalárdák ünnepi fáklyászenéjét vezényelte az országgyûlés megnyitására érkezett király tiszteletére.[69]
1866. december 1-jén – Erkel kedve ellenére – a Nemzeti Színház bemutatta Wagner Lohengrinjét. Erkel az elõadásról tüntetõen távol maradt, ám mégsem szabadulhatott a nagy német mester zenéjének hatásától. Az Európaszerte tomboló Wagner-láz kiszorította az eddig egyeduralkodó olasz és francia szerzõk mûveit az európai operaszínpadokról. Erkel eklektikus zenéje – a magyar rétegeken kívül – eddig olasz-franciás és régebbi német stílusjegyeket viselt. A Dózsa György partitúrájának lapjain azonban már félreismerhetetlen Wagner mûvészeti elveinek hatása.[70]Searchtool right.svg Bõvebben: Dózsa György (opera)„A természetben nincs ugrás, hanem a mi zenénkben volt. Sajátlag csak jó népdalaink, bús magyarjaink s bokázó palotásaink voltak még, midõn a közbeesõ mûfajták - románcok, balladák s egyéb elbeszélõ zenekölteményeknek kifejtése elõtt már megszületett a magyar opera” (Hon)[71]
A Zenészeti Lapok 1866. december 9-én jelentette, hogy Erkel Ferenc elkészült új operájával, a Dózsa Györggyel. A Dózsa György 1867. április 6-án került színre a Nemzeti Színházban. A bemutatót heves vita elõzte meg: szabad-e ilyen forradalmi hangú operát bemutatni a kiegyezés esztendejében? Erkel tekintélye végül is gyõzött, de operája, mely mindössze tíz elõadást ért el, nem. Az opera nem hozott közönségsikert. A sajtó nagy részletességgel méltatta, boncolgatta. Dicsérte Erkel bátorságát, hogy végre a wagneri útra lépett, és a nagy egész érdekében lemondott az õt annyira jellemzõ dallamosságról. Ugyanakkor éppen azokat a részleteket magasztalták leginkább, ahol a zene még a bánki melodika talaján jár: Rózsa elbeszélése, végbúcsúja, Dózsa esküje stb. Az énekmondó verseit hosszúnak találták, egyes fordulataiban Mendelssohn hatását vélték felfedezni. Sokallták a recitativókat, és ebben Meyerbeer hatását igyekeztek kimutatni. Általános tetszést aratott a fegyvertánc és visszatetszést Lõrinc pap faragatlan figurája.[72][73][74]
Az „Erkel-mûhely” szerepe a Dózsában már sokkal jelentõsebb, mint az elõzõ mûvekben. Az egyedül hitelesnek elfogadható ötfelvonásos, kézírásos partitúra zavaros képet mutat. Rengeteg benne a törlés, betoldás, ragasztás, és igen kevés az eredeti Erkel Ferenc-kézírás. Fiai, Gyula és Sándor minden addiginál fokozottabb mértékben vettek részt apjuk alkotó tevékenységében. Itt már nemcsak hangszerelésrõl, szólamok részletes kidolgozásáról van szó. A fiúk munkája egyébként sem volt titok, a sajtó eleget írt róluk. Munkájukról vall a fennmaradt családi levelezés, melybõl kiderül, hogy a családfõ bizony zsarnok volt és alaposan igénybe vette fiai segítségét.[74][75]
A Dózsa sikertelen bemutatója után sokan attól tartottak, hogy Erkel kegyvesztett lesz, ámde két hónappal az opera bemutatója után a mester nagy kitüntetésben részesült: elnyerte a Ferenc József-rend lovagkeresztjét.[74][76]A kiegyezés után
