 | Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedő képviselője. : | Johann Sebastian Bach |
Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerzõ, orgonista, hegedûmûvész, a zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedõ képviselõje. Orgonista MühlhausenbenA mühlhauseni Szent Balázs-templom A mühlhauseni Szent Balázs-templom orgonistája régi szokás szerint a város zeneéletének tulajdonképpeni vezetõje volt, Bach tehát ezzel az állással tekintélyes pozícióba jutott. A jó fizetés bõven biztosította megélhetését, ezért családot alapított. Október 17-én a közeli Dornheim nevû falucskában megtartották az esküvõt.[11][16] A szolgálati szerzõdés szerint Bach hivatali kötelessége Mühlhausenben a vasár- és ünnepnapokon esedékes orgonálásra szorítkozott. Arnstadti mûködésével ellentétben azonban itt magasabb célt tûzött maga elé és átvette a kántori feladatkört is és hatalmas énekkari kompozíciókat írt. Tette mindezt valószínûleg Buxtehude hatására, akinek grandiózus kantátáinak barokk pompáját megpróbálta átültetni a szerényebb körülmények közé.[16] Nagyszabású vokális mûvek elõadására legjobb alkalomnak kínálkozott a városi tanács beiktatásával kapcsolatos ünnepségre komponált kantáta hagyományos szokása. Ilyen ünnepi alkalomra írta a Gott ist mein König (Isten az én Uram) kantátát, amelynek sikerét bizonyítja, hogy a tanács azonnal nyomtatásba is adta a mûvet.[16] Amikor a templom orgonája javításra szorult, Bach feljegyezte a hibákat és a munkálatok kivitelezésére Wender orgonaépítõt javasolta. Tekintélyét bizonyítja, hogy a tanács teljesen rábízta a hatalmas munka irányítását és ellenõrzését.[16] Megbecsülése és sikerei ellenére alig egy év múlva, 1708. június 25-én elbocsátását kérte. S noha kérelmében nem tisztázta ennek okait, de a késõbbi kutatások fényt derítettek ezekre.[16] Mühlhausen Bach ottlétekor már évek óta egyik fellegvára volt a pietizmus irányzatának, ami egy jellegzetesen polgári szellemû barokk-kori vallásos mozgalom volt, amelyben (a Biblia szövegéhez, a hagyományos hitelvekhez, és a szertartás õsi formáihoz mereven ragaszkodó ún. ortodox irányzattal szemben) nagyobb súlyt kapott az egyéni vallásos élmény és a bensõséges vallásos érzés szerepe. A kétségtelenül mélyen vallásos érzésû Bachnak ezek szerint nem lett volna oka arra, hogy a pietizmussal szembekerüljön. Nagyobb baj volt az, hogy a pietizmus mozgalma a közösségi élet, a hagyományos szertartások értékének lebecsülésével és háttérbe szorításával úgyszólván lehetetlenné tette a templomi zenét, úgyhogy 1700 körül a pietizmus voltaképpen egyházi zeneellenes mozgalomként lépett fel. A szigorú pietista felfogás szerint a mûvészetnek csak akkor van a templomban létjogosultsága, ha szolgai módon teljesen alárendeli magát az ájtatosság céljának: ezért csak kis terjedelmû, igénytelen vallásos dalokat tûr meg az istentiszteletben és elítéli a templomi zene igényesebb, komplikáltabb mûvészi formáit. Ez aztán már elevenébe vág Bachnak, akinek szinte egész addigi mûködése a magasabb mûvészi igényû templomi zene talaján állt.[16] 1708-ban megint ellátogatott Weimarba, hogy kipróbálja az új, forradalmi újításokat tartalmazó orgonát. Itt ajánlatott kapott a hercegtõl, amit nyomban el is fogadott. Mühlhausenben helyét Johann Friedrich Bach vette át.[11][16]Szász-Weimar, másodszorA fiatal BachErdmann Neumeister A kilenc éves weimari korszak Bach életének és mûvészpályájának döntõ jelentõségû periódusa volt, alkotó munkájának legtermékenyebb szakasza és a gazdag termésû kantáta-kompozícióban is döntõ fontosságú idõszaka volt.[17] 1708-ban Bach magasabb rangban és jobb fizetéssel foglalta el állását, mint öt évvel ezelõtt: udvari orgonista- és kamaramuzsikus minõségben alkalmazták. A herceg lakhelyéül szolgáló hatalmas régi kastély, az úgynevezett Wilhelmsburg épületében és kápolnájában látta el feladatait. Munkássága alapját a hercegi együttes repertoárjának összeállítása képezte. Mint komponistát elsõsorban orgonamûvészi és kantátaszerzõi minõségben vették igénybe, az itt keletkezett jelentõsebb kompozíciók legnagyobb része orgonamû és templomi kantáta.[17][18][19] Itt ismerte meg behatóbban a kortárs olasz mesterek zenéjét, különösképpen Arcangelo Corelli, Giovanni Legrenzi és Antonio Vivaldi mûvei érdekelték, amelyekbõl több jellegzetes témát átvett, sõt teljes mûveket is felhasznált.