Georg Friedrich Händel (angolosan: George Frideric/Frederick Haendel/Handel/Hændel) (Halle, 1685. február 23. – London, 1759. április 14.) német (szász) származású barokk zeneszerzõ, hangszeres elõadó. Mivel élete nagy részét Angliában töltötte, az angolok nemzeti zeneszerzõjüknek tartják. Nagy hatással volt a bécsi klasszikusokra, nevezetesen Haydnra, Mozartra és Beethovenre.
Händel apja a szász-weissenfelsi udvar alkalmazottja volt (borbély, orvos), és Georg Friedrich születésekor már meglehetõsen idõs, 63 éves volt. Apja jogi pályára szánta, de a fiú a zene iránt érdeklõdött, és a tiltás ellenére a padlásukra még egy kis clavichordot is felcsempészett, hogy gyakorolhasson. Egy alkalommal a herceg hallotta orgonálni a gyereket, és ez eldöntötte a sorsát: apja beleegyezett, hogy egyszerre mindkét irányban képezze magát. 1702-ben felvették a hallei egyetemre, és egy hónap múlva már a kálvinista templom orgonistai állását is megkapta. Händelt érdekelte az opera mûfaja, ezért alig egy év múlva Hamburgba költözött, ahol az egyetlen városi operaház mûködött (a fõúri udvarok kivételével). Hegedûsként és csembalistaként alkalmazták, és 1705-ben már be is mutatták elsõ operáját, az Almirát. Egy év múlva meghívásra Firenzébe utazott. Róma és Nápoly is vendégül látta, és mind a közönség, mind a muzsikusok lelkesen fogadták. Megismerkedett Alessandro és Domenico Scarlattival, Corellivel és Vivaldival, valamint más zenészekkel, tanulmányozta a nápolyi és a velencei operát. Maga is írt operákat, oratóriumokat és kantátákat. Diadalmenet volt bemutatóinak sora: Firenzében a Rodrigo, Velencében az Agrippina, Rómában az Il trionfo del tempo e del disinganno címû oratórium, Nápolyban pedig az Aci, Galatea e Polifemo aratott sikert. 1710-ben Londonba utazott, ahol a következõ évben bemutatták Rinaldo címû operáját a Haymarket színházban.
1711-ben a hannoveri választófejedelem udvari karmestere lett, innen azonban gyakorlatilag megszökött, és 1712-ben Londonban telepedett le. Anna királynõ évi 200 fontos járadékot biztosított számára. Már itt írta Utrechti Te Deumát, amit 1713-ban mutattak be. A királynõ azonban röviddel ezután (1714) utód nélkül meghalt, és a trónon I. György néven az a hannoveri választófejedelem követte, akitõl Händel engedély nélkül távozott. A király természetesen hûvösen viselkedett a zeneszerzõvel szemben, de egy történet szerint Händel egy 1717-es temzei kirándulás alkalmával elõadott, erre az alkalomra írt zenemûvel engesztelte ki. Ez volt a Vízizene. Meg kell jegyezni, hogy a történet hitelességét a zenetörténet erõsen kétségbe vonja, mert amikor I. György 1716-ban Hannoverbe utazott, Händelt is magával vitte. A király rövid ideig tartó elhidegülésére azonban vannak adatok, de ennek oka politikai természetû lehetett.
Händel 1718-tól 1720-ig Chandos herceg zeneigazgatója volt. Ekkor írta Chandos-anthemjeit és az Acis és Galatea címû drámai oratóriumot. 1720-ban a Royal Academy of Music (Királyi Zenei Akadémia) zenei vezetõje lett, feladata az olasz (típusú) operák népszerûsítése volt. Természetesen saját operái is mûsorra kerültek, a sikerek sorát a Giulio Cesare in Egitto nyitotta meg 1724-ben. Nagy diadalok fémjelezték ezt az idõszakot, London az európai operaélet központja lett. Händel élvonalbeli énekeseket (Francesca Cuzzoni, Faustina Bordoni) és zenészeket (Giovanni Bononcini, Attilio Ariosti) szerzõdtetett, de a végig anyagi gondokkal küszködõ színház 1728-ban tönkrement. Händel népszerûsége egyre emelkedett, Európában is ismertté vált. Kérvényezte az angol állampolgárságot, amit 1726. február 13-án meg is kapott. Közben kinevezték a Royal Chapel zeneszerzõjévé, 1729-ben összefogott Johann Jacob Heidegger intendánssal egy új olasz társulat létrehozására. A színházba ismét Itáliából hozott új énekeseket (például Antonio Bernacchit), és visszautazásakor rövid kitérõt tett Németországba (Halle, Hannover, Hamburg). Az operaházat a Lotario címû operával nyitották meg. 1734-ben a Covent Garden-színház élére került. Ebbõl a korszakból származnak az Orlando, az Ariodante és az Alcina címû operái. 1732-ben nagy sikerrel mutatták be az Esther oratóriumát (állítólag egy kocsmában), de Anna hercegnõ kívánságára átvitték a darabot a King’s Theatre-be, ahol újabb hat elõadást ért meg.