A kiegyezés esztendeje fellendülést hozott az országos kórusmozgalom terén is. Az Aradon összesereglett dalárdák elhatározták, hogy egy országos szervezetet alapítanak munkájuk összehangolására, érdekeik védelmére. 1868-ban, Debrecenben tartották elsõ közgyûlésüket, itt Erkel felszólította a különbözõ városokból összegyûlt dalosokat, hogy lépjenek be a most alakuló Országos Magyar Daláregyesületbe. Erkelt országos fõkarmesterré választották, neve elválaszthatatlan lett a dalos mozgalomtól. Részt vett számos dalosrendezvényen, fáradhatatlan szerepe volt a szervezésben, nevelésben, betanításban és vezénylésben. 1884-ben, Miskolcon tiszteletbeli országos karnagynak választották meg a munkától már csaknem egészen visszavonult idõs mestert.[77]
1869. január 30-án Erkel Ferenc jubileumi díszelõadást vezényelt: huszonöt év telt el a Hunyadi László bemutatója óta. Április 26-án és 30-án a Filharmóniai Társaság zenekara Liszt mûveibõl összeállított hangversenyeket tartott, Erkel és Liszt vezényletével. Ezeken a hangversenyeken hangzott fel elõször magyar elõadókkal a Koronázási mise. A koronázás alkalmával ugyanis a bécsi udvari templom mûvészei mûködtek közre, és a Reményi Edének írt hegedûszólót Hellmesberger játszotta. Akkor az udvari protokoll mélységesen megbántotta Liszt hazafias érzéseit. Most Erkel lehetõvé tette a Koronázási mise elõadását a Pesti Zenekedvelõk Egylete, a Budai Zene- és Énekakadémia kórusa és a Budai Dalárda közremûködésével, a Filharmonikusok zenekarával, sõt, a mise vezénylését is átengedte Lisztnek.[78]
Erkel 1871. március 26-án búcsút vett a Filharmóniai Társaság zenekarától. Ez az 1871-es, márciusi hangverseny kivételesen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében zajlott le, és három mester vezényelte a Filharmonikusok kitûnõ gárdáját: Volkmann Róbert a III. Richárdhoz írt nyitányát, Liszt a maga 2. Magyar rapszódiáját, Erkel a Dózsa György sátorjelenetét és Schumann 1. (B-dúr) szimfóniáját dirigálta. Ezután a zenekar vezetését átadta Richter Jánosnak, akinek viszonylag rövid mûködése után Erkel legtehetségesebb karmesterfia, Sándor lépett halhatatlan atyja örökébe.[79]
A Nemzeti Színház vezetésében nagy változást hozott az 1869-es esztendõ. Elhunyt Radnótfáy Sámuel igazgató, akinek hétéves munkája nyomán megszilárdult a színház anyagi helyzete, de ugyanakkor megnõtt az idegen befolyás is. Utódai, különösen a pazarló báró Orczy Bódog igazgatása alatt, a helyzet aggasztóan rosszabbodott. 1873-ban a nagy szakmai tekintéllyel és tapasztalattal bíró Szigligeti Edét állították a színház drámai részlegének élére. Az operai ügyek igazgatója Erkel lett. A jól bevált kettõs igazgatás mind a két részleget lendületbe hozta, és anyagilag igen sikeres esztendõket eredményezett. Erkel az opera-részleg igazgatójaként még magasabbra emelte az elõadások színvonalát, bár õ maga már egyre kevesebbet vezényelt. A gyõri születésû, de Bécsben, majd Wagner környezetében nevelkedett Richter János látta el a Nemzeti Színház karmesteri teendõinek legjavát.[80]A Brankovics György
„ A zeneköltõ oly feltûnõ mérvben még nem szakított saját irányával, mint Erkel F. e dalmûvében a magáéval. Alig találunk még az apróbb részletekben is valami reminiscentiát korábbi mûveibõl. Egyéniségét háttérbe szorítja, s csak az adott situatio és jellemzési kellék szerint választja meg motívumait, hogy azokat szigorú drámaiságban fûzze tovább.” (Ábrányi Kornél)[81]
