Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. A dallamok és a líricizmus iránti természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzõi közé tartozik.Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig több mint 100 mûve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának, leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt.Õt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, ill. az elsõ romantikus zeneszerzõnek.
Schubert Himmelpfortgrundban, Bécs egy külvárosában született. Apja, Franz Theodor, egy morva földmûves fia, egyházi tanító és elfogadható amatõr zenész volt. Anyja, Elizabeth Vietz, házassága elõtt egy bécsi családnál dolgozott szakácsként.Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja. Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdõdött zenei képzése is. Apja tanította a hegedûjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára (értsd: a zongora elõdjére, a pianofortéra). Hétéves korára már kinõtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetõje, Michael Holzer kezeibe került. Úgy tûnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy barátságos asztalosnövendéktõl, akinek révén egy hangszerraktárban az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt egy zeneszerzõnek kevés esélye volt a sikerre, ha elõadóként nem tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.1808 októberében vették fel a konviktusba, ami Antonio Salieri vezetése alatt Bécs vezetõ zeneiskolájává vált. 17 éves koráig itt tanult, a közvetlen oktatás helyett inkább az iskolazenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Életre szóló ismeretségeit is itt kötötte: Spaun, Anton Stadler klarinétos és Holzapfel mellett sokan mások, akik anyagilag is segítették, amennyire tudták, kottapapírt vettek neki, támogatták és biztatták. Itt, a Konviktusban ismerte meg Wolfgang Amadeus Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását.Ekkor zeneszerzõi zsenialitása már kezdett kitûnni. Zongorakettõsre írt fantáziája (D. 1 az Otto Erich Deutsch-féle katalógusszámok szerint), harminckét sûrûn teleírt oldal 1810. április 8. és május 1. között keletkezett. Ezt 1811-ben három hosszú vokális darab követte (D. 5 – D. 7), egy „kvintett-nyitánnyal” (D. 8), vonósnégyessel (D. 2), másik zongorafantáziával és pár dallal együtt. Salierinek a korai darabok révén feltûnt a fiatal Schubert tehetsége, és elkezdte zeneszerzésre és zeneelméletre oktatni.Schubert korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak négyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, és Franz maga mélyhegedûn játszott. Erre az amatõr együttesre írta késõbb megannyi kompozícióját. Késõbbi Konviktus-beli évei alatt még jócskán írt kamarazenét, dalokat, zongoradarabokat, és nagyobb törekvésként egy Kyrie-t (D. 31) és Salve Regina-t (D. 27), egy oktettet fúvósokra (D. 72/72a) – talán anyja halála emlékére – egy kantátát (D. 110), zenét és szöveget apja névnapjára, valamint tanulmányai lezárásaként elsõ szimfóniáját (D. 82).
1813 végén hagyta ott a Konviktust, és hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Apja idõközben ismét megházasodott, Anna Kleyenboecket, egy selyemkereskedõ lányát vette el Gumpendorf külvárosból. A fiatalember több mint két évig tartott ki a taposómalomban, ahol közömbös sikerrel teljesített. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritõl, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára. Mivel Salieri volt azon zeneszerzõk egyike, akik elsõként vitték a Biedermeier kor hangszínét a bécsi egyházi zenébe, nem meglepõ, hogy Schubert korai szakrális mûvei szorosan kapcsolódnak tanára egyházi szerzeményeihez. Hasonlóképpen Salieri különbözõ nyelvû dalai is tükrözõdnek Schubert fiatalkori daltermésében.Elsõ befejezett operáját – Des Teufels Lustschloss (D. 84) – és elsõ miséjét – F-dúr (D. 105) – 1814-ben írta, ebben az évben keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab, a 2. B-dúr szimfónia (D. 125) elsõ tétele és tizenhét dal, köztük olyan remekmûvek, mint a Der Taucher (D. 77/111) és a Gretchen am Spinnrade (D. 118, Op.2).Azonban még ezt a munkatempót is felülmúlta az 1815. évi. Ebben az évben, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségû muzsikát produkált. Befejezte a 2. szimfóniát és megírta a harmadikat (D-dúr, D. 200). Befejezett két misét G-dúrban (D. 167) és h-mollban (D. 324), az elõbbit hat nap alatt, egy új Dona