[17] Bach Weimarban komponált orgonamûvei két nagy csoportra oszthatók: szabad kompozíciókra (prelúdiumok, fantáziák, toccaták és fúgák) és kötött dallamú korálfeldolgozásokra. Az olasz barokk orgonazene és a korabeli olasz kamarazene hatása alatt formái szabályosabbak, témái dallamosabbak, polifon munkája pedig leszûrtebbé és tisztultabbá lett. A protestáns korálfeldolgozások területén is voltak már régebbi kísérletei és tapasztalatai, különösképpen Arnstadtból. Annak oka, hogy korábban nem alkotott hasonló népszerûségû mûveket abban keresendõ, hogy fiatal muzsikusként sokkal szabadabban bánt a hagyományos dallamokkal és a gazdag gondolatvilágát nem volt képes alárendelni a liturgikus közös ének szolgálatának. Ez a helyzet most Weimarban alapvetõen megváltozott: Bach orgonamûvészete beért. Udvari orgonista minõségében most már mûértõ hallgatóság elõtt játszott (nem úgy, mint Arnstadtban) és emiatt sokkal nagyobb szüksége volt az önfegyelemre.[19] Itt próbálkozott elõször, hogy orgonakoráljaiból az egyházi év menete szerint egy nagyobb ciklust állítson össze. Összegyûjtötte és letisztázta az úgynevezett Orgelbüchlein klasszikus hírû korálfeldolgozásait, amelyik weimari munkájának 1717-ben történt hirtelen megszakítása miatt befejezetlenül maradt.[19] Egyre növekvõ hírnevének köszönhetõen gyakran hívták meg más városokba is orgonálni. Hírneve tanítványok egész sorát vonzotta a városba: Johann Martin Schubart, Johann Kaspar Vogler, Tobias Krebs, Johann Gottfried Ziegler és nem utolsó sorban Bernhard Bach, legidõsebb bátyjának fia.[18] Bach weimari alkotó munkája nem merült ki az orgonamuzsikában, mert az udvari kápolna szertartása egyházi énekes zenét, kantátákat is igényelt. A kantáták kompozíciója és elõadása ugyan nem az orgonista, hanem az udvari karmester dolga lett volna, de az idõs és beteges karmester rendszerint Bachot kérte fel ezek megírására.[17] 1714. március 2-án kinevezték koncertmesternek. Bár a hierarchiában még mindig a Kapellmeister és helyettese alatt állt, fizetése jócskán meghaladta az elõbb említettekét. Új rangjával új feladatok is jártak: minden hónapban legalább egy kantátát kellett írnia. Az elsõ a Himmelskönig, sei willkommen (BWV 182) volt. Ezt még körülbelül 20 darab követte, amelyek késõbb a lipcsei „Kantátaévfolyam” tagjai lettek. A komponálást problematikussá tette, hogy a német templomi zene éppen akkortájt stílusválságban szenvedett, ugyanis még javarészt szentírási szövegekre épült, a megzenésítés formája pedig a szöveghez idomuló arioso volt. Elnevezése sem kantáta volt, hanem geistliches Konzert. Bach korábbi kantátái is ezt a sémát követik, de Weimarban tudatosult benne, hogy a mû formájában változások mentek végbe. Ennek oka az opera divatjának általános elterjedése volt, aminek nyomán a templomi zene is egyre ígényesebbé vált és a hallgatóság a divatos olasz opera formáit kérte számon a zeneszerzõtõl, drámai recitatívókkal, gazdag koloratúrákkal. Ahhoz, hogy a német kantáta felölthesse ezeket a divatos olasz formákat, alapvetõen meg kellett reformálni a templomi zene addigi szövegformáját. Az újfajta olaszos zenéhez új típusú verses szövegekre volt szükség. Az elsõ német költõ, aki felismerte ennek szükségességét Erdmann Neumeister volt. Az õ divatos szövegeit Georg Philipp Telemann is elõszeretettel zenésítette meg, de maga Bach is elõvette kantátaszövegeit. 1714 után Bach elsõsorban a kantátaírásra összpontosított. Librettistája Salomo Franck lett, Neumeister irányának követõje. Bach-kantátáinak jóval több mint a fele Franck szövegeire készült.[18][19] A weimari idõszakban Bachot sûrûn hívták orgonapróbára közeli és távolabbi városokba. Egyik leghíresebb szereplésére Halléban került sor, az ottani Liebfrauenkirchében 1713 decemberében. A városi tanács felajánlotta Bachnak az orgonistai állást, de a zeneszerzõ végül visszautasította, ezzel kiváltva a tanács haragját, amely azzal gyanúsította meg: csak azért hitegette õket, hogy ezzel Weimarban magasabb fizetést csikarjon ki magának uz udvartól. Bach valóban épp ekkortájt kapta meg Weimarban a koncertmesteri kinevezést, amivel fizetése a Halléban felajánlottnál jóval magasabb volt. Bach válaszlevele eloszlatta a hallei tanács gyanakvó neheztelését, ennek jele, hogy amikor két év múlva teljesen elkészült a Liebfrauenkirche új orgonája, megint Bachot kérték fel az orgonapróbára.