1873. októberében a Zenészeti Lapok egy új Erkel-operáról cikkeztek, ez volt a Brankovics György. A bemutató, különbözõ hátráltató okok miatt, mintegy fél évvel megkésett. A komponálás idejérõl pontos információk nincsenek, a Zenészeti Lapok szerint már 1871 nyarán, gyulai tartózkodása idején be akarta fejezni. A fennmaradt kéziratos partitúrában dátum nincs. 1874 februárjában a Nemzeti Színház örökös fõzeneigazgatójának nevezték ki, de karmesteri állásáról lemondott Richter János javára, és ezt követõen csak saját operáinak elõadásán tûnt fel a karmesteri emelvényen. Ezzel egy idõben Erkel Sándort, aki üstdobosból korrepetitor, majd kartanító lett, karmesterré léptették elõ.[82]
A Brankovics Györgyöt – eredeti alakjában – 1874. május 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Sem az elõadás közönségsikere, sem a sajtó hasábjain megjelenõ, áttekinthetetlen tömegû bírálat nem volt egyértelmû. Néhány alaposabb felkészültségû kritikus tanulmányától eltekintve, senki sem értette meg a mû jelentõségét. Valamennyi bírálat elismerte ugyan a kitûnõ harmadik felvonás helyes drámai érzékkel adagolt, zeneileg kiválóan megoldott, színes és változatos jelenetsorát. A kritikusok egyértelmûen az erkeli mû betetõzését látták ebben a mûben, kiemelve a zene virtuozitását, a recitativók korszerû alkalmazását. A legtöbb bírálat a szövegkönyvet érte. Kifogásolták a témaválasztást, sõt a népies dallamok beleszövését is, ami a kritikusok szerint „zenei tarkaságot” hozott létre. Doppler Ferenc, Erkel jóbarátja, megpróbálta rávenni a neves bécsi karnagyot, Herbecket, hogy vigyék színre az operát az osztrák fõvárosban is, mivel azonban Erkel nem mozdult az ügy érdekében, az ötlet hamarosan lekerült a napirendrõl. A hivatalos körök nem lelkesedtek a Brankovicsért. Ez természetes volt, hiszen az új opera a Dózsánál is súlyosabb bírálata volt a kiegyezésnek. A tragédia alapgondolata az, hogy egy nemzet fejedelme, uralkodója csak a nép akaratával összhangban, a nemzet érdekét az önnön érdekei ellenében is elsõsorban szem elõtt tartva méltó a vezetésre. Az ingadozás, hitszegés, az uralkodó önös érdekei miatt terrorizált nép, mind olyan politikai buktatók, melyen már sok kényszer-uralom elvérzett.[83]Az utolsó operák
Az 1875-ös esztendõ a magyar zenei élet számára igen mozgalmas volt. Richter János lemondott, és utódjául Erkel Sándort jelölték. Ebben az évben létesült a magyar zenei felsõoktatás legfontosabb intézménye, a Zeneakadémia. Felállításának gondolata már 1869-ben felmerült, Bartay Ede és Csengery Antal voltak elsõ szószólói. 1875. november 14-én a régi Haltéren, egy szûkös bérlakásban nyílt meg az ország vezetõ zenei tanintézete, Országos Magyar Királyi Zeneakadémia néven. Elnökéül Liszt Ferencet, igazgatójául és rendes tanárául Erkel Ferencet nevezte ki a császári és királyi rendelet. Erkel patriarkális légkört teremtett, úgy a tanárok, mint a tanítványok irányában. Ábrányi Kornél eképpen írt róla: „Tisztelte és szerette mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensõbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott [...]”.[84]