Nobist az F-dúr miséhez, egy Stabat Matert és Salve Regina-t (D. 223). Öt operát írt, ebbõl hármat fejezett be – Der vierjährige Posten (D. 190), Fernando (D. 220) és Claudine von Villabella (D. 239) –, két másik, Adrast (D. 137) és Die Freunde von Salamanka (D. 326) tudomásunk szerint befejezetlen maradt. Ezen kívül egy g-moll vonósnégyes, négy szonáta, több kisebb zongoradarab és csúcspontként 146 dal – köztük tekintélyes hosszúak is – bõvítik a listát.1814 decemberében Schubert megismerkedett Johann Mayrhofer költõvel, ez az ismeretség hamarosan bensõséges barátsággá mélyült. Temperamentumuk feltûnõen különbözött: Schubert õszinte, nyitott, derûs, rövid depressziós rohamokkal és viharos hangulatkitörésekkel; Mayrhofer mogorva és búskomor, aki az életet a kitartás próbájának tekintette. Ez a barátság több szempontból is Schuber
Mivel 1815 volt Schubert életének leggyümölcsözõbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D. 328, Op. 1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy füzethalom tetején feküdt, a szerzõ pedig az alkotás lázában szinte dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel késõbb a jó családból származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál hallotta Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzõt, és felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a mûvészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az ajánlat igencsak idõszerû volt, Schubert éppen sikertelenül jelentkezett kórusvezetõnek Laibachba (ma Ljubljana), és még inkább rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is megkapta, és így tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. "Egész nap írok – mondta késõbb egy érdeklõdõ vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következõt."
Az 1816-ban írt mûvek között találunk három kantátát, az egyik Salierinek készült (D. 407/441); a Prométheusz kantáta (D. 451) nyolc nappal késõbb keletkezett, ezért a mûvéért már honoráriumot kapott ("elsõ alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam"); valamint a bolondos, filantróp librettóra írt Kantate zu Ehren von Josef Spendou (D. 472). Nagyobb jelentõségû a két újabb szimfónia: a negyedik, „Tragikus szimfóniaként” ismert c-moll szimfónia (D. 417) megkapó Andante tételével; és az ötödik B-dúr szimfónia (D. 485), mely derûs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz dal, köztük Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller verseinek legszebb megzenésítéseivel. Írt még egy operát is („Die Bürgschaft”. D. 435), amelyet ugyan a silány librettó tönkretett, de mégis mutatja a szerzõ folyamatos érdeklõdését a színház iránt.Mindeközben baráti társasága folyamatosan gyarapodott. Johann Michael Vogl, a híres bariton, akinek Mayrhofer mutatta be, jó szolgálatot tett dalai bemutatásával a bécsi szalonokban; Anselm Hüttenbrenner és bátyja Joseph Hüttenbrenner, akik legodaadóbb rajongóinak tartották magukat; Joseph von Gahy, a kitûnõ zongorista, aki szonátáit és fantáziáit adta elõ; a Sonnleithner család, ahol a legidõsebb fiú pedig bejutást nyújtott otthonukba, és zenés összejöveteleket rendezett a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Anyagi hátterét nehézség nélkül biztosították, pedig Schubert kétségtelenül teljesen pénztelen volt, mivel feladta a tanítást, nyilvános elõadásból nem tudott keresni, és a kiadók sem fizettek még mûveiért. Barátai azonban valódi bohém nagyvonalúsággal siettek segítségére – egyikük szállást szerzett, egy másik háztartási eszközökkel látta el, együtt ebédeltek, és akinek éppen volt pénze, fizette a számlát. Schubert mindig a társaság feje volt, és fél tucat becenéven ismerték, melyek közül a legjellemzõbb a kann er 'was? („hát õ mihez ért?”) volt, gyakori kérdése, melyet újdonsült ismerõseivel kapcsolatban feltett.1818, amely az elõzõ évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt, két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor Schubert-mû nyilvános elõadására (az elsõ az F-dúr mise 1814. szeptemberi lichtentali elõadása volt). Ez egy egy olasz stílusú nyitány volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak elõ egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az Eszterházyakhoz Zselízre, ahol a kellemes és a természetének leginkább megfelelõ környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D. 589); pár négykezese zselízi tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D. 