Erre az idõszakra esik Bononcinivel, Arragonival és másokkal, de a londoni közönség közönyével is folytatott hosszas küzdelme, ami a komponistát teljes anyagi csõddel és testi megrendüléssel fenyegette. Bononcini ugyan megnyerte magának Marlborough herceget, de Händel a királyi udvar teljes támogatását harcolta ki. Ráadásul egy plágium-ügy teljesen aláásta Bononcini tekintélyét, így távoznia kellett Londonból. A többi vetélytárs (fõleg Porpora és Hasse Opera of the Nobility színháza) még továbbra is megkeserítette Händel életét, de alkotóerejét nem vette el, csak az operától távolodott el kissé (operát ezután inkább csak anyagi okok miatt írt). Ekkoriban keletkeztek a nagy mitológiai és bibliai tárgyú oratóriumok: Deborah, Athalia, Sándor ünnepe, Saul és Izrael Egyiptomban, Cecilia-óda stb. Az 1737-es év mélypont volt Händel életében: csõdbe jutott a színház, majd nem sokkal késõbb agyvérzést kapott, erõs bénulási tünetekkel. Aachenben kúráltatta magát, és felépülése után a munkakedve és munkabírása ismét a régi volt. 1740-ben írta meg zenetörténeti jelentõségû, tizenkét darabból álló Op.6-os concerto grossóját vonósokra. A sorozatot Bach hat Brandenburgi versenyével együtt a barokk zenekari darabok csúcspontjának tekintik.
1742-ben mutatták be Dublinban nagyszabású oratóriumát, a Messiást. A hatalmas siker ellenére Händel folyamatosan javítgatta a hangszerelést, és életében a mûnek nem is alakult ki végleges változata. A híres „Halleluja-kórusról” azt mondta: Azt hittem a mennyországot látom, és benn magát a nagy Istent.[1] A Halleluja tételt Angliában azóta is hagyományosan felállva hallgatja a közönség, illetve a kórussal együtt éneklik. 1744-ben a Covent Gardenben, majd a King's Theatre-ben mutatta be a Belsazar és Héraklész oratóriumot, amit további bemutatók sora követett, a legjelentõsebbek között például a Judás Makkabeus, 1747, a Salamon és Zsuzsanna, 1749, a Jephta 1752.
1759-ben a király nagyszabású ünnepséget szándékozott rendezni az aacheni béke megünneplésére, tûzijátékkal, zenével. Erre az alkalomra olyan zenét rendelt Händeltõl, amelyben a vezetõ szerepet a fúvós hangszerek viszik. Már a Tûzjáték-zene Vauxhall Gardensben rendezett fõpróbáját is hatalmas érdeklõdés övezte: tizenkétezer ember volt jelen, teljes közlekedési káoszt okozva Londonban. A mû és a tûzijátékos ünnepség óriási sikert aratott, a király is elégedett volt.
Händel élete vége felé szembaj hatalmasodott el rajta, szürkehályog-mûtétjei sikertelenek voltak (ugyanaz az orvos mûtötte, aki Johann Sebastian Bachot is), ezután (már a Jephta írása idején) gyakorlatilag megvakult. A legenda szerint a How dark, oh Lord, are thy decrees címû kórus írása közben vesztette el véglegesen a látását. Robusztus testi-lelki tulajdonságai megõrizték életkedvét, noha a zeneszerzéssel ezután kevesebbet tudott foglalkozni, viszont élete végéig hangversenyezett, orgonadarabjait adta elõ Londonban. A Westminster-apátságban, Anglia nemzeti panteonjában temették el. Händel sírjára egy Messiásbeli szopránáriából származó részletet írtak a Bibliából (Jób 19:25): „I know that my Redeemer liveth”, azaz: „Tudom, hogy az én megváltóm él”.