A közmûveltség emelkedése szükségessé tette egy külön operaház megépítését Budapesten. Az Operaház építésére kitûzött pályázatot Ybl Miklós nyerte meg, és a munkálatok 1875 szeptemberében elkezdõdtek. Az év végére felépült a kétezer személyt befogadó Népszínház. A Nemzeti Színház október 10-én tartotta az utolsó népszínmû elõadást. A Népszínház vezetõ karmesterévé Erkel Eleket szerzõdtették, újabb csemegét szolgáltatva a sajtónak az Erkelek térhódításáról.[85]
Erkel Ferenc napjait ebben az idõszakban erõsen lekötötte a tanítás. A színházba is ellátogatott, zsörtölõdött, bírálta Sándor és Gyula fia munkáját. Szórakozást és kikapcsolódást csak a sakktábla jelentett számára. Sok esemény nem zajlott körülötte. A sajtó is abbahagyta a támadásokat. 1878. december 3-án zeneakadémiai növendékei egy ezüst koszorúval lepték meg. Zeneszerzõi termése a nyugalmasabb évek alatt néhány aprómunkával gazdagodott. A gyulai római katolikus plébániatemplom fennállásának 100. évfordulójára, Göndöcs Benedek szövegére orgonakíséretes férfikart komponált, Buzgó kebellel címen. Szigligeti Ede temetésén (1878. január 21) hangzott fel elõször Erkel Gyászkara. 1876. május 26-án mutatta be a Népszínház Tóth Ede A tolonc címû népszínmûvét. A kísérõzene és a hangszerelés Erkel Gyula munkája. A Késõ õsznek hideg szele címû népies dalbetétet Erkel Ferenc komponálta.[86]„... Erkel Ferenc oly feladat megoldásának szentelte életét, amely genieknek sem sikerülhet egy csapásra. Új stílt teremteni az operának, nem egy embernek, csak hosszú idõszaknak, sokak törekvésének lehet munkája. Erkel Ferenc e téren ma is egyedül áll. Alig, hogy elõzõi voltak s utódok eddig nem támadtak. Ilyenkor a méltányosság: kötelesség.... Erkel félig-meddig a komikus, félig-meddig a heroikus opera stílusát követte, s nem feledte el a stílusnak a magyar szabást megadni. A magyar ritmus minduntalan fel-felüti magát, néha mintha magyar népdalt hallanánk; de nem hagyhatjuk emlitetlenül, hogy a tempó s az ütemek egyformasága bizonyos egyhangúságot szül... a Névtelen hõsök hosszabbra nyúlik, mint akár egy Wagner-opera.” (Péterfy Jenõ az Egyetértés lap hasábjain)[87]
Az aprómunkák mellett lassan gyarapodott új operájának, a Névtelen hõsöknek a partitúrája. A Dózsa György és a Brankovics György hatalmas feszültségét romantikus daljátékban, népies vígoperában vezette le Erkel, és e mûvében a szabadságharc névtelen katonáinak állított emléket. Az opera zenei anyaga csaknem kizárólag a népies mûdal világából merít egy olyan korban, amikor ez a mûfaj már alkonyát érte. Hangvétele olykor már megközelíti az igazi népdal tömörségét, formai tökéletességét. Az opera szövegkönyvét Tóth Ede írta, de még a munka befejezése elõtt elhunyt. A töredéket Ábrányi Kornél fejezte be Erkel utasításai alapján. A Névtelen hõsöket 1880. november 30-án mutatta be a Nemzeti Színház. Az elõadást Erkel Sándor vezényelte. Mindössze hat elõadást ért meg. A kritikák kiemelték a mû magyarosságát, viszont felrótták neki, hogy a mû nem egységes, hanem inkább „olyan lánchoz hasonló, melyet számos drágakõ ékesít és tesz becsessé”.[88] Az „Erkel-mûhely” igen nagy mértékben vett részt a Névtelen hõsök komponálásában. Erkel csak az énekszólamokat vetette papírra, néhány harmóniai és hangszerelési utasítással, a munka többi részét fiaira bízta. A Névtelen hõsök a magyar operatörténet betetõzése, lezárja a népies mûdalon alapuló operát.[89]