620), a Marienbild (D. 623) és a Litaney. Õsszel Bécsbe visszatérve Schobertõl már nem kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni kezdett, kettõig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett látogatást. Dalszerzõként 1819. február 28-án lépett elõször a nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied címû dalát. Az év nyarán pihenésképpen Vogl-lal együtt beutazták Felsõ-Ausztiát. Steyr-nél írta meg híres Pisztrángötösét (D. 667). Õsszel három dalát elküldte Goethe-nek, de tudomásunk szerint nem kapott választ.Figyelemreméltók és a stílus jelentõs fejlõdését mutatják az 1820. évi szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D. 689) befejezetlen oratóriumot; ezután pár kisebb mûve mellett a 23. zsoltár (D. 706), a Gesang der Geister (D. 705/714), a c-moll Quartettsatz (D. 703) és a Wanderer-fantázia (D. 760) következett. Életrajzi szempontból talán még érdekesebb, hogy ebben az évben Schubert két operáját is bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüder-t június 14-én, a Die Zauberharfe-t augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükbõl kinõtt gundelhofi mûkedvelõ zenekar játszotta. Így ezek az elõadások jelentõsen növelték presztizsét. A kiadók azonban még mindig makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl az Erlköniget énekelte a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton Diabelli habozva hogy pár mûvet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett meg az elsõ hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszûntek, és a szerzõ csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól. Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész élete során. Nem hibáztathatjuk barátait és csak közvetve volt felelõs a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítõket okolhatjuk, akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.
1818, amely az elõzõ évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt, két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor Schubert-mû nyilvános elõadására (az elsõ az F-dúr mise 1814. szeptemberi lichtentali elõadása volt). Ez egy egy olasz stílusú nyitány volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak elõ egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az Eszterházyakhoz Zselízre, ahol a kellemes és a természetének leginkább megfelelõ környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D. 589); pár négykezese zselízi tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D. 620), a Marienbild (D. 623) és a Litaney. Õsszel Bécsbe visszatérve Schobertõl már nem kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni kezdett, kettõig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett látogatást. Dalszerzõként 1819. február 28-án lépett elõször a nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied címû dalát. Az év nyarán pihenésképpen Vogl-lal együtt beutazták Felsõ-Ausztiát. Steyr-nél írta meg híres Pisztrángötösét (D. 667). Õsszel három dalát elküldte Goethe-nek, de tudomásunk szerint nem kapott választ.
Figyelemreméltók és a stílus jelentõs fejlõdését mutatják az 1820. évi szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D. 689) befejezetlen oratóriumot; ezután pár kisebb mûve mellett a 23. zsoltár (D. 706), a Gesang der Geister (D. 705/714), a c-moll Quartettsatz (D. 703) és a Wanderer-fantázia (D. 760) következett. Életrajzi szempontból talán még érdekesebb, hogy ebben az évben Schubert két operáját is bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüder-t június 14-én, a Die Zauberharfe-t augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükbõl kinõtt gundelhofi mûkedvelõ zenekar játszotta. Így ezek az elõadások jelentõsen növelték presztizsét. A kiadók azonban még mindig makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl az Erlköniget énekelte a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton Diabelli habozva hogy pár mûvet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett meg az elsõ hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszûntek, és a szerzõ csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól. Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész élete során. Nem hibáztathatjuk barátait és csak közvetve volt felelõs a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítõket okolhatjuk, akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.