[19] 1714 õszén Bach a kasseli udvarnál vendégszerepelt és a feljegyzések szerint a kasseli herceg saját drágaköves gyûrûjét adta ajándékba a zeneszerzõnek elismerésként rendkívüli teljesítményéért. 1715-1716-ban Meiningenben is megfordult, ahol rokona, Johann Ludwig Bach volt az udvari karmester. A feljegyzések szerint Bach leghíresebb koncertutazása azonban a weimari szolgálat utolsó évére, 1717-re esik. A szász király felkérte, hogy álljon ki versenyezni az éppen Drezdában tartózkodó híres francia csembaló- és ogonamûvésszal, Louis Marchanddal. A francia virtuóz végül a verseny napján hirtelen elutazott, így Bachnak lehetõsége adódott, hogy a nagyközönség elõtt bemutassa képességeit.[19] Weimarban a kapcsolata az uralkodó herceggel fokozatosan megromlott, ennek biztos jele volt, hogy amikor 1716-ban, amikor a karmester meghalt, állását nem Bach kapta meg (aki pedig már évek óta helyettesítette). Hasonló mellõzés érte Bachot 1717-ben, amikor a reformáció 200. évfordulója alkalmából nem õrá bízták az ünnepi kantáta megkomponálását.[17][19] 1716 januárjában Bach a weimari zenekarral egy hercegi esküvõ alkalmából Nienburg kastélyában vendégszerepelt és ott találkozott Lipót anhalt-kötheni herceggel, aki fel is ajánlotta neki a karmesteri állást Köthenben. Bach sietve el akarta foglalni új állását és mielõbb szabadulni szeretett volna a weimari udvartól, de mivel nem kérte elbocsátását elõzõ munkaadójától, a weimari herceg érvényesítette feudális jogát és nem akarta Bachot elbocsátani. Amikor Bach továbbra is makacsul kitartott távozási szándéka mellett, büntetésül november elején négyheti szobafogsággal büntették. Bach a szobafogság idején sem maradt tétlen: a hagyomány szerint ezt a négy hetet használta fel az Orgelbüchlein tisztázati példányának lemásolására.[17][18][19]Köthen és második házasságaA kötheni kastélyAnna Magdalena és Bach egy korabeli grafikán A hagyomány szerint családjával a városka egyik utcájában lakott, a hercegi kastély közelében. Újabb kutatások azonban valószínûvé tették, hogy magában a kastélyban lakott, hiszen fizetése alapján az udvartartás második legjobban kiemelt tagja volt és az akkori szokás szerint az udvar magasabbrangú hivatalnokai nem a városban, hanem a kastélyban laktak.[20][21][22] Kötheni évei alatt Bach szinte teljesen abbahagyta az orgonakompozíciót és csak egészen kivételes alkalmakkor komponált vokális zenét, mert Köthenben nem volt állandó énekesegyüttes. A Bach vezetése alatt folyt muzsikálás egyik jellemzõ vonása az volt, hogy nem nyilvánosan történt, hanem zárt körökben, azaz kamarazenei keretek között. Ez lehetõvé tette számára a zenei szerkesztés komplikáltabb, mûvészibb formáinak az alkalmazását. Bach fúgamûvészete ekkor forrott ki.[20] Lipót herceg tudatában volt annak, hogy Bach keze alatt zenészeinek az együttese milyen kiváló zenekarrá fejlõdött és nagy tiszteletben tartotta zeneszerzõjét. Kettejük szívélyes viszonyának jele, hogy Bach 1718 õszén született fiacskájának a herceg, annak testvérei, valamint két magas rangú udvari hivatalnok voltak a keresztszülõk. Ugyancsak megbecsülés jele volt, hogy amikor a herceg nyaranta Karlsbadba utazott üdülni, legalább két alkalommal (1718-ban és 1720-ban) magával vitte karmesterét, Bachot és vele a hat legkiválóbb muzsikusát is. Az egyik ilyen karlsbadi utazás alkalmából ismerkedett meg Bach Keresztély Lajos brandenburgi õrgróffal, aki aztán zenekari koncerteket rendelt nála. Ez a nyári találkozás lett a híres Brandenburgi versenyek sorozatának indító alkalma.[21] 1720. július 7-én, súlyos csapás érte, váratlanul elhunyt felesége, Maria Barbara. Mivel a család nem maradhatott hosszú ideig asszony nélkül, másfél évvel a haláleset után, 1721. december 3-án Bach újra megnõsült. Johann Kaspar Wilcken, weissenfelsi udvari trombitás 21 éves hajadon lányát, Anna Magdalena Wilckent vette el. Házasságuk 29 esztendeje alatt 13 gyermekük született, hat fiú és hét leány, akik közül azonban a legtöbben már csecsemõkorban meghaltak.