1884. szeptember 24-én megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Operaház neoreneszánsz palotája. Ezzel új korszak kezdõdött a magyar operajátszás történetében. Az évtizedek tervszerû nevelõmunkájával összekovácsolt operaegyüttest pompás, új hajlékában nem zavarta most már sem a prózai színészek, sem a népszínmû-részleg munkája. A megnyitó elõadás egyrészt tisztelgett a nemes hagyományok elõtt, másrészt a korszellemnek is hódolt, Erkel Ferenc maga vezényelte el a Hunyadi László nyitányát, majd Sándor fia a Bánk bán elsõ felvonását és a Lohengrin egy részletét. Erkelt az Operaház örökös fõzeneigazgatói címével tüntettek ki.[90]
Még a Névtelen hõsök bemutató elõadása elõtt felkérte az Operaház intendánsa, hogy komponáljon egy operát az új ház megnyitására. Szövegkönyvet is ajánlott, Várady Antal István királyról szóló librettóját, de Erkel más nemzeti témát is választhatott volna, ha kívánja. Erkel elolvasta Várady szövegét, meg volt vele elégedve, el is kezdte a komponálást, de minden segítség ellenére sem készült el az opera az új ház megnyitásáig. Erkel Ferenc utolsó operája igen nagy százalékban Erkel Gyula önálló munkája. A bemutató elõadást 1885. március 14-én tartották az Operaházban, az öreg mestert megilletõ fényes külsõségek között. A kritikusok az eredetiséget és korábbi mûveinek felvillanyozó magyar hatását hiányolták belõle. Ezzel ért véget operaszerzõi pályafutása.[91]HalálaErkel Ferenc emléktáblája utolsó lakhelyén, a Király utca 84. szám alatt. Kiss György alkotásaErkel Ferenc sírja Budapesten, a Kerepesi temetõben. Kallós Ede (1866–1950) szobrászmûvész alkotása.
Még kilenc esztendõt élt. A magas kor lassan megtörte erejét. A rendszeres munka már nagy teher volt számára. Lelkesen tanított tovább, de a Zeneakadémia igazgatásának gondjairól 1887 júliusában lemondott, majd 1888 decemberében tanári állásáról is leköszönt. 1888. december 16-án karmesteri pályafutásának ötvenesztendõs jubileumát ünnepelték a Vigadó hangversenytermében. Délelõtt fél 12-kor Királyi Pál és Káldy Gyula segítségével lépett a terembe. Számos dalos egyesületbõl toborzott alkalmi kórus énekelte el az öreg mester Himnuszát. A sok ajándék közül említésre méltó egy arany cserkoszorú, melynek szalagjára Erkel mûveinek címeit vésték. A budapesti hangszerkészítõk szép, ezüstbõl készült, allegorikus barokk asztaldísszel lepték meg. Az ünnepi szónok Jókai Mór volt. Õ tett említést Erkel készülõ operájáról Kemény János címmel, amelybõl mindössze egy énekszám maradt fenn (Immetullah románca). A darabból más részlet nem került elõ, nem is valószínû, hogy Erkel egyebet is komponált volna a librettóból.[92]
Erkel Sándor 1888-ban nyugdíjba vonult. Mivel az Opera zenei vezetésére belföldön nem találtak megfelelõ szakembert, igazgatóul Félix Mottlt, a neves német karmestert kérték fel. Mottl – ismeretlen okok miatt – rövid két hónap után felbontotta szerzõdését, helyébe Gustav Mahler lépett. Erkel életrajzírója is megemlítette Mahler Erkel-ellenes magatartását, ennek némiképp ellentmond, hogy az alig 28 éves új igazgató 1889-ben felújította a Brankovics Györgyöt, 1890-ben a Bánk bánt. 1890. április 13-án – Mahler kívánságára – csupa Erkel-muzsikát játszottak Mátyás király halálának 400 esztendõs jubileumi ünnepén.[93]