A két drámai darab sikere Schubert figyelmét még inkább a színpad felé fordította, ez a fordulat 1821 végétõl csak sérelmet és csalódást hozott. Az Alfonso és Estrella címût visszautasították, a Fierabras-t (D. 796) szintén. A Die Verschworenent (D. 787) a cenzor tiltotta be, a Rosamundét (D. 797) két napon belül levették a mûsorról a rossz librettó miatt. E mûvek közül az elsõ kettõ olyan nagyságrendû, hogy elõadásuk rendkívüli nehézségekbe ütközne (a Fierabras kottájának kézirata például ezer oldal fölötti), pedig a Die Verschworenen vidám, ellenállhatatlan vígjáték, és a Rosamundéban Schubert legbájosabb dallamait találjuk. 1822-ben ismerkedett meg Carl Maria von Weberrel és Ludwig van Beethovennel, de ez különösebb elõnnyel nem járt a számára, bár Beethoven szívélyesen elismerte géniuszát. Schober távol volt Bécstõl, új, kevésbé kívánatos természetû barátok jelentek meg; ezek voltak életének legsötétebb évei.
1823-ban jelent meg Schubert elsõ dalciklusa, a Szép molnárlány (D. 795), Wilhelm Müller versei alapján. A késõbbi Téli utazás ciklussal (D. 911) együtt õk képviselik a csúcsát mind Schubert munkájának, mind a német dalnak általában. 1824 tavaszán írta a csodálatos F-dúr oktettet (D. 803), majd nyáron visszatért Zselizre, ahol rabul ejtette a magyaros stílus (népies mûdal). Ennek hatására született a Divertissement a l'Hongroise (D. 818) és 13. a-moll vonósnégyes (D. 804). Reménytelen szenvedéllyel rajongott tanítványáért, Esterházy Karolina grófnõért, de akármit is mondanak errõl a románcról, a részletek a mai napig ismeretlenek.
A színpadi mûvek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért maradt ideje egyéb kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét (D. 678) és 1822-ben elkezdte a kitûnõ „Befejezetlen szimfóniát” (8. h-moll szimfónia, D. 759). A fenti mûveken túl 1824-bõl származik a Trockne Blumen (a Szép molnárlány ciklusból) variációi fuvolára és zongorára. Ekkor írta a D. 821 szonátát arpeggionéra és zongorára, amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már feledésbe merült hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán adják elõ, bár más hangszerelés is ismert.
Ezen évek balsikereit 1825 gazdagsága és boldogsága igyekezett feledtetni. Felgyorsult a mûvek kiadása, a szegénység réme némileg csökkent, és Schubert a nyáron ismét Felsõ-Ausztriában töltött kellemes szünidõt, ahol lelkesen fogadták. Az utazás alatt írta Dalok Sir Walter Scottól ciklusát, amely a híres és kedvelt Ellens dritter Gesang (D. 839) dalt foglalja magában, ez ma inkább „Ave Maria”-ként ismert, az Ave Maria ima latin szövegével (az eredeti dal szövege Scott versének Adam Storck-féle német fordítása volt). Szintén ugyanekkor keletkezett az a-moll zongoraszonáta (D. 845, op. 42).
1826-tól 1828-ig Schubert folyamatosan Bécsben tartózkodott, kivéve egy rövid látogatást Grazba, 1827-ben. 1826-ban szimfóniát ajánlott a Gesellschaft der Musikfreunde társaságnak, melyért honorálták. 1828 tavaszán, pályája során elõször és utoljára, nyilvános hangversenyt adott saját mûveibõl, mely igen jó fogadtatásra talált. Ezen kívül élettörténete ebben az idõszakban alig több, mint mûveinek felsorolása.