[20] Weimarhoz hasonlóan, Bach Köthenbõl is számos utazást tett a környékbeli városokba, falvakba. Mindjárt Köthenbe költözése hónapjában, 1717 decemberében, Lipcsébe hívták, az ottani egyetemi templom új orgonájának a kipróbálására. Bach elvállalta a megbízást és tanúsítványának szövege szerint nagyon meg volt elégedve Johann Scheibe orgonaépítõ kiváló munkájával.[21][22] 1719 õszén Halléban járt, ahova pontosan Georg Friedrich Händel távozásának napján érkezett, így a két nagy kortárs zeneszerzõ találkozója nem valósult meg. Bach tíz évvel késõbb, 1729-ben, újból megkísérelte a találkozást, de Händel ekkor is csak sietõs átutaztában járt Németországban, és nem ért rá Bachot felkeresni. Úgy tûnik Bachot jobban érdekelte Händel mûvészete, mint Händelt Baché, ez abból is kitûnik, hogy Bach hagyatékából rengeteg Händel mû másolata elõkerült, Händel vázlatfüzeteiben viszont Bach neve egyszer sem szerepelt. Ennek oka talán az volt, hogy Händelt elsõsorban az opera mûfaja érdekelte (Bach viszont soha nem írt operát), illetve ezidáig Bachnak alig jelentek meg nyomtatásban mûvei, így még nem örvendett országos esetleg nemzetközi szintû ismertségnek.[21][22] Egy évvel késõbb, 1720 novemberében, Bach ismét Hamburgban járt, ahol a Katharinenkirchében szerepelt és meg akarta pályázni az orgonistai állást a Jakobkirchében. Próbálkozása sikertelen volt, ugyanis a hivatalos próbajáték idejét már nem tudta megvárni, mert vissza kellett térnie Köthenbe.[21][22] 1722. június 5-én Lipcsében meghalt Johann Kuhnau, a Tamás-templom kántora. Június 14-én már próbajátékot tartottak, Johann Friedrich Fasch (Kapellmeister az anhalt-zerbsti udvarban) Christian Rolle (zenei igazgató Magdeburgban) és a hamburgi Georg Philipp Telemann részvételével. Telemann nyert, de õ nem vállalta el, mert hamburgi állása nagyobb fizetéssel járt. Ezért új választást írtak ki, Georg Friedrich Kauffmann (Merseburg), Johann Christoph Graupner (Kapellmeister Darmstadtban; visszalépett), Balthasar Schott (a lipcsei Újtemplom orgonistája) és Bach részvételével.[20][21][22] Bach életébõl huszonhét évet töltött Lipcsében a városi tanács szolgálatában, mint a Tamás-iskola kántora és tanítója és a városi templomok zeneigazgatója. A Tamás-templom és a Tamás-iskola kántori állása is tekintélyes pozíciónak számított, amelyhez hasonlót csak a legnagyobb német polgárvárosokban: Hamburgban, Nürnbergben vagy Frankfurtban lehetett találni. Ennek megfelelõen, már a 16. század óta, a legkiválóbb német muzsikusok sorából választották a kántori állás jelöltjeit. Bach ugyan fájó szívvel hagyta ott kötheni állását, hiszen karmesterbõl kántorrá kellett válni, de az állással járó anyagi elõny rábírta a hivatal elvállalására.[23][24] Az elsõ években feltûnõ lendülettel vetette magát a munkába és nagyszerû mûvek egész sorát alkotta. Bach Weimarban és Köthenben kisszámú, arisztokrata közönség mûértõ körének muzsikált. Lipcsében most elõször nyílt alkalma zenéjével polgári tömegek elé lépni. Sem a városi tanács, sem az egyetem vezetõsége nem állt világosan és egyértelmûen Bach mellé, amikor mûvészi ideáljai, célkitûzései összeütközésbe kerültek a munkáját megnehezítõ – sõt bizonyos idõszakokban szinte lehetetlenné tevõ – kicsinyes körülményekkel. A Lipcsében komponált nagy mûvek jó részét a helyi hatóságokkal folytatott elkeseredett küzdelem közepette kellett megalkotnia.[23][24] Bach Lipcsében elsõsorban városi zeneigazgatónak tekintette magát és harcos hangvételû beadványaiban is mindig ezt a minõségét hangsúlyozta. Kántornak csak a templomi hatóság és a városi tanács jegyzõkönyvei és jelentései nevezték. Bach nyilván világosan látta a századában végbemenõ történeti fejlõdés irányát, amelynek során (a régi stílusú kóruszene hanyatlásával párhuzamosan) meredek vonalban hanyatlott a kántori funkció becsülete, míg ugyanakkor az opera és a zenekari muzsika hatalmas elõretörésének következményeképpen, a karmesteri és zeneigazgatói állások tekintélye rohamosan emelkedett. Ezért nevezte magát Lipcsében zeneigazgatónak és ezért ragaszkodott szinte görcsösen ahhoz, hogy lipcsei idõszakában is mindig legyen, valamelyik tekintélyes udvartartás részérõl, karmesteri vagy más azzal egyenértékû titulusa. Ez a törekvése teljes sikerrel járt. Lipót herceg haláláig, 1728-ig tovább viselte a kötheni udvari karmester címet. 