Händel – több kortársával ellentétben – nem került a feledés homályába halála után. Még életében, 1738-ban viaszszobor készült róla. 1760-ban, tehát halála után egy évvel megjelent az elsõ életét összegzõ mû Mainwarings tollából, a Memoirs of the Life of the Late George Frederic Handel. Az angolok annyira tisztelték, hogy születése „százéves” évfordulójára, 1784-ben (egy évet tévedtek) centenáriumi ünnepséget rendeztek emlékére. Ettõl kezdve, de igazán rendszeresen csak 1859 óta hatalmas Händel ünnepségeket szentelnek emlékének. Angliában és Németországban több Händel-társaság is mûködik; szülõvárosában, Halléban szülõháza ma múzeum, és a városban évente Händel ünnepi játékokat rendeznek. Romain Rolland irodalmi értékû monografikus életrajzot írt Händelrõl, amely 1962-ben magyarul is megjelent.[2] Amerikában a bostoni Handel and Haydn Society az oratóriumok fõ propagálója.
A kontinensen is gyorsan terjedt a hírneve. 1772-ben Michael Arne, majd három évvel késõbb Carl Philipp Emanuel Bach vezényletével volt hallható a Messiás Hamburg-ban. Wolfgang Amadeus Mozart több Händel-mûvet átdolgozott és hangszerelt. Joseph Haydn, aki londoni tartózkodása során ismerte meg Händel zenéjét, Händel oratóriumainak hatására írta meg Die Schöpfung (A Teremtés) címû oratóriumát. Ludwig van Beethoven valamennyi zeneszerzõ közül Händelt becsülte a legjobban, sõt csodálta, és variációkat írt a See the Conqu'ring Hero Comes témájára csellóra és zongorára (1796), a Die Weihe des Hauses (Házszentelés) nyitányának fúgája is Händel-mintára készült.
Händel zenei magára találása, sajátos drámaiságának kialakulása kétségkívül Itáliához köthetõ. Az olasz zenei hagyományok élete végéig elkísérik, de mindezek a német zenében gyökerezõ sajátos kifejezést erõsítik, ami végül a händeli stílust eredményezi. Mûveiben, fõleg operáiban és oratóriumaiban rendkívüli drámai erõt érezni. Ebbõl a szempontból sokan szembeállítják Händelt, a drámai géniuszt Bachhal, a lírai géniusszal. Ez természetesen elnagyolt összehasonlítás, de Händel valóban olyan erõteljesen alkalmazza a drámaiságot mûveiben, hogy hasonló csak a késõi velencei operákban figyelhetõ meg. Operái az opera seria jellegzetességeit tartalmazzák, és itáliai tanulmányaiból nõttek ki. A drámai jelleg oratóriumaiban még erõteljesebb, ami apparátus választásában is megnyilvánul. Erõteljesen alkalmazza a kórusokat, mintegy szerepet, fõszerepet ad számukra. Sokan népdrámáknak tartották oratóriumait, Abert pedig találóan „színpad nélküli zenedrámáknak” nevezte (sok oratóriumát valóban színpadon adták elõ). Az, hogy ezek a mûvek ilyen módon létrejöhettek, a korabeli Anglia mûvelt és széles körû zenei közönsége is kellett. Ugyanakkor nemzetközisége is nyilvánvaló, amit sajátos univerzalizmus, világpolgári attitûd erõsít. Hangszeres mûveiben is a különbözõ zenei kultúrák egybeforrasztása nyilvánul meg. A Concerto grossók különlegesen õrzik az olasz jelleget, Corelli hangszer-összeállítását, a zenekarral koncertáló kis vonósegyüttest. A zongoramûvekben még több hatás fedezhetõ fel: francia, német és olasz elemek keverednek, orgonaversenyeiben Vivaldi hatása ismerhetõ fel.
Händel mûveit a jelenleg is fejlesztés alatt álló HWV (Händel Werke Verzeichnis – Händel mûjegyzékszám) katalógus dolgozza fel.
A mûvek alábbi listája az 1965-ös kiadású Zenei lexikon alapján készült.