Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) a 19. század legnépszerûbb olasz zeneszerzõje volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége.
Szülei kocsmárosok voltak a Parmához közeli Busseto melletti Le Roncole falucskában. Bár a család szegény volt, támogatásukkal a fiú zenei tehetsége hamar kibontakozott: tizenkét éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje rendszeres zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedõ vette pártfogásába, és több zenemûvet rendelt tõle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de mindenki nagy meglepetésére megbukott. Mindazonáltal a nagyvárosban maradt, és magánúton tanult tovább.Idõvel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetõen megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának elsõ operáját, az Obertót, amit csak az ifjú szoprán, Giuseppina Strepponi közbenjárásának köszönhetõen mutattak be. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására szerzõdtette az akkor még ismeretlen zeneszerzõt. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerzõdésbõl, de sikertelenül. A pünkösdi királyság csúfos bukása után felhagyott a vígoperák írásának gondolatával. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte, így Verdi híressé, a risorgimento jelképes alakjává vált szerte Itáliában. A következõ nyolc évben tizenhárom operát komponált, köztük a Traviatát, Az álarcosbált és A trubadúrt. Kapcsolata Strepponival egyre szorosabbá vált, de házasságot csak 1859-ben kötöttek. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költõ-zeneszerzõvel, akinek szövegkönyveibõl született meg a Verdi életmûvét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Élete végén egyházi mûveket írt. A mûveibõl származó jogdíjak java részét a Casa di Riposo per Musicisti. 1901-ben szélütésben hunyt el Milánóban.Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékû vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselõje. Mûvészetének fejlõdése a korai 19. század jelentõs olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – mûvészetébõl ágazott ki, áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran nyersnek, csiszolatlannak minõsítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerzõ nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erõsen hatott az opera 20. századi fejlõdésére is. Mûveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából.Élete és munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Gyermek és iskolaévek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Giuseppe Verdi 1813. október 10-én (vagy október 9-én - a rendelkezésre álló adatok pontatlanok) született a lombardiai Le Roncoléban, az akkori Parmai Hercegség Busseto nevû kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvõ falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfõbb zenei vetélytársa volt.Mivel szülõföldje abban az idõben Napóleon Itáliai Királyságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François.„ Én, Carlo Arcari, Le Roncole plébánosa ma reggel megkereszteltem néhai Giuseppe fia, Carlo Verdi és Carlo leánya, Luigia Uttini e parókiabeli házastársak tegnap este nyolckor megszületett gyermekét, kinek a neve Joseph Fortunin François ”– anyakönyvi kivonat, latinból fordítva[1]Verdi szülõházaApja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette feleségül Luigia Uttini (1787–1851), egy piacenzai fogadós lányát. Noha egy 1832-ben, Bussetóban megjelent népszámlálási jelentés illiteratónak, azaz írástudatlannak nevezi, Carlo Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncolei templom pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságát cáfolja.[2][3]Giuseppe Verdi gyerekkoráról nagyon kevés információ maradt fenn, azok nagy részét egy megíratlanul maradt életrajz közli, amelyet késõbbi nagy csodálója, Giuseppe Demaldé vetett papírra.[4]Giuseppének 1816. március 20-án húga született, Giuseppa Francesca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt.[5][6]Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfõbb szórakozása az apja kocsmájába betévedõ vándormuzsikusok és a templomból kiszûrõdõ orgonaszó hallgatása volt. A szájhagyomány szerint, amikor egy alkalommal a Szent Mihály arkangyal-templomban ministrált, annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap felpofozta. „Verje meg az Isten”! – kiáltott a papra az ifjú Verdi, akinek az átka a késõbbiekben beteljesedett, hiszen évekkel késõbb villám csapott a templomba, és halálra sújtotta a papot és a gyülekezet néhány tagját. A zeneszerzõ élete során szívesen mesélte ezt a történetet barátainak.[5][7]Zenei hajlamait állítólag Don Pietro Baistrocchi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek köszönhetõen az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni.[8]Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrocchi meghalt, õt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncoléba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, amelyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedõ, akitõl többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetõje volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók, stb.) komponált a zenekarnak, sõt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi elõadások számára. Ebben az idõben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély címû operájához, valamint ekkor zenésítette meg Alfieri Saul lázálmait is.[9][10]1829-ben megpályázta a közeli Sorgana templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszûnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizetõ állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhetõ.[11][12]Idõközben beleszeretett Barezzi idõsebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietàhoz. Noha jelentkezését kedvezõen fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre elõre kiosztották. Barezzi azonban megelõlegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fõ oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon Vincenzo Lavigna mesternél, magánúton, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott mint maestro al cembalo.[13][14]
Tanulmányok MilánóbanBarezzi segítségével sikerült Milánóba költöznie. Mivel túlságosan költséges lett volna magánszállás fenntartása, Verdi Giuseppe Selettinél, a bussetói iskolaigazgató unokaöccsénél, Barezzi barátjánál lakott. Az ifjú tanonc szükségleteirõl (kottapapír, operabérlet, ruházat) Seletti gondoskodott, a számlákat Barezzi rendezte. A kapcsolat Verdi és házigazdája között két év alatt megromlott. Ennek pontos okai nem ismertek, tény viszont, hogy Seletti több panaszlevelet is írt Barezzinek. Feltételezik, hogy Verdi esetleges neveletlensége váltotta ki gazdája ellenszenvét, de a találgatások odáig terjednek, miszerint az ifjú zeneszerzõ bizalmas viszonyba került Seletti lányával. Ez kiváltotta Barezzi haragját is, aki egyik levelében felhánytorgatta Verdinek taníttatása költségeit is.[15][16]Tanulmányaival jól haladt, tanára rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvõ bátorságát és kifogástalannak vélt jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniánál is, amelynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtését próbálták, s a három maestro, akik felváltva szokták a csembalókíséretet játszani, mind hiányzottak. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendõ, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az elõadás levezénylésére, amelyet úri közönség elõtt adtak elõ a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt elsõ nagy sikere a milánói közönség elõtt.[17][18]
Orgonistaháború Bussetóban