Erkelre záporoztak a címek, rangok, kitüntetések. Az ország valamennyi dalárdájának tiszteletbeli tagja, 1888 decembere óta szülõvárosának, Gyulának díszpolgára, 1889 februárja óta a Vaskorona-rend birtokosa. 1890. november 7-én, 80 esztendõs korában adta utolsó hangversenyét a Filharmonikusokkal.[94]
Az utolsó évek zeneszerzõi termésébõl kimagaslik az Ünnepi nyitány, amelyet Erkel a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára komponált, Paulay Ede igazgató felkérésére. A nyitány a jubileumi ünnepségen, 1887. szeptember 23-án hangzott el elõször. 1890 júniusában orvosának komponált egy Magyar Albumlapot, brácsára, zongorakísérettel, kottája azonban elveszett. Utolsó mûve férfikar Petõfi verseire (Elvennélek én, csak adnának és A faluban utcahosszat). Ezt az Országos Magyar Daláregyesület 25 éves jubileumára komponálta. Erkel Sándor – most már az egyesület országos karnagya – vezényelte a kórusmûvet 1892. augusztus 19-én a Vigadóban megrendezett matinén. Ugyanekkor elhangzott Erkel Jókai szövegére írt Király-himnusza (a Dózsa-himnusz egy alkalmi változata).[95]
Erkel egészségi állapota jelentõsen megrendült, felhagyott kirándulásaival és gyulai látogatásaival. Lakását is csak ritkán hagyta el. Ekkortájt a Király utca 84. sz. alatt lakott (régebben a Várban, az Úri utca egy Vérmezõre nézõ lakásában, késõbb a Magyar utca 1-ben, majd a Zeneakadémia Sugár úti bérházának 2. emeletén). Az utolsó hét esztendõ nyarait a Svábhegyen töltötte, a legutolsó négy évben Placht hegedûkészítõ mester villájában pihente ki fáradalmait. 1893-ban a zord idõjárás következtében tüdõgyulladást kapott. Ebbõl ugyan kigyógyult, de szervezete nagyon legyengült. 1893-ban május közepén felköltözött a hegyre. Június elején már annyira gyenge volt, hogy a kertbe sem tudott kimenni. Lajos fia ápolta és intézte ügyeit. Már nem fogadott látogatókat. Június tizedikén meghalt Elek fia, de eltitkolták elõtte. Környezetét már alig ismerte fel, pedig gyermekei: Lajos, István és Mária az utolsó percig mellette voltak. Június 15-én reggel teljesen elerõtlenedett. Délután meglátogatta az orvos és tanácsolta, hogy feküdjék ágyba. Este fél tíz óra tájban szíve megszûnt dobogni.[96]
Halálhíre mélyen megrázta a fõvárost. Nekrológok hosszú sora emlékezett meg arról, hogy ki volt és mi mindent köszönhet neki „hálátlan” nemzete. Fényes gyászpompával temették el június 18-án. Az Operaház elõcsarnokában, magas emelvényen állt ezüstszínû érckoporsója. A ravatalt temérdek koszorú borította, és reggel 9-tõl a gyászszertartás kezdetéig tízezrek rótták le kegyeletüket a nagy magyar mester hamvai elõtt. A gyászszertartás délután 3 órakor kezdõdött. A ravatalnál Zichy Géza intendáns és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója mondott beszédet. A Filharmonikusok zenekara a Hunyadi László gyászindulójával búcsúzott egykori alapító-karnagyától. Az Operaház énekkara gyászénekeket énekelt, köztük Erkel Gyászdalát. A hosszan húzódó gyászmenetben testületileg vettek részt mindazon egyesületek, intézmények, melyeknek munkájában Erkel valaha is közremûködött. A Kerepesi temetõben helyezték örök nyugalomra, sírjánál a Himnusszal búcsúztatták.[97]Zenéje és örökségeErkel Ferenc szobra Gyulán