1729-tõl 1736-ig a weissenfelsi udvar karmesteri címéinek birtokosa, 1736-tól haláláig pedig a drezdai udvartól kapott Hofkompositeur címet viselte.[23][24]Iskolai tevékenysége Lipcsébe költözésekor a Tamás-iskola épületében kapott hivatali lakást. Hivatali munkája leginkább abban állt, hogy az iskola ösztöndíjas diákjait (az ún. alumnusokat) zenére tanította és velük ellátta a városi templomok egyházi zenéjét. Az iskolai munkával kapcsolatban Bach elfoglaltsága nem volt túlságosan terhes. Hetenként hét énekórát kellett tartania, ezekbõl azonban a délutáni órák megtartását joga volt áthárítani a prefektusra. Az alsóbbfokú zeneoktatás, a zene elemeinek tanítása nem tartozott kötelességei közé, ezt általában az alsóbbfokú tanárok végezték. Munkája lényegében a vasárnap, illetve a nagy ünnepeken esedékes kantáták és motetták komponálásában és betanításában állt. Az alkalmi zenék, esküvõk és temetések alkalmából Bach rendeszeresen másra bízta a vezénylést. Terhet jelentett számára a latintanítás kötelezettsége, ugyanis az állás elfogladásakor kötelezte magát heti öt latinóra megtartására. Ez a kikötés annál inkább sérthette Bachot, mert alighanem tudomása volt róla, hogy az elsõ jelölt, Georg Philipp Telemann esetében a tanács hajlandó lett volna eltekinteni ettõl a hagyományos feltételtõl, míg neki (néhány hónappal késõbb) már nem engedték el a latintanítást. Azt a könnyebbséget sikerült végül is kiharcolnia, hogy a latinórák megtartását átháríthatta egyik kollégájára.[23][25]Templomi szolgálata Templomi szolgálata abban állt, hogy diákjaival és a felügyelete alá rendelt városi muzsikusokkal négy lipcsei templom (a Nikolaikirche, Thomaskirche, Neuekirche és a Peterskirche) egyházzenei szolgálatát kellett ellátnia. Ezek közül nem a Tamás-templom volt a legtekintélyesebb, hanem rangja szerint a Nikolaikirche. A diákok együttesének zenei igénybevétele precíz idõbeosztást ígényelt. A különbözõ templomokban való szereplésüket pontos rendszer, az ún. Kantoreiordnung szabályozta, amelynek beosztását Bach elõdjétõl vette át. Ennek alapján az ösztöndíjas énekesdiákok, az úgynevezett alumnusok (számuk Bach idejében átlagosan 54) vasár- és ünnepnapokon a következõképpen oszlottak meg a négy templom között: az elsõ kórus a 12 legjobb énekest foglalta magában és vasárnaponként felváltva énekelt a Nikolaikirchében és a Tamás-templomban, rendszerint a kántor alatt. A második kórus ugyancsak 12 jobb képességû énekesbõl állt és vasárnaponként az elsõ kórust mindig felváltva énekelt. A harmadik kórus, az úgynevezett Motettensänger csoportja 12 közepes képességû énekesbõl állt, akik hetente motettákat (zenekari kíséret nélküli kórusmûveket) énekeltek a Neuekirchében. A negyedik kórus a leggyengébb énekesek nyolctagú csoportjából állt és korálokat énekelt a Peterskirchében. A még fennmaradó tíz énekesdiákból öt-öt személy volt az ún. supernumerarii (szám feletti). Õk az elsõ két kórushoz csatlakoztak, hogy betegség vagy egyéb ok miatt hiányzó diákokat pótolják. Az 54 tagú teljes együttes csak egészen ritka, kivételes alkalmakkor állt Bach rendelkezésére. Ilyen alkalom volt például évente egyszer a nagypénteki vecsernye, amikor csak egyetlen templomban muzsikáltak. Ez tette lehetõvé Bach számára, hogy a nagypénteki passiókban a normális kantáta-együttesnél sokszorta nagyobb apparátust vegyen igénybe.[23][26]Tevékenysége városi zeneigazgatóként Városi zeneigazgatói minõségében Bach egyszemélyben a városi zenészek felügyelõje is volt, így joga volt igénybe venni a lipcsei tanács szolgálatában álló fúvósokat és vonósokat is. Nagyszabású mûvek, mint például a Máté-passió elõadásához azonban Bachnak kisegítõ játékosokat is kellett alkalmaznia. Ezeket elsõsorban a Tamás-iskola zenész diákjai közül válogatta. Ahhoz azonban hogy a diákok valamelyikébõl használható zenész váljék, Bachnak személyesen kellett foglalkoznia az illetõ hangszer tanításával, minthogy az iskolának nem volt külön hangszeres tanára. Ezek mellett a lipcsei egyetem zenekedvelõ diákjainak körébõl is verbuvált zenészeket.