A Piazza Verdi, Busseto fõtere, a komponista szobrával1833 májusában meghalt Provesi, és a bussetóiak azonnal új orgonistát kerestek a helyére. Barezzi és a helyi filharmonikusok szerint a legmegfelelõbb ember Verdi lett volna, amennyiben befejezi milánói tanulmányait, de az egyház képviselõi Giovanni Ferrarit, a szomszédos Guastallából látták volna szívesen a megüresedett helyen. Barezzi nem tett semmit Verdi érdekében, hiszen biztosították arról, hogy a megüresedett hely elfoglalására versenyvizsgát írnak majd ki. Novemberben Ferrari és még két muzsikus benyújtotta pályázatát, az egyház pedig vizsga nélkül Ferrarit nevezte ki orgonistának. Ekkor Barezzi haladéktalanul hazahívta Verdit, aki leadta pályázatát, de azt visszadobták, és közölték, hogy elkésett vele. A Monte di Pietà segélyszervezet, amely évekkel korábban elfogadta Verdi milánói pályázatát, szintén az egyház véleményét osztotta. Verdi nagy támogatója Galuzzi volt, Busseto alpolgármestere, akinek érveit azonban rendre letörték olyan állítólagos hírrel, hogy Margherita Barezzi szerint võlegényének esze ágában sincs letelepedni Bussetóban, hiszen így cserbenhagyná milánói barátait. Késõbb az egyházkerület püspöke is megerõsítette Ferrari kinevezését, mondván, egy Ferrari korú emberben mégiscsak jobban meg lehet bízni, mint egy sima arcú ifjoncban, aki ki volt téve egy népes nagyváros bûnös csábításainak.[19][20]Verdi tiltakozásképpen levelet írt Mária Lujza pármai hercegnõnek, de a válaszra majdnem egy évig várnia kellett. Közben Bussetóban kitört az orgonistaháború. Verdi támogatói, a codinók és ellenzõi, a coccardinók között. Mindkét tábor megpróbálta a maga oldalára állítani Francesco Cocchit, Mária Lujza belügyminiszterét, akinek beleszólása volt a kinevezésbe.[21][22]Verdi 1834 végéig Bussetóban maradt, és részt vett a filharmonikusok tevékenységében, majd visszatért Milánóba, Lavignához. Ekkoriban kérték fel, hogy pályázzon a monzai katedrális orgonista-állására, és tegyen próbát a jelentkezõknek kiírt fúgatémával. Beszámolók szerint Verdi saját kettõs kánonjával gazdagította a szerinte soványka témát.[23]1835 júliusában Verdi visszatért Bussetóba, mert a parmai kormány kompromisszumos megoldást talált problémájára: Ferrarit megtartották orgonistának, Verdinek pedig felajánlották a zeneiskola igazgatói posztját. A versenyvizsga idõpontját folyamatosan csúsztatták, így Verdi elkezdett puhatolózni a monzai állás iránt. Amikor kitudódott, hogy valószínûleg megkapja a monzai állást, a város népe felhördült és megfenyegették, ha kell, erõszakkal akadályozzák meg a fiatalember távozását. A versenyvizsga 1836 februárjában volt Parmában. A vizsgabizottság elnökét, Giuseppe Alinovit lenyûgözték Verdi képességei és a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Verdi végre elfoglalhatta helyét Bussetóban.[24][23]
Elsõ házassága és zenetanári évei Bussetóban1836. május 4-én feleségül vette Margherita Barezzit. Rövid milánói nászútjuk után Verdi elfoglalta a zenei igazgatói helyét. Ebben az idõszakban szerezte a Tantum egót, valamint az Alessandro Manzoni Il cinque Maggio címû ódájára írt zenemûvet, amelynek partitúrája elveszett. Verdi bussetói tartózkodása alatt is folyamatosan kapcsolatban állt milánói barátaival, kiváltképpen Massinivel, aki a Teatro Filodrammaticóban levezényelte az ifjú zeneszerzõ ódáját. Massinitól még 1835-ben kapott egy operaszövegkönyvet, s ennek zenéjét rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1837-re megírta. Ekkor felmerült annak lehetõsége, hogy a Rocester címû operáját a parmai Teatro Ducale bemutassa, de a színház impresszáriója az utolsó pillanatban elállt az „ismeretlen komponista” mûvének bemutatásától, ezért Verdi figyelme ismét Milánó felé fordult, eldöntötte, hogy Massininél próbálkozik.[25][26]1838. augusztus 12-én családi tragédia érte: elsõszülött gyermeke, Virginia, tizenhét hónapos korában, négy héttel fiútestvére, Icilio világra jötte után meghalt. Ez a csapás megszilárdította Verdi szándékát: mielõbb távoznia kell Bussetóból. Úgy érezte, hogy operáját sosem fogják bemutatni, ha itt marad és az egyre tartó pártoskodások is lassan felõrölték idegeit.[27][28]
Nem sokkal ezután Verdi és felesége titokban Milánóba utaztak operájának bemutatóját kieszközölni, azonban csak ígéreteket kaptak. A Scala végül elállt az opera színrevitelétõl a karneváli idõszakban, majd egy másik, Verdi által felkeresett színház is. Elkeseredésében visszavonta a darabot, szereposztását pedig nyomorúságosnak titulálta. Lehetõsége nyílt volna a darabot bemutatni a Pio Istituto számára jótékonysági célokra, azonban az egyik énekes, Napoleone Moriani megbetegedése miatt a terv meghiúsult. Végül mégis a Scala impresszáriója, Bartolomeo Merelli sietett segítségére: több lényeges módosítást javasolt és a szövegkönyv javításainak elvégzésére Temistocle Solerát ajánlotta. Noha az opera bemutatójáról még nem született végleges döntés, Verdi felmondta szerzõdését a bussetói polgármesteri hivatallal és feleségével meg kisfiával Milánóba költözött.[29]
Kezdeti siker és kudarc Milánóban
A milánói Teatro alla Scala a 19. században1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan dolgozott elsõ operáján. Már javában folytak a próbák, amikor október 22-én fia, Icilio is meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a fõpróbákat és Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört feleségét, hogy a mûvészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenõrizze.[30]
Az Oberto, San Bonifacio grófját november 17-én bemutatták. Az elõadás mérsékelt sikert aratott, de ez elegendõ volt ahhoz, hogy a Scala mûsorán tartsa, sõt az elõadások számát is növelje. Verdit további három opera megírására szerzõdtették le, amelyeket nyolc hónapos idõközönként mutattak volna be.[31][32]Nem tudni, hogy az Oberto, San Bonifacio grófja ugyanaz-e, mint a Rocester. Verdi visszaemlékezéseibõl sem derül ki, mert a zeneszerzõ idõsebb korában hajlamos volt összevonni eseményeket. Mindvégig azonban egy operáról beszélt, ami megerõsíti azt a feltételezést, hogy a két opera tulajdonképpen egy és ugyanaz. Másrészt a korabeli operák cselekménye többször is változott a helyi cenzúra miatt. A zeneszerzõ minden szerzõdésében kikötötte, hogy csak akkor kezd hozzá a hangszereléshez, ha már elkezdõdtek a zongorás próbák, ezért valószínûtlen, hogy megíratlan mûvet tartogatott volna fiókjában.[33]
Verdi következõ operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A számûzöttet szemelte ki, azonban késõbb úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló címû librettójára. Ezt azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz szokásoknak megfelelõen más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal nehezebben ment a komponálás, gyakran torokfájása volt, amely a késõbbi években is jelentkezett, zeneszerzés közben. Számos anyagi gondja is volt, egy alkalommal felesége arra kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa.[34][35]
1840 júliusában agyvelõgyulladásban meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit hitvesének apja hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerzõdését, azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerzõ kénytelen volt visszatérni Milánóba, és színpadra vinni vígoperáját. A mû megbukott, amit Verdi az elõadók gyengeségének tulajdonított, hiszen elsõsorban drámai szerepekre szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében, 1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen is színre vitték, mérsékelt sikerrel.[36][37]
Átütõ siker: a Nabucco
A Nabucco partitúrájának részlete (A Szabadság-kórus elsõ sorai)A következõ librettót 1840 telén kapta meg Solerától, amit az akkor már nagy hírnévnek örvendõ Otto Nicolai visszautasított. Az új opera, a Nabucco (korábbi nevén Nabucodonosor) 1841 õszére készült el, így Verdi lekéste a karneváli szezont és a bemutatóval a következõ szezonig várnia kellett volna. Tiltakozása és makacssága meghozta az eredményt: a bemutatót kitûzték 1842. március 9-re. Mivel rövid idõ alatt kellett színre vinni, nem volt elegendõ idõ a díszletek megépítésére, ezért korábbi elõadásokból kölcsönzött háttereket használtak. A problémákat tetõzte, hogy az Abigél szerepét éneklõ szoprán, Giuseppina Strepponi hangja borzalmas állapotban volt. Ennek ellenére az opera átütõ sikert aratott és így Verdi egyetlen lendülettel a korabeli olasz zeneszerzõk élvonalába került. Ezzel együtt óriási népszerûségre tett szert a milánói közönségnél, és egyúttal bebocsátást is nyert az arisztokrácia köreibe, így szerezve magas rangú mecénásokat. Az elõadást követõen Giovanni Ricordi zenekiadó egy összes mûveire szóló szerzõdést ajánlott fel neki, Merelli pedig bianco szerzõdést egy új operára. Verdi – Strepponi tanácsára – 8000 osztrák lírát kért, amennyit Bellini kapott a Normáért.[38][39]