A d-moll vonósnégyes, a „Halál és a lányka” variációkkal (D. 810) 1825-26 telén keletkezett, és január 25-én játszották elõször. Kicsit késõbb írta a G-dúr vonósnégyest, a „Rondeau brilliant”-ot zongorára és hegedûre (D. 895, Op.70), és a kitûnõ G-dúr zongoraszonátát (D. 894, Op.78), amely a kiadó pedantériája miatt Schubert eredeti 'Fantasia' címe nélkül jelent meg (a mai kiadások az eredeti címet, legalábbis alcímként, visszaállították). Ezekhez adhatjuk még a shakespeare-i dalokat, melyek közül a „Hark! Hark! the Lark” (D. 889) and „Who is Sylvia?” (D. 891) állítólag egy napon íródott, az elsõ egy kocsmában, ahol délutáni sétáját szakította meg, a második pedig már este, szállására visszatérve.
1827-ben írta a Winterreise (Téli utazás) dalciklust (D. 911), a C-dúr fantáziát zongorára és hegedûre (D. 934), és két triót (B-dúr, D.898; és Esz-dúr, D.929); 1828-ban a Song of Miriam dalt, a C-dúr szimfóniát (D. 944), az Esz-dúr misét (D. 950), ugyanebben a hangnemben az izgalmasan gyönyörû Tantum Ergo-t (D. 962), a C-dúr vonósötöst (D. 956), a második Benedictust a C-dúr miséhez, az utolsó három zongoraszonátát, és a posztumusz Schwanengesang név alatt kiadott dalokat (D. 957). Ezek közül hatot Heinrich Heine verseire írt, akinek Buch der Lieder (Dalok könyve) kötete az õsszel jelent meg.Halála
Töretlen alkotókészsége ellenére Schubert egészsége romlott. 1822 óta szifilisszel küszködött, de feltehetõleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetõségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetõbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált. 1888-ban Schubert és Beethoven sírját is a Zentralfriedhofba költöztették, ahol ma is Johann Strauss és Johannes Brahms sírja mellett találhatók. 1872-ben a bécsi Stadtparkban vörösmárvány emlékmûvet emeltek tiszteletére.A Schubert-mûvek posztumusz története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Némelyik rövidebb darabját közvetlenül a halálát követõen kiadták, de az értékesebbeket a kiadók látszólag hulladékként kezelték. 1838-ban Robert Schumann bécsi látogatása során ráakadt a 9. "Nagy" C-dúr szimfónia (D. 944) poros kéziratára, és magával vitte Lipcsébe. Itt Felix Mendelssohn-Bartholdy elõadta, és a zenei újság Neue Zeitschrift für Musik (melyet Schumann szerkesztett) dicsérte a mûvet. Némi vita övezi a szimfónia számozását, német nyelvterületen hetedikként, a Deutsch-katalógusban nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert.
A mûvek felfedezésében a legfontosabb lépés Sir George Grove és Sir Arthur Sullivan 1867-es bécsi útja volt. Az utazók hét szimfóniát, a Rosamunde-nyitányt, több misét és operát, pár kamarazenei mûvet és rengeteg egyéb darabot és dalt mentettek meg a feledéstõl. Ennek hatására tovább nõtt a Schubert-mûvek utáni érdeklõdés.
További, szintén Grove-tól és Sullivantól eredeztethetõ vita övezte az „elveszett” szimfóniát. Közvetlenül Schubert halála elõtt barátja, Eduard von Bauernfeld egy további „Letzte” azaz „Utolsó” szimfónia meglétét jegyezte fel. A zenetörténészek nagyjából megegyeznek, hogy ez valószínûleg a D-dúr szimfónia (D. 936A) vázlatára vonatkozhatott, melyet Ernst Hilmar talált meg az 1970-es években, és végül Brian Newbould fejezett be, mint Schubert tizedik szimfóniáját.Liszt Ferenc szerint Schubert volt a valaha élt legköltõibb zenész.Irodalom
Kedvencek közé jelölték :