[23] Külön problémát jelent a Bach mûveiben a szoprán- és altszólamok elõadásának a kérdése, ugyanis az akkori Lipcsében nem volt szabad nõi énekeseket alkalmazni. Itt is az egyetemi diákok voltak Bach segítségére, ugyanis a német diákság körében akkoriban még nagy hagyománya volt a falzettozó, fejhangon való éneklésnek. Szemben az olasz minták nyomán induló német feudális udvarokkal (például Drezda vagy München), ahol leginkább kasztrált férfiénekesekre bízták az ilyen szólamokat (úgy, mint a régi olasz operákban), a német protestáns polgárvárosokban erõsen kifejlõdött a falzett-éneklés technikája.[23] Kapcsolata Picanderrel A kantátáinak megírásához természetesen szüksége volt jó librettókra is, mivel itt már nem volt mellette Salomo Franck. Kapcsolatba lépett Christian Friedrich Henricivel (közismertebb nevén Picander), akinek ismerte költõi tehetségét. Noha Picander költészetét középszerûnek találta, tudta azt, hogy a sima technikájú, ügyes verselõ Lipcsében nagyon népszerû. Picander nagy érdeme volt, hogy verselését teljesen alárendelte Bach zenei kívánalmainak, így például amikor Bachnak arra volt szüksége, hogy valamely kész zenemûve alá új szöveg kerüljön, Picander mindig rendelkezésére állt és ügyesen és gyorsan elkészítette a kívánt új szöveget. A lipcsei irodalmi élet vezéralakja, Gottsched professzor, mindössze egyetlen alkalommal, a Christiane Eberhardine királyné halálára elõadott gyászóda kompozíciója során volt Bach szövegíró-munkatársa. A lipcsei idõszak vége felé, 1735-tõl kezdve pedig a lipcsei költõnõk egyikének, a Gottsched köréhez tartozó tehetséges Marianne von Zieglernek kantáta-költeményeit választotta Bach megzenésítésre.[23]A Collegium Musicum 1729-ben Bach átvette az 1701-ben Georg Philipp Telemann által alapított Collegium Musicum vezetését. Ez az együttes egy diákokból összeállított, de világi zenélésre szakosodott zenekar volt. Bach a zenekarral általában kortárs olasz és német zenét adott elõ, de gyakran használta saját világi kantátáinak (például Parasztkantáta, Kávékantáta, Vadászkantáta stb., amelyek közül nem egynek igen humoros szövege van), illetve frissen szerzett csembalóversenyeinek bemutatására.[23]Konfliktusa a városi tanáccsal Miután az ösztöndíjas diákok távoztak a megüresedett helyekre a tanács választott újakat, figyelem nélkül hagyva Bach ajánlásait és észrevételeit. Ez azt eredményezte, hogy számos zeneileg tehetségtelen ösztöndíjas került az iskolapadba. Ez gyakran munkakedvét szegte és direkt módon a templomi zenélés színvonalának gyors hanyatlását idézte elõ. A tanács ezért Bachot tartotta felelõsnek és mivel nem állt módjában a zeneszerzõ rendreutasítása, a kicsinyes bosszúállás eszközéhez folyamodtak és elhatározták, hogy megrövidítik jövedelmében. Ez arra késztette Bachot, hogy egy vitriolos hangvételû beadványt tárjon a tanácstagok elé, amelyben leírta ama állapotokat, amelyek között dolgoznia kellett.[23][27] A fõ ok, amiért Bach az 1730-as években láthatóan mégis megbékélt a lipcsei helyzettel, talán az iskola vezetésében történt szerencsés változás volt. Mathias Gesnert, 1730. szeptember 8-án nevezték ki az iskola rektorának. Gesner még a weimari évekbõl Bach jó barátja volt és most Lipcsében sem tagadta ezt meg. Elsõ lépésként sikerült tekintélyével keresztülvinnie, hogy Bachot teljesen mentesítsék a latin nyelv oktatása alól, majd kiharcolta azt is, hogy a Bach kárára hozott anyagi sérelmet megszüntessék. Gesner idejétõl kezdve Bach a rektorral egyenlõ mértékben részesedett a különbözõ alkalmi jövedelmekbõl. 1733-tól kezdve úgy tûnt, mintha megszûnt volna a feszültség Bach és a városi tanács között. Bach rezignáltán beletörõdött a templomi zene kedvezõtlen helyzetébe, a tanács pedig ettõl kezdve tartózkodott attól, hogy harcias kántorát bürokratikus intézkedésekkel felingerelje.[27]Kamarazenei munkássága Bach lipcsei életében különösen fontos idõszakot jelentett az egyetemi Collegium Musicum vezetésével eltöltött évtized. Köthenbõl sok hangszeres mûvet: zenekari muzsikát, kamarazenét, valamint zongoradarabokat hozott magával. A Tamás-templom diákjaival azonban nem volt lehetõsége arra, hogy ezekbõl valamit is elõadjon. Nemcsak megfelelõ hangszeres elõadómûvészek hiánya miatt, hanem egyszerûen elõadási alkalom híján. A tanítás és a templomi szolgálat az ösztöndíjas diákoknak úgyszólván minden percét igénybe vette.