Az elsõ összeütközés a cenzúrával[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Verdi elõször a Tommaso Grossi költeménye alapján írt, A lombardok az elsõ keresztes háborúban címû operája miatt került összetûzésbe a cenzúrával. Mivel Milánó abban az idõben a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a bécsi kamarilla cenzorai minden eszközzel megpróbálták elejét venni a darabok akár burkolt politikai tartalmának és esetleges forradalmi üzenetének. Carlo Gaetano Gaisruck bíboros, Milánó érseke ellenezte elõször a keresztes lovagok tömeges megjelenítését az operában, egy pogány keresztelésének ábrázolását és legfõképpen egy Ave Mariával kezdõdõ ária eléneklését. Verdi hajthatatlan maradt, így librettistája, Solera és a Scala karnagya, Merelli egyezett meg a milánói rendõrfõnökkel, hogy a keresztelés nem a színpadon lesz és az Ave helyett Salvét énekelnek. Az operát végül 1843. február 11-én mutatták be a Scalában.[40][41]
Velencei felkérés
A La Fenice 1837-benAz 1843-as karneváli szezonban a velencei La Fenicében is bemutatták a Nabuccót. A siker láttán az operaház egy új opera megírására szóló szerzõdést ajánlott fel Verdinek. A velencei operaház abban különbözött milánói társától, hogy itt nem az impresszárió, hanem egy három tagú, nemesemberekbõl és mecénásokból álló bizottság döntött a mûsorpolitikáról. A bizottság elnöke, Alvise Mocenigo és titkára, Guglielmo Brenna is Verdi rajongója és támogatója volt, ezért minden kérését teljesítették: Strepponi tanácsára Verdi nagyobb fizetést kért és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes partitúrát csak a hangszerelés megkezdése elõtt adja át, és ami igazán fontos: ragaszkodott a téma és a librettista kiválasztásához. Fontosnak tartotta, hogy a téma eredeti legyen olyan, amit még senki sem zenésített meg, de egyúttal szem elõtt kellett tartania a La Fenice énekeseinek képzettségét is. Végül ifj. Alexandre Dumas Catherine Howardja és George Byron A két Foscarija mellett döntött. Ezek szinopszisát el is küldte a velencei cenzoroknak, akik azonban mindkettõt visszautasították, mondván, hogy a Caterina Howard túl kegyetlen, A két Foscari pedig sértheti a velencei nemesség önérzetét.[42][43]Brenna ekkor Verdi figyelmébe ajánlotta egy fiatal költõ ismerõsét, Francesco Maria Piavét, aki éppen Cromwellrõl írt szövegkönyvet. Verdi véleménye óvatos, de kedvezõ volt és ezzel az operatörténet egyik leggyümölcsözõbb zeneszerzõ-librettista párosa született meg. Piave késõbb Verdi irodalmi titkára lett és szövegkönyveit mindig a zeneszerzõ kívánsága szerint írta meg. A Cromwell-operát Sir Walter Scott Woodstockjára alapozva írta, de Verdi – Mocenigo egy megjegyzésére reagálva – úgy döntött, hogy a cselekményt inkább Victor Hugo Hernanijára alapozza. Piavét kártalanította befektetett munkáért és a librettistának 1848-ban sikerült eladnia a szövegkönyvet Pacininek. Piavét ugyan letörte Verdi döntése, de nem tántorodott el az új opera szövegkönyvének megírásától. Az Ernani bemutatását késleltette, hogy a La Fenicében nem voltak megfelelõ kaliberû énekesek, így várni kellett az éppen Spanyolországban éneklõ tenor, Domenico Conti visszatérésére. Bár a velencei közönség nem kifejezetten kedvelte Verdi operáit és az énekesek sem teljesítették az elvárt szintet, az 1844. március 9-én bemutatott Ernanit mégis kedvezõen fogadták.[44]
A nemzetközi zenei világ meglehetõsen ellenségesen fogadta Verdit, akinek zenei stílusa nem illeszkedett bele sem a Mendelssohnt követõ konzervatívok, sem a Liszt Ferenc és Richard Wagner képviselte új német zeneiskola elvárásaiba. A zenekritikusok egyöntetûen úgy vélték, hogy Verdibõl hiányzik az eredetiség és tönkreteszi énekeseinek hangját.[45][46]
Itáliai sikerek: Róma, Milánó, Nápoly, Velence, Firenze
Salvadore CammaranoKövetkezõ megbízását Rómából kapta, ahol 1844. november 3-án a Teatro Argentinában színre vitte a Velencében elutasított Két Foscarit. Az elõadás (amelyet a szerzõ mezzo-fiascónak, azaz félkudarcnak nevezett), hûvös légkörben zajlott, amit részben az okozott, hogy a színház impresszáriója az utolsó pillanatban megemelte a belépõjegyek árát, a közönség nagy felháborodására. Ettõl eltekintve az elõadás sikeres volt és Verdi tiszteletére a színház bérlõje, Torlonia hercege fogadást is rendezett.[47][48]November végén Verdi már új operáján dolgozott, amelyet a milánói La Scala és a Giovanni Ricordi által vezetett kiadó rendelt meg a következõ év karneváli szezonjára. A Giovanna D’Arco szövegkönyvét Temistocle Solera írta. Verdi megbetegedett ugyan, de sikerült idõben befejeznie új operáját, amelynek premierje 1845. február 15-én zajlott le. A közönségsiker volt, de a kritikusok kedvezõtlenül fogadták. Többen is megjegyezték, hogy az opera ismétli önmagát és hiányzik belõle az igazi ihlet. Verdit nagyon elszomorították a bírálatok és úgy döntött, hogy szakít Ricordival, mert részben õt okolta a sikertelenségért.[49]
A szakítással még várnia kellett, hiszen következõ operáját már leszerzõdte vele. Az Alzirát 1845. augusztus 12-én mutatták be a nápolyi San Carlo operaházban. Librettistája Salvadore Cammarano volt, akit Donizetti fedezett fel, és akinek nevéhez többek között a Lammermoori Lucia szövegkönyve is fûzõdött. Verdi munkáját torokfájás szakította meg, de az operaház impresszáriója, Flauto hallani sem akart a darab halasztásáról és a zeneszerzõt Nápolyba rendelte. 1845 júniusában indult útra riválisának, Mercadanténak hazájába. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta az Alzirát, de a korábban megszokott nagy siker elmaradt. Ez volt egyik legkevésbé sikeres operája, élete végén már alig emlékezett rá. Az év végére Verdi visszatért Lombardiába. Házat vett Bussetóban és gazdasági ügyeit intézte. Ekkor kereste fel Lèon Escudier párizsi kiadó és vásárolta fel mûveinek franciaországi jogait.[50][51]
A következõ operát a velenceiek rendelték meg az 1845-ös karneváli szezonra. Ekkor sikerült Verdinek végelegesen szakítania Ricordival és szerzõdést kötnie a rivális Francesco Lucca zenemûkiadóval. A 19. században operákat csak királyi engedéllyel lehetett elõadni. Giovanni Ricordi 1808-ban megszerezte az engedélyt és egyben kizárólagosságot a zenemûkiadás terén az északi tartományokra, amelyek Ausztria fennhatósága alatt voltak. 1825-ben azonban egykori kottametszõjének, Francesco Luccának is sikerült engedélyt szereznie zenemûvek publikálására, így Ricordi monopóliuma megtört. A két zenemûkiadó közel ötven éven át osztozott az olasz zenén, elõbb csak az északi tartományokban, majd 1861 után az egyesült Olasz Királyságban is.[52][53]
1845-ben Verdi Velencébe utazott, hogy színre vigye a Giovanna D’Arcót és A két Foscarit, amely a cenzorok korábbi félelme ellenére nem váltott ki semmiféle ellenséges reakciót a nemesség soraiban. A következõ opera témájaként Piavéval közösen Zacharias Werner Attilája mellett döntöttek. Librettistának Temistocle Solerát kérték fel, akinek azonban nem sikerült megírnia a szövegkönyvet, mert Spanyolországba utazott feleségével. A szövegkönyvet végül Piave fejezte be, ezzel kiváltva Solera ellenségességét. Verdi ágynak esett és úgy tûnt, nem sikerül a szezon végéig befejeznie a mûvet. Kiadója, Lucca unszolására azonban 1846. március 17-én mégis megszületett a darab, amely sikeres lett és népszerûsége nõttön-nõtt, ahogyan körbejárta az olasz operaházakat. Az év végén Lucca mértéktelenül magas bérleti díjat követelt a La Scalától és csak az osztrák rendõrség közbenjárására engedett az árból, ami bizonyítja, hogy mekkora ráhatással voltak a hatóságok a zenei életre is.[52][54]
1846-ban megérkezett az elsõ külföldi felkérése a londoni Her Majesty’s Theatre-tõl. A téma a Lear király lett volna, de Byron The corsairje is felmerült. Verdi egyelõre elvetette a tervet, hiszen betegsége alaposan legyengítette. A következõ hónapokban egészségi állapotára koncentrált és visszavonult a komponálástól. Idõközben Piave megírta A kalóz szövegkönyvét, és Verdi engedélyét kérte az eladásra, a zeneszerzõ azonban csak egy másik szövegkönyvért cserébe volt hajlandó üzletbe bocsátkozni a fiatal költõvel.[55][56]Verdi következõ operáját a kiadó a firenzei 1847-es karneváli szezonra szánta. Az 1846 nyarára felépülõ Verdi a felajánlott témák közül Shakespeare Macbethjét választotta, azzal a feltétellel, hogy a darab baritonjának szerepére nagy kedvencét, Felice Varesit szerzõdtessék le. A szövegkönyvet ismét Piave írta. Az 1847. március 14-én bemutatott opera hatalmas sikert aratott, a mûvészeket harmincnyolcszor tapsolták vissza. A siker nagyon fontos volt Verdi számára, hiszen karrierje szempontjából elengedhetetlen volt Firenze, azaz Itália Athénjének meghódítása, ahol a kor leghíresebb és legtöbbre értékelt mûvészei és mûvészetpártolói éltek.[57][58]„Viva Verdi! Bietifol!”
A párizsi operaház a 19. században
Giuseppina Strepponi1847 márciusában Verdi visszatért Milánóba, hogy hozzákezdjen új operájának megírásához a londoni Her Majesty’s Theatre számára. Verdi, aki korábban elutasította a felkérést, ezúttal úgy ítélte meg, nem szabad kihagynia egy londoni felkérést, hiszen Weber Oberonjának 1826-os premierje után ez lett volna a második szigetországi elõadás, amelynek komponálására külföldi zeneszerzõt kértek fel. Választása Andrea Maffei A haramiák címû szövegkönyvére esett. Május végén indult el London felé, útbaejtve Kölnt, Brüsszelt és Párizst. Idõközben Benjamin Lumley, a londoni színház impresszáriója vitába keveredett karnagyával, Michael Costával, aki több énekes társaságában otthagyta õt, és a Covent Gardenben rivális társulatot alapított. E társulathoz több olyan énekes is csatlakozott (mint például Giorgio Ronconi), akik korábban Verdivel jó kapcsolatban álltak. Angliai tartózkodása alatt a zeneszerzõ távol tartotta magát a két társulat közötti viszálytól és elzárkózva élt, nem fogadta el a meghívást sem, hogy bemutassák a királynõnek. A haramiák bemutatója elõtt a rivális társaság azonban tönkrement, így a nagyhírû (elsõsorban olasz nemzetiségû) énekesek visszatértek Lumley színházába. Az 1847. július 22-én bemutatott opera ugyan nagy sikert aratott a közönség köreiben, de a kritikusoknál nem aratott osztatlan sikert, hiszen az angol zenei élet a mendelssohni konzervativizmus követõje volt, így Verdi nyers stílusát érthetetlennek titulálták. Verdi két elõadást vezényelt, majd átadta a karmesteri pálcát Michael Balfének. Az operát még kétszer játszották. Ez volt elsõ és egyben utolsó angliai õsbemutatója.[59][60]
Verdi Párizsba ment, ahol 1847. november 26-án bemutatták új operáját, a Jeruzsálemet, amely tulajdonképpen A lombardok átdolgozott változata volt. Ezzel a darabbal a zeneszerzõ eleget tett a párizsi Opéra és Léon Escudier zenekiadó egy korábbi, 1845-ös felkérésének. A bemutató hûvös fogadtatásra talált. Még ugyanebben az évben kiadta az opera zongorakivonatát, amelyet Giuseppina Strepponinak, a kiváló énekmûvésznek ajánlott. Ez Verdi életének egyik fordulópontja, hiszen ekkor kapcsolta össze sorsát Strepponiéval.[61][62]
Giuseppina StrepponiVerdi távollétében a trieszti Teatro Grandéban mutatták be 1848. október 25-én A kalózt, amelyet jó ideje halogatott. A darab megbukott, ami részben betudható a szerzõ távollétének is, hiszen mint azt Donizetti korábban megjegyezte: „ha egy komponista nincs jelen az õsbemutatón, azt a kritika és a közönség egyaránt sértésnek veszi”.[63][64]Verdi csak rövid idõre tért vissza Itáliába, hogy megvásárolja a Sant’Agata-i birtokot Busseto mellett, ahova kiköltöztette szüleit, majd maga is ide jött lakni. Párizsi tartózkodásának oka a Giuseppina Strepponihoz fûzõdõ viszonya volt, aki a komponista életének legfigyelemreméltóbb asszonya és késõbbi felesége lett.[65][64]
Strepponi 1815-ben született a lombardiai Lodiban. A milánói konzervatóriumban tanult énekelni, majd 1835-ben debütált Rossini Matilde di Shabran operájában. Verdi életébe az Oberto kapcsán került be, amikor elvállalta fõszerepének eléneklését, abban az idõszakban, amikor a zeneszerzõt még nem ismerték. Gyakorlatilag õ protezsálta be akkori szeretõjénél, a fõintendánsnál. Karrierje során többször is találkozott Verdivel, akinek hasznos pénzügyi tanácsokat adott. A zeneszerzõ és az énekesnõ kapcsolatának legnyilvánvalóbb bizonyítéka a Jeruzsálem partitúrája, amelyben a szerelmi kettõs részben Verdi, részben pedig Strepponi kézírásával szerepel. Tulajdonságaikban kiegészítették egymást: Verdi durva, nyers modorú ember volt, ellentétben Strepponival, aki jó humorú és együttérzõ. Ugyanakkor a primadonna magasfokú nyelvtudással rendelkezett, aminek bizonyítéka, hogy a késõbbiekben férje számára lefordította A trubadúrt és a Simon Boccanegrát. Házasságot azonban csak 1859-ben kötöttek.[66]
A forradalom szeleA fiatal VerdiA forradalom szele elérte az olasz csizmát is: 1848. március 18-án Milánóban felrobbant a puskaporos hordó és öt napig tartó utcai harcok után a lakosság kiûzte az osztrák katonákat a városból. Késõbb Velence is kikiáltotta függetlenségét. Verdi és Strepponi lelkesen támogatták a megmozdulásokat. Az év októberében Verdi himnuszt írt Goffredo Mameli szövegére Suoma la tromba címen, de az Olasz Marseillaise, Mameli másik költeménye, a Fratelli d’Italia lett, amelyet Michele Novaro zenésített meg. Mindezek ellenére az egyesült Itália ügyét leginkább egy operával szerette volna támogatni. Elõször Guerazzi Firenze ostroma címû regényének adaptációjára gondolt, azonban a szövegkönyv megírását besorozása miatt Piave nem vállalta.[67][68]
Idõközben esedékessé vált egy Nápolyban bemutatandó operára kötött szerzõdése is. Mivel az 1848-as események kibillentették a Verdi által utált Flautót az igazgatói székbõl, felvetette, hogy az új darab szövegkönyvét Cammarano írja meg, ezzel rendezve szerzõdéses kötelezettségeit. Az új opera (A legnanói csata) arról szól, miként gyõzi le a Lombard Liga 1184-ben Barbarossa Frigyest. A darab 1848 õszén és telén született meg Párizsban, bemutatójára 1849. január 27-én volt a római Teatro Argentinában. Február 9-én kikiáltották a Római Köztársaságot, így az opera alkalmi siker lett, de a hadiszerencse fordulásával az opera csillaga is leáldozott.[69]
Amikor eldöntötte, hogy megírja A legnanói csatát a kiadója számára, azt hitte, hogy azzal nápolyi kötelességének eleget tett. A nápolyiak azonban másként gondolkodtak. A San Carlo operaház élére visszakerülõ Flauto számonkérte az elmaradt operát Verdin és mivel a Párizsban tartózkodó zeneszerzõre nem tudott nyomást gyakorolni, megfenyegette Cammaranót, hogy a késlekedésért õt terheli majd büntetés. A családfenntartó Cammarano levélben könyörgött Verdi segítségéért, aki belegyezett a mû megírásába. Témaként Firenze ostromát javasolta, de a királypárti nápolyi cenzorok visszautasították, ezért Cammarano javaslatára Schiller Ármány és szerelem címû darabjához komponált zenét. Az új operát, a Luisa Millert 1849. december 8-án mutatták be. Eleinte hûvösen fogadták, de minden egyes elõadással népszerûbbé vált. Nápolyi tartózkodása alatt ismerkedett meg Cesare De Sanctis kereskedõvel, aki élete végéig egyik legjobb és legmegbízhatóbb barátja maradt és akinek fiát Verdi és Giuseppina tartották keresztvíz alá.[70][71]
Feleségével együtt házat vásárolt Bussetóban, a Palazzo Dordonit, amivel magára haragította mind a klérust, mind a kisváros lakosságát, hiszen abban az idõben elfogadhatatlan volt, hogy bárki is házasságon kívül együtt éljen egy nõvel. A problémát tetézte, hogy Giuseppina családi háttere sem volt kimondottan makulátlan, hiszen szerelemgyermeke volt, akit Firenzében neveltetett.[72]
1850-re Verdi már elegendõ pénzt keresett ahhoz, hogy annak jövedelmébõl éljen és ha kedve tartja, visszavonuljon, ahogyan Rossini is tette ennyi idõs korában. Õ azonban a munka mellett döntött. Nápolyból új, grandiózus opera tervével tért haza. A Lear király szövegkönyvének megírását Cammarano elvállalta. Ennek híre külföldre is eljutott és többek között felkérték Shakespeare Hamletjének megzenésítésére is, amit elutasított, mondván, „ha a Lear királyt nehéz megzenésíteni, a Hamletet még nehezebb”. Idõközben a nápolyiak visszamondták a szerzõdést, így Verdi a Ricordi zenekiadónak ajánlotta fel a tervezetet. De felkeresték a velenceiek is, akik az 1851-es karneváli szezonra szerették volna leszerzõdtetni. A téma Souvestre és Bourgeois Stiffelio címû darabja volt, amelyet aztán Piave dolgozott át. 1850 júniusára nyilvánvalóvá vált, hogy Cammarano nem tudja befejezni a Lear király szövegkönyvét, így Verdi arra kényszerült, hogy a Stiffeliót ajánlja fel Ricordinak, amelyet végül november 16-án a trieszti Teatro Grandéban be is mutattak. Az opera sikert aratott ugyan, de a kísérõ taps érezhetõen inkább a jelenlevõ szerzõnek, mintsem az operának szólt - vélekedett Verdi, s csalódottan hazautazott.[73][74]
A velencei La Fenice számára Piavéval közösen új darabon kezdtek el dolgozni Victor Hugo Le roi s’amuse címû darabja alapján. Az opera a La maledizione (Az átok) címet viselte, majd Verdi megváltoztatta Rigolettóra. A szövegkönyvet elküldték a velencei cenzoroknak, akik december 1-jén tudatták a zeneszerzõvel és a librettistával, hogy a témát teljes egészében betiltották. A velencei hatóságokat elsõsorban a király kicsapongásainak színpadi megjelenítése háborította fel. Verdi elsõsorban Piavét okolta az esetért, aki idõközben a király szerepét hercegre cserélte, mert úgy gondolta, nemesemberek nõügyei könnyebben megbocsáthatók, mint a királyéi, illetve kihagyta azt a jelenetet, amelyben az egyik fõszereplõt, Gildát zsákba dugják, mivel az énekesek amúgy is tiltakoztak volna ellene.[75][76]
Verdi válaszlevelet írt a velencei operaház presidenzájához, amelyben magyarázatot adott minden kifogásra. Végül sikerült kiegyeznie velük, de a kort és a helyszínt kénytelen volt megváltoztatni, az alaphelyzetek és szereplõk nagy része viszont maradt. A zeneszerzõ februárban utazott Velencébe megkezdeni a próbákat. Az õsbemutató Felice Varesivel a fõszerepben 1851. március 11-én volt. Verdi eddigi legmerészebb és legforradalmibb operája minden várakozást felülmúló sikert aratott. Az opera Victor Hugónak is tetszett, aki korábban az Ernanit saját drámája ügyetlen utánzatának nevezte. Különösen a harmadik felvonás négyese ragadtatta el. Rossini pedig kijelentette, hogy a Rigoletto az elsõ opera, amelyben a komponista nagysága megmutatkozott számára.[77][78]
1851 nyarán Verdi egy másik témát ajánlott Salvadore Cammaranónak, aki még mindig a Lear királyon dolgozott: García Guttiérez El trovadorját, amely a zeneszerzõ szerint tele van szép és erõteljes jelenetekkel. A mûvet Strepponi ajánlotta a figyelmébe.[79]
Mindeközben Verdi Bussetóban lakott, visszahúzódva a társasági élettõl, hiszen a lakosság továbbra sem volt hajlandó elfogadni kapcsolatát Giuseppinával. Decemberben Párizsba utaztak, ahol új szerzõdést kötött az Operával (A szicíliai vecsernye), ugyanakkor megkapta a francia Becsületrend lovagkeresztjét. Párizsi tartózkodása alatt levelet kapott ex-apósától, Barezzitõl, aki szemére hányta, hogy továbbra is Giuseppinával él. A viszály oka tulajdonképpen az volt, hogy Barezzi úgy gondolta, Verdi eltávolodott tõle, hiszen egyre kevesebb elintéznivalóval bízta meg. Ezen erõs hangvételû levélváltás ellenére Barezzi továbbra is szívesen látott vendég maradt Verdi birtokán.[80][81]
A La traviata bemutatójának plakátjaPárizsi tartózkodása idején látta a Vaudeville színházban ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy címû darabját, amely nyomban megtetszett neki. Verdit nagyjából ekkortájt megkereste a velencei La Fenice vezetõsége is, akik a Rigoletto sikerére építve folytatni szerették volna az együttmûködést. A zeneszerzõ elfogadta a felkérést, de témát még nem választott, mert egyelõre A trubadúr színrevitele foglalkoztatta. Cammarano a szövegkönyv befejezése után, 1852. július 17-én meghalt. Verdi nápolyi jóbarátja, De Sanctis segítségével Leone Emanuele Bardare személyében új librettistát talált, akit megbízott Cammarano szövegkönyvének módosításával. Ekkor dõlt el, hogy Leonora azonos rangra kerül Azucénával, a gróf is új románcot kapott. A partitúra nyomtatott változatán - kegyeletbõl - csak Cammarano neve szerepelt. Idõközben a velenceiek aggódva nézték, hogy Verdi még nem jelentkezett ötlettel a következõ karneváli szezonra, ezért megsürgették õt. Verdi megkérte Piavét A kaméliás hölgy átdolgozására és szinte biztos volt abban, hogy a velencei cenzorok ezúttal nem emelnek kifogást darabja ellen. Igaza is lett, a cenzorok csupán a darab címének megváltoztatását kérték Amore et morte-ról (Szerelem és halál) Traviatára (a.m. tévútra került nõ). Verdi a továbbiakban párhuzamosan dolgozott a két darabon. A trubadúrt 1853. január 17-én mutatták be a római Teatro Apollóban. Az elõadás kiemelkedõ sikert aratott.[82][83]
A premier után Verdi visszasietett bussetói birtokára, hogy befejezze a Traviatát. Nyugtalanító híreket kapott a szereplõkrõl, még Varesirõl is, akinek a fõszerepet kellett játszania. Szerzõdésében külön záradék rendelkezett arról, hogy más címszereplõt kereshet, ha Fanny Salvini Donatelli, akit némi vonakodás után felkért, alkalmatlannak bizonyulna. Verdinek azonban kötelessége lett volna 1853. január közepe elõtt értesítenie az operaházát kifogásairól, ezt azonban elfelejtette megtenni A trubadúr munkálatai miatt. Levelet írt a La Fenicének, amelyben tudatta a vezetõséggel, hogy a kiválasztott szereplõgárda teljesen alkalmatlan a darabra, illetve, hogy reumája miatt valószínûleg nem tudja idõben befejezni a darabot, ezért cserébe felajánlaná A trubadúrt, amely a velencei közönség számára új darab lett volna. A velencei presidenza azonban barátságos, de határozott hangon felszólította a zeneszerzõt, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. „Most kaptam egy üzenetet, hogy ha a tenort és a baritont nem cserélik le, az opera katasztrófa lesz. Tudom, tudom, és be is bizonyítom” - írta egyik levelében Piavénak.[84][85]Az opera premierje 1853. március 6-án bukás volt, amelynek okát a zenetörténészek a mai napig vitatják. Valószínûsítik, hogy maga Verdi szervezte úgy, hogy megbukjon a darab. A pünkösdi királysággal ellentétben a Traviata minden elõadása megbukott. Egy év múlva azonban felújították és a szintén velencei Teatro Gallóban színre vitték. A zeneszerzõ öt számon változtatott, de a színház tulajdonosának kérése ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni az utolsó felvonás végét, ennek ellenére a szegény bûnös, ahogyan Verdi nevezte Violetta Valéryt, a darab fõhõsnõjét, megbocsátást nyert a világ szemében, és hamarosan elfoglalta helyét a legkedveltebb Verdi-figurák között.[86][87]
Verdi vonakodott Giuseppinát magával vinni a premierekre, mert tartott a közönség esetleges rosszallásától, ami adott esetben az elõadott opera bukását is jelenthette volna. Az egyetlen hely, ahová mindig ketten mentek, Nápoly volt, messze Észak-Itáliától. 1853 telét is ott szándékozták eltölteni, de a párizsi Operával kötött szerzõdése miatt a francia fõvárosba kellett utazniuk, ahol több mint két esztendeig maradtak. Verdi kapcsolata Bussetóval tovább romlott, annak következtében, hogy védencének, Muziónak a pályázatát a megüresedett városi zenemesteri posztra visszautasították. „Nemo propheta in patria (Senki sem próféta a maga hazájában)” - ezt Verdi többször is hangoztatta élete során.[88][89]
Újabb sikerek, pereskedések és második házassága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Verdi és Giuseppina 1853 októberében költöztek be a Rue de Richter 4. szám alá és noha a leszerzõdött opera kitûzött bemutatójáig még legalább egy év hátra volt, a zeneszerzõ máris késésben volt, hiszen librettistája, Eugène Scribe nem szállította le a szerzõdésben kikötött idõpontig (1853. június) a szövegkönyvet. Verdi a párizsi szokásokhoz híven grandiózus, történelmi tárgyú operát akart komponálni. Scribe felajánlotta neki a Le Duc d’Albe szövegkönyvét, amelyet eredetileg Donizettinek szánt. Verdi elõször habozott másodkézbõl elfogadni a librettót, de végül belegyezett azzal a kikötéssel, hogy a cselekmény helyszínét Németalföldrõl Szicíliába helyezik át. A darabot négyrõl öt felvonásosra bõvítette.[90][91]
1854-ben Verdi Franciaországban maradt és vidéki házat bérelt, Mandres-ban. Ideje legjavát a politikai helyzet kipuhatolózásával töltötte, mert a franciák nem tekintettek bizalommal a Mazzini-pártiakra. Ez abban is meglátszott, hogy a párizsi világkiállításon az olaszok mindössze egy díjat szereztek, mégpedig a toszkánai Ricasoli báró boraiért, továbbá a francia köztudatban az élt, hogy az egykoron irányadó itáliai mûvészet hanyatlásnak indult. Verdi ennek megfelelõen gõgös, zárkózott és bizalmatlan maradt egész franciaországi tartózkodása alatt.[92]
Új operájának elõkészítése mellett a régiekkel is foglalkozott. Felújította a Traviatát, amely aztán Velencében a Teatro Gallóban távollétében nagy sikert aratott. Újra színre akarta vinni A legnanói csatát és tovább foglalkoztatta a Lear király. Cammarano halála után Antonio Somma velencei ügyvéd és mûkedvelõ kapta meg a szövegkönyv befejezésének lehetõségét.[93]
1854 szeptemberére elkészült új operájának négy felvonásával. Októberben megkezdõdtek a próbák, de azonnal abba is maradtak, hiszen a fõszereplõ, Sophia Cruvelli, korának egyik leghíresebb énekesnõje eltûnt. Verdi a felmentését kérte szerzõdéses kötelezettsége alól, hiszen úgy értékelte, az operát nem sikerül idõben és kellõ minõségben színpadra vinnie. Idõközben elõkerült Cruvelli, aki saját bevallása szerint menyegzõ elõtti mézeshetekre utazott el, de meghagyta valakinek, hogy értesítse az igazgatóságot távollétérõl. Az esetbõl hatalmas botrány kerekedett, s az operaház intendánsának állásába került. Verdi továbbra is szorgalmazta szerzõdése felbontását, legfõbb indokként ezúttal azt hozta fel, hogy Scribe nem hajlandó kívánságai szerint módosítani a szövegkönyvet és nem veszi ki a történetbõl a szicíliaiakra rossz fényt vetõ jeleneteket. Minden próbálkozása ellenére kénytelen volt megírni a darabot, amelyet 1855. június 13-án bemutattak. Az opera kedvezõ fogadtatásban részesült és tisztességes számú elõadást ért meg, többet, mint amennyi a szerzõdésben elõ volt írva, de nem került be a grand opéra repertoárba, mint Meyerbeer Ördög Róbertje, Halévy Zsidónõje vagy Rossini Tell Vilmosa.[94][95]
Az opera bemutatója után is Franciaországban maradt, elsõsorban azért, hogy jogainak érvényt szerezzen a Théâtre-Italienben, ahol több operáját is játszották kalózváltozatban. Hosszas és erõteljes hangú levélváltás után sikerült kiegyeznie a színház igazgatójával, sõt belegyezett A trubadúr színrevitelébe is, ha a színház biztosítja a megfelelõ énekeseket. Verdinek nem csak Franciaországban voltak problémái operáinak kalózváltozataival: Portugáliában például a Giovanna D’Arcót Giovanna di Guzman címmel, Németalföldön A legnanói csatát pedig Haarlem ostroma címen játszották.[96][97]
További franciaországi tartózkodása alatt megbeszéléseket folytatott a párizsi Opéra igazgatójával A trubadúr esetleges színrevitelérõl. Ennek szövegkönyvét Émilien Pacini le is fordította franciára. Megállapodás azonban nem született. Verdi december elején visszatért Itáliába, elsõ ízben úgy, hogy nem volt szerzõdési kötelezettsége.[97]Hazatérése után is az foglalkoztatta, hogy érvényt szerezzen szerzõi jogainak. Elõször Tito Ricordinak, Giovanni fiának rótta fel, hogy apja elõnytelen feltételekkel adta el mûveit, másodsorban pedig felkérte Ercolano Balestra ügyvédet, segítsen tetõ alá hozni egy megállapodást Parma és Anglia között, mert a szigetország sajátos törvényei szerint szerzõi jog csak brit állampolgárokat illetett meg. Sõt az is megfordult a fejében, hogy angol állampolgárságért forduljon jogai érvényesítése érdekében.[98]
A korábban köztársaság-párti Verdi 1856-ban már a Szárd Királyság alatt egyesülõ Itália pártolója lett elsõsorban gyakorlati okokból, hiszen II. Viktor Emánuel országa már rendelkezett megállapodással Angliával a szerzõi jogokat illetõen. 1856. február 9-én megkapta a Santi Maurizio e Lazaro rend lovagkeresztjét a királytól. Idejét Bussetóban töltötte, ahol további telkeket vásárolt. Három munka foglalkoztatta: a Stiffelio átdolgozása Piavéval, A legnanói csata felújítása Bardaréval és a Lear király befejezése Sommával. Bardare szövegkönyve nem nyerte el a zeneszerzõ tetszését, ezért a tervet félretette. A Stiffeliót nem sikerült befejezni, mert Piavét idõközben a La Fenice rendezõjévé nevezték ki. Piave a téli hónapokra Velencébe invitálta Verdit, õ azonban lemondta, mert köztudottan nem szerette a várost téli idõszakban, viszont elküldte a fiatal rendezõnek a párizsi Opéra által összeállított segédletet A szicíliai vecsernyéhez, ezzel segítve munkáját. Március közepén Verdi elutazott a lagúnák városába, ahol részt vett a Traviata egyik nagy sikerû elõadásán. A nyár folyamán Piave viszonozta a látogatást. A Sant’Agata-i birtokon való tartózkodása ideje alatt megpróbálták tetõ alá hozni a Stiffeliót. Az õszi bemutatóra azonban nem sikerült befejezniük. Közben Verdi újabb felkérést kapott a La Fenicétõl. A májusban aláírt szerzõdés nem említette a témát, és nem tudni miként esett a zeneszerzõ választása García Gutiérrez Simon Boccanegra címû darabjára. Valószínûleg Giuseppina hívta fel rá a figyelmét.[99][100]
Eközben Párizsban A trubadúr átütõ sikere után az igazgató tervbe vette a Traviata és a Rigoletto színrevitelét is. Verdi azonban arra kérte párizsi kiadóját, Escudier-t, hogy tartsa vissza a partitúrákat, mert úgy érezte, ha nem irányítja személyesen az elõkészületeket, az opera megbukik. Az igazgató kalózkiadások segítségével mégis színre vitte a darabokat. Verdi ezért beperelte, de veszített.[101][102]
A párizsi események miatt komoly késései lettek a Simon Boccanegra megírásában. Mivel Piave Velencéhez volt kötve, nehéznek bizonyult a gyors és hatékony kommunikáció kettejük között, ezért Verdi úgy döntött, hogy egy helyi fiatalembert, Giuseppe Montanellit kér meg a szövegkönyv véglegesítésére. Az anekdoták tanúsága szerint Verdi leküldte Piavénak a kész szövegkönyvet ezzel a megjegyzéssel: „Itt a Boccanegra szövegkönyve, rövidítve és többé-kevésbé, szükség szerint megváltoztatva. Ráírhatod a neved, vagy sem, ahogy tetszik. Ha sajnálod a dolgot, én is sajnálom, talán még jobban mint te, de újra csak azt mondhatom, meg kellett lennie.”[103][104]
A Simon Boccanegrát végül 1857. március 12-én mutatták be a Teatro La Fenicében. A darab megbukott: a zenetörténészek ezt a cselekmény és a librettó hibáinak tudják be, a zene újdonságát, kísérleti jellegét azonban nagyra tartották. Ez az opera Verdi egyik legsikertelenebb szerzeménye volt: késõbb a firenzei bemutatón kinevették, Milánóban szintén katasztrofális fogadtatásban részesült.[105][106]
1857 nyarára elkészült a Stiffelio átdolgozott változata, az Aroldo, amelynek premierjét a rimini Teatro Nuovóban kedvezõen fogadta a közönség. A sajtó lelkesedése ellenére is, ez a darab még inkább feledésbe merült, mint a Boccanegra. Ma is ez a legritkábban játszott Verdi-opera.[107][108]
Az 1858-as karneváli szezonra új témát keresett. Megtetszett neki Scribe III. Gusztávja, de gondolkodott a Simon Boccanegra és az Aroldo felújításán, valamint A legnanói csata ismételt színrevitelén is. Végül Scribe darabja mellett döntött, amelyet a cenzorok kérésére Az álarcosbál címen íratott meg. A szövegkönyv megírására Antonio Sommát kérte fel. Mivel a librettista nem volt hajlandó Bussetóba utazni, a szövegkönyv hosszas levelezések eredményeként született meg. A nápolyi cenzúra közbeavatkozására a darab szereplõit és a cselekmény színhelyét is meg kellett változtatni. Verdi 1858. január 14-én Nápolyba utazott, ahol részt vett A szicíliai vecsernye átkeresztelt változatának, a Batilde di Turenne elõadásán. Az elõadás sikerét azonban beárnyékolta a librettó körüli huzavona. A cenzorok és a San Carlo operaház házi librettistája teljesen átírták a szövegkönyvet Adelia degli Animali címen. Verdi két lehetõséget ajánlott fel az operaház igazgatóságának: vagy szabadítsák fel szerzõdéses kötelezettségei alól vagy pereljék be. Az igazgatóság az utóbbi mellett döntött, de a pert végül Verdi nyerte egy rátermett ügyvéd segítségével, aki bebizonyította, hogy a két librettó különbözik egymástól, így Verdi magával vihette Az álarcosbál partitúráját.[109][110]
A nápolyi per jóformán még el sem dõlt, amikor Verdi már írt a római Teatro Apollo igazgatójának, figyelmébe ajánlva új darabját. Fogadtatását illetõen túlságosan is optimistának bizonyult, hiszen a római cenzúra is a nápolyihoz hasonló ellenállással fenyegetett. Verdit Donizetti sógora, Antonio Vaselli ügyvéd segítette a cenzorokkal vívott csatájában. Mivel helyszínként egész Észak-Európa tiltott terület volt, Verdi Észak-Amerikát javasolta az angol uralom idején. A darabot 1859. február 17-én mutatták be. Átütõ sikert aratott, és a további elõadások egyre zsúfoltabb házak elõtt zajlottak. Az elõadásra szokatlan módon Giuseppina is elkísérte Verdit. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Giuseppina Strepponi kétes minõségben kísérte utazásán a zeneszerzõt. 1859. augusztus 29-én Collonges-sous-Salève-ben, Annecy mellett egybekeltek. Gyermekük nem született, de örökbe fogadták Verdi egyik unokatestvérének árvaságra jutott gyermekét, Maria Filoménát, így õ lett a Maestro egyetlen örököse a Casa mellett.[111][112]
Viva V.E.R.D.I.
Az 1850-es évekbenAz 1850-es évek végére az Itáliai-félszigeten egyre riasztóbban fokozódott a nyugtalanság. Az 1848-as forradalom után Rómában és Nápolyban brutális módszerekkel állították vissza a régi rendet. Nem történt ez másképp a kisebb észak-olaszországi tartományokban sem, amelyek továbbra is a francia, illetve osztrák érdekek ütközõzónájában feküdtek. Mazzini köztársaság-eszménye feledésbe merült, azonban az olaszok egyre inkább egy, Viktor Emánuel, szárd-piemonti király alatt egyesített királyságban bíztak.[89]A háború ideje alatt Verdi tele volt lelkesedéssel. Csodálta a francia császárt, III. Napóleont, aki a piemontiakat támogatta, de elhárította a felkérést, hogy himnuszt írjon dicsõítésére. Viktor Emánuel tiszteletére sem írt himnuszt, de pénzügyileg támogatta annak az ágyúnak az öntését, amelyet a bussetóiak ajándékoztak a királynak.[113]A risorgimento következményeként számos észak-olaszországi kis városállam Piemonthoz csatlakozott, egyedül a Pápai Állam és a Két Szicília Királysága maradtak még az önálló államok táborában, de a Giuseppe Garibaldi vezette seregek véres harcok során, 1861-re mindkét államot meghódították. Verdi 1859-ben, rövid ideig, Busseto képviselõje lett a torinói parlamentben, amelynek megnyitóján három általa komponált operarészlet hangzott el.[114]
Minthogy Verdi a nép szemében azonos volt Itália szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.! felkiáltás, amely a risorgimento egyik fõ jelszava lett. A legendák szerint Nápolyban kapta meg rejtett jelentését: Viva Vittorio Emanuele Re d’Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Rá esett a választás, hogy Busseto lakosságát képviselje a torinói parlamentben.[115]
Ezekben a forradalmi években a komponálás csekély szerepet játszott Verdi életében, kedvenc idõtöltése a vadászat, kertészet és kéziratok gyûjtése volt. Ebben az idõszakban Léon Escudier francia zenemûkiadó a zeneszerzõt az Académie Française tagságára jelölte. Felkereste Temistocle Solera is, aki egy sor kétes szerelmi kaland után tönkrement, és a zeneszerzõ segítségét kérte. Verdi kisegítette pénzzel, de nem támogatta a torinói Gazzeta Ufficiale szerkesztõi állásának megszerzésében. Solera végül Firenzében telepedett le, ahol élete végéig egy antikváriumot vezetett. 1870-ben Verdi meglátogatta, és Solera mindössze azt rótta fel a mesternek, hogy „átpártolt Piavéhoz”.[116]
Oroszországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A következõ felkérés Szentpétervárról érkezett. Verdi jó barátja, Enrico Tamberlick tenorista közbenjárására a Cári Színház felkérte egy opera megírására az 1861-62-es évadra. A téma, amit elõször választott (a Victor Hugo jegyezte Ruy Blas), a cári cenzorok számára elfogadhatatlan volt. Végül Giuseppina közbenjárásával Angel Saavedra Don Alvaro, o La fuerza del sin drámája mellett döntött. Verdi felvázolt egy forgatókönyvet, amelyet elküldött Piavénak, hogy írjon hozzá librettót. A szövegkönyv rövid idõ alatt, 1861 augusztusa és novembere között elkészült, A végzet hatalma címmel. A kiválasztott énekesek megbetegedése miatt azonban a darab színre vitelét végül a következõ operaszezonra halasztották. A premierre 1862. november 10-én került sor.[117][118]
A Nemzetek himnuszától a Don Carlosig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Verdi az 1860-as évekbenVerdit nem érintette különösebben A végzet hatalmának elmaradása, mert felkérést kapott az 1862-es londoni világkiállításon tartandó nagyszabású koncertre, amelyen Európa négy vezetõ nagyhatalma egy közös zenei kompozícióval állt a nagyközönség elé. Franciaországot Auber, a Poroszországot Meyerbeer, Angliát Sterndale Bennett, Olaszországot pedig Rossini képviselte volna, aki betegsége miatt visszautasította a felkérést, így a választás Verdire esett, õ pedig egy kantáta megírása mellett döntött. Ennek szövegét Arrigo Boito, egy húszéves milánói költõ szolgáltatta. A koncertet végül Verdi darabja nélkül tartották meg, arra hivatkozva, hogy a zeneszerzõ nem küldte be a darabot és különben is, hangszeres mûvet kértek, nem vokálisat. A The Timesnak adott interjújában Verdi megvédte magát mindkét váddal szemben, majd James Henry Mapleson közbenjárására május 24-én a Her Majesty’s Theaterben elhangzott az Inno delle Nazioni (Nemzetek himnusza) teljes változatában. Becsületének megvédése után Verdi visszatért Párizsba, majd onnan Szentpétervárra utazott operájának bemutatására. A végzet hatalmának vegyes fogadtatása volt, ami részben magyarázható a külföldiek iránti ellenszenvnek, részben pedig az orosz zenei nacionalizmusnak, amely a hazai szerzõket és a nemzeti témákat preferálta. Verdi továbbutazott Spanyolországba, ahol szintén színre vitték a darabot, majd pedig Párizsba, ahol kevés sikerrel ismét A szicíliai vecsernyét.[119][120]Két éven át tartó utazgatás után Verdiék hazatértek Itáliába. A milánói élet közben jelentõs változáson ment keresztül, felütötte fejét a radikális mûvészeti mozgalom, a scapigliatura milanese (a kócosak), akik a hagyományos értékek megdöntését tûzték ki célul, és nem utolsósorban a Manzoni-féle keresztény-liberális értékeket. A milánói kócosak egyik kiemelkedõ egyénisége Arrigo Boito lett, aki a Nemzetek himnuszának szövegkönyvét írta Verdi számára. Verdi ellenszenvét elsõsorban az váltotta ki, hogy a zenekonzervatórium vezetõsége támogatta ezt az újító mozgalmat és az egészet csak tetõzte Piave pályázatának visszautasítása a drámaköltészeti professzori állásra, a zeneszerzõ mindennemû közbenjárása ellenére.[121][122]A következõ évben Verdi ismét a párizsi operaháznak dolgozott. Elõbb a Traviata francia nyelvû változatán, majd kedvenc operáján, a Macbeth átdolgozásán. Ez utóbbit jelentõsen átkomponálta és a párizsi követelményeknek eleget téve egy balettel is megtoldotta. Az 1865. június 7-i premier azonban nem volt átütõ siker.[123][124]
Bussetóban ismét összetûzésbe került a város lakosságával. 1859-ben a városvezetõség elhatározta egy kis színház építését, amely a pénztelenség és háború miatt csak 1865-re lett kész. A város leghíresebb szülöttének tiszteletére Teatro Giuseppe Verdinek nevezték el, azonban elvárták tõle, hogy a megtiszteltetésért cserébe pénzügyileg támogassa az intézményt. Hosszas huzavona után Verdi elfogadta az ajánlatot, és egy tízezer líráról szóló csekket állított ki a nevét viselõ színház számára. Noha fenntartottak számára egy páholyt, a zeneszerzõ soha sem lépett be az intézmény ajtaján. Giuseppina ekképpen ír az esetrõl: „Coppolának, a szerény képességû, közepes zeneszerzõnek Catania polgárai 1227 frank értékû aranyérmét nyomtattak, hogy kifejezzék afölötti örömüket, hogy tizenöt év távollét után hazatért. Giuseppe Verdit, aki az egész világot betöltötte zenéjével, Busseto polgárai mindenféle aljassággal jutalmazzák meg”. Ez az eset részben hozzájárult, hogy Verdi ismét egy párizsi felkérést fogadott el, hiszen mindvégig úgy tartotta: „az olaszok nem becsülik meg kellõképpen”.[125][126]
Párizsi tartózkodása idején úgy döntött, új operáját Schiller Don Carlos címû drámájára alapozza. A szövegkönyvet Camille du Locle írta. Az elsõ felvonást még a francia fõvárosban írta meg, majd visszatért birtokára, Sant’Agatára. Idõközben az olaszországi politikai helyzet jelentõsen megváltozott. Olaszország békeszerzõdést kötött Poroszországgal és hadat üzent Ausztriának. Noha a poroszok északon folyamatos sikereket értek el az osztrákok ellen, az olaszok nem osztották szerencséjüket. Verdi tanácstalan volt, hogy meneküljön-e Párizsba, vagy tegyen eleget hazafias kötelezettségeinek és maradjon az országban. Miután azonban a poroszok és az osztrákok megkötötték a békeszerzõdést, amelyben lemondtak többek között Venetóról, Verdi az otthonmaradás mellett döntött. Genovába utazott egy lakásról tárgyalni a Palazzo Sauliban (ez a késõbbiekben téli lakhelyük lett). A párizsiak azonban felszólították, hogy mielõbb tegyen eleget szerzõdéses kötelezettségeinek, ezért kénytelen volt visszautazni a francia fõvárosba.[127][128]

Kedvencek közé jelölték :