Erkel – mint zeneszerzõ – a magyar zenetörténetben azt a helyet tölti be, mint az orosz (nemzeti) zenében Glinka, a lengyelben Moniuszko, vagy a cseh muzsikában Dvorák és Smetana. Mûveit a nemzeti hagyományok ápolása, a dallamkincs, a dal- és táncformák megõrzése, azok európai (elsõsorban az olasz és francia, kisebb mértékben a német) stílusjegyekkel való ötvözése jellemzi (ennek egyik legismertebb példája a Hunyadi Lászlóba utólag komponált La Grange-ária). Elsõ operaszerzõi korszaka legfõképpen a kor divatos szerzõi, Bellini, Auber, Hérold, Meyerbeer, majd Verdi hatását viseli magán. Késõbbi kompozícióiban – szerény sikerû – kísérletet tett a wagneri szerkesztési technika meghonosítására is. Operái mellett említésre méltó az Ünnepi nyitánya, kórusmûvei (A magyarok istene, Magyar cantate, Magyar király-himnusz, Gyászkar, Buzgó kebellel stb.), dalai, hangszeres és zenekari darabjai (pl. a Marche hongroises), valamint a népszínmûvekhez és színdarabokhoz írt kísérõzenéi. Igen jelentõs operaszervezõi-vezetõi tevékenysége is, Verdi, Donizetti, Rossini, Meyerbeer, Halévy, Auber több mûvét az õ irányítása idején mutatták be Magyarországon. Gyermekei közül legidõsebb fia, a karmester és zeneszerzõ, zeneakadémiai tanár, Erkel Gyula (1842–1909), a zenetanárként mûködõ Erkel László [1844–1896], valamint az ugyancsak zeneszerzõ és karmester Erkel Sándor (1846–1900) folytatta a családi hagyományokat.[98]
Erkel azon munkálkodott, hogy egyedülálló magyar operastílust teremtsen, és ennek érdekében a magyar nyelv sajátosságait építette a recitativókba, illetve magyaros táncjeleneteket írt operáiba (csárdások és verbunkosok). A Bánk bánban a cimbalom és a citera megszólaltatása minden addiginál magyarabbá tette a mûvet. Kései operái soha nem érték el a Bánk bán szintjét, habár egyes zenekritikusok a Brankovics Györgyöt tekintik a zeneszerzõ legfõbb mûvének.[99]
A zenetörténészek szerint a Hunyadi László a magyar nemzeti opera elsõ remekmûve. Míg a korábbi operája, a Bátori Mária a verbunkos és népies magyar mûdalokat ötvözi a hagyományos, elsõsorban Bellini, Meyerbeer által képviselt stílussal, addig a Hunyadi Lászlóban már egyértelmûen a magyaros stíluselemek határozzák meg a zenét. Ugyanez észlelhetõ a Bánk bánban is, amelyben az olaszos bel canto elemek csak néhány részletre korlátozódnak. Ebben az operában a magyar jelleget erõsíti a hangszerelés és a zenekar speciális hangszerei: a citera, a cimbalom, az oboa és a viola d’amore. A Dózsa György címû operája azonban már szakít az Erkel-operák korábbi hagyományaival, és a szólórészletek, zárt számok helyett az együttesek és a nagy ívû kórustablók veszik át a vezetõ szerepet. Ez a szerkezet a következõ operájában a Brankovics Györgyben érik majd be, ott jobban megtalálva a zárt számok és a kórusok közti egyensúlyt. A Brankovicsban már megjelenik a wagneri deklamáció (énekbeszéd) és a vezérmotívum. A zene magyaros vonásai, a verbunkosra épülõ jelleg háttérbe szorul.[100]Emléktáblája a Terézvárosban
Emlékét Budapesten színház (a Magyar Állami Operaház
Kedvencek közé jelölték :