[23] Az egyetlen hely, ahol ekkortájt alkalom és mód nyílott világi muzsika elõadására, az egyetemi Collegium Musicum bevált intézménye volt. Ennek mûsoráról kevés adat maradt fenn. Ezek azt mutatják, hogy ezeknek a keretében virtuóz szólóprodukciók bemutatására is sor került, hiszen egyelõre ez volt Lipcsében az egyetlen lehetõség hivatásos zenészek nyilvános bemutatkozására. Bizonyára ez volt az oka annak, hogy Bach ekkor egy egész sorozat virtuóz igényû zongoramûvet komponált.[23] 1728 novemberében meghalt Lipót kötheni herceg, Bach régi barátja és pártfogója. A zenés gyászünnepségre 1729 márciusában került sor. A gyászzene megkomponálása és vezetése a címzetes kötheni karmesterre, Bachra hárult. Bach ekkor éppen a Máté-passión dolgozott és nem volt ideje arra, hogy Lipót herceg halálára az alkalomhoz illõ, nagyszabású új kompozíciót készítsen, ezért a passió készülõben levõ részleteit használta fel a kötheni gyászzene céljára. Librettistája, Picander írta hozzá az új alkalmi szöveget. [j 2] Lipót herceg halálával megszûnt Bach Köthenbõl kapott udvari karmesteri címe is. Az akadékoskodó városi tanáccsal szemben Bach fontosnak látta, hogy ezután se maradjon karmesteri titulus nélkül. Ezt tartva szem elõtt, 1729 februárjában, a közeli Weissenfels hercegi rezidenciáján újra elõadta már régebben bemutatott Vadászkantátáját. Az emlékeztetés nem volt hiábavaló, Bach még ugyanabban az évben megkapta Weissenfelsben az udvari karmester címét, amelyet aztán Keresztély herceg haláláig, 1736-ig viselt.[23] Különösen jelentõs tevékenységet fejtett ki a szász királyi család tiszteletére szerzett mûvek terén 1732-1734 között. Eme buzgalmának gyakorlati célja az lehetett, hogy támogatást kapjon az udvartól a tanáccsal tartó konfliktusában. A buzgalom eredményeként végül 1736 novemberében elnyerte a Hofcompositeur címet.[23]Ismételt nézeteltérések az iskolában Matthias Gesner rektorsága idején Bach alkotókedve ismét fellángolt. 1731 és 1734 között számos jelentõs mûvet írt, miséket, kantátákat, zongoraversenyeket. Miután 1734-ben Gesner távozott, helyébe egy fiatal rektor került, aki az iskola tudományos oktatására akarta a hangsúlyt fektetni és ennek fõ akadályát a diákok túlságos zenei ígénybevételében látta, így a tantervben a zenére fordított órák megnyirbálására törekedett. Bach bosszús bizalmatlansággal figyelte az új rektor zene-ellenes tevékenységét.[27] A kettõjük közt lappangó ellentét 1736-ban, az énekkari prefektusok kinevezése ügyében mérgesedett nyílt háborúsággá. Az énekkar mûködési szabályzatából ismert, hogy a diák-prefektusok, az énekkar különbözõ templomokban mûködõ részlegeinek vezetõjeként, fontos pozíciót töltöttek be. Különösen az elsõ prefektus, mint a kántor állandó helyettese élvezett bizalmi állást.[27] 1736-ban egy Gottfried Theodor Krause nevû, 22 éves végzõs diák töltötte be Bach bizalmából az elsõ prefektus tisztét. A diákok között megint meglazult a fegyelem és Krause, Bach biztatására, szigorúan vette a fegyelmezés feladatát, mire a diákok egyike a rektornál bepanaszolta, hogy a fenyítésnél durván bánt vele. A rektor magáévá tette a diák panaszát és a prefektust a legsúlyosabb büntetésre, nyilvános megbotozásra ítélte. Krause nem akarta magát ennek alávetni és Bach közbenjárását kérte. Bach melléje állt és magára vette a fenyítékért való felelõsséget, de az ingerült rektort nem tudta rábírni, hogy megalázó, túl szigorú ítéletét enyhítse. Krause erre elbocsáttatását kérte az iskolától, majd amikor a rektor ezt is megtagadta, önhatalmúan elhagyta az iskolát.[27] Krause eltávozásával ellátatlan maradt az elsõ prefektus fontos munkaköre. A prefektusok kinevezésénél az volt szokásban, hogy az arra alkalmas diákot a kántor javaslatára a rektor erõsítette meg hivatalában. A felbõszült rektor most Bach megkérdezése nélkül, önhatalmúan az addigi második prefektust nevezte ki vezetõvé. Véletlenül ez is a Krause nevet viselte: Johann Gottlieb Krause. Ezt a diákot Bach kifejezetten rossz muzsikusnak tartotta. Hamarosan kiderült, hogy Krause nem képes a kántor elsõ helyetteseként munkáját jól ellátni és Bach ekkor, hirtelen haragjában, visszaminõsítette alprefektusnak és a rektor megkérdezése nélkül egyik tehetséges tanítványát, Samuel Küttlert tette meg elsõ prefektusnak. A rektor ekkor Krause pártjára állt, nem vette tudomásul visszaminõsítését és megparancsolta neki, hogy az elsõ prefektus munkáját továbbra is végezze. Ez teljes zûrzavart okozott. A rektor parancsára vezényelni érkezõ Krausét Bach 1736 augusztusában, vasárnapi istentisztelet közben, két ízben is lekergette, formálisan kidobta a templom zenekarzatáról. Ugyanakkor a rektor megfenyegette a diákokat és megtiltotta nekik, hogy a kántornak engedelmeskedjenek. Így aztán elõfordult, hogy a megfélemlített diákok egyike sem mert (Bach felszólítására) az elkergetett Krause helyébe lépni, úgyhogy egy alkalommal a már végzett diákok egyikének kellett szívességbõl a vezénylést vállalnia.[27] Bach a városi hatóságnál sorozatos beadványokban tiltakozott a rektor önkénye ellen. A tanács képtelen volt az iskola két vezetõje között békét teremteni. A vitában a tanács láthatóan inkább a rektor pártján állt, hogy mégsem akarták, vagy nem merték a kántort nyilvánosan megrendszabályozni, talán abban leli magyarázatát, hogy Bach 1736 novemberében megkapta az udvari komponistává való kinevezését. A tanács végül az óvatos kivárás mellett döntött és megvárták amíg a szóban forgó prefektus végzett tanulmányaival.[27]Kései éveiBach sírja a lipcsei Tamás-templomban Az 1740-es évekre Bach visszahúzódott a Neuekirche komponistai, illetve a Collegium Musicum karnagyi státuszába.[28] 1747 májusában meghívást kapott II. Frigyes porosz királytól (akinek az udvarában dolgozott Bach Carl Phillip Emanuel nevû fia is). Itt igen sok új és jó orgonával találkozhatott, illetve az akkor még újdonságnak számaító fortepiano-val (a mai zongora) is. A történet szerint a király egy rövid zenei idézetet adott Bachnak, aki ebbõl helyben fúgát dolgozott ki. Állítólag ebbõl készült a Musikalisches Opfer, melynek tartalma egy háromszólamú, ill. egy hatszólamú fúga, tíz kánon és egy triószonáta, melyekben közös, hogy mindegyik ugyanarra a témára építkezik. Egy késõbbi kontrapunktikus munkaciklusának az eredménye A fúga mûvészete, melyet már 1742-ben megírt ugyan, de még 1749-ig dolgozott rajta. Ez a mû egyszerû, ellen-, tükör- és többtémás fúgák, ill. kánonok gyûjteménye. Kései mûvei közé tartozik még a h-moll mise, ami tulajdonképpen sok régebbi mûvének feldolgozása, paródiája és egybefoglalása.[23] Körülbelül 1740-tõl kezdve Bach már hanyagul látta el a templomi és az iskolai munkát. A lipcsei templomok számára ekkoriban már alig komponált újat. A Tamás-iskolában pedig, valószínûleg Bach ajánlatára, 1740 elején külön zeneelmélet-tanárt alkalmaztak, aki a jelentkezõ diákokat megvizsgálta és képességeikrõl jelentést tett, eszerint Bach most már iskolai munkájában is jelentõs könnyebbséget élvezett.[28] Bach élete utolsó éveiben bekapcsolódott a lipcsei Zenetudományi Társaságba. A társaság alapítója Lorenz Mizler, valamikor Bach tanítványa volt Lipcsében, és 1734-ben mesterének dedikálta zenei tárgyú doktori disszertációját. Bach a Vom Himmel hoch da komm ich her ismert korál dallamára szerzett hatalmas kánon-variációkat ajánlotta fel e célra. Ez a mûve aztán 1748-ban Nürnbergben nyomtatásban is megjelent. Az alapszabály szerint a társaság könyvtárában el kellett helyezni a tagok képmását is, ennek köszönhetõ Bach leghitelesebb arcképe, Elias Gottlob Hausmamn drezdai udvari festõ munkája 1747-bõl. [23][28] Bach utolsó éveit betegsége borította a szó szoros értelmében homályba, tudniillik szemét hályog borította, valószínûleg cukorbetegség miatt. Bach szembaja és ezzel összefüggõ betegeskedése 1749 májusában fordult komolyra, végzetesre. Bár a források kifejezetten nem említik, valószínûleg már ekkor szélütés érte. Az éppen Lipcsében tartózkodó angol szemorvos, John Taylor[j 3] megoperálta Bach szemét. A mûtét — bár meg is ismételték — szerencsétlenül végzõdött: nemcsak látásától fosztotta meg a zeneszerzõt, de az ártalmas gyógyszerek és kezelések Bach addig egészséges szervezetét is teljesen tönkretették, úgyhogy utána teljes fél évig majdnem állandóan betegeskedett. Halála elõtt tíz nappal úgy látszott, mintha látása hirtelen megjavult volna: reggelre egészen jól látott, és a világosságot is jól tûrte. Néhány órával késõbb azonban szélütés érte (valószínûleg ez volt a második). Ezt hatalmas láz követte, aminek következtében az orvosok közbenjárása ellenére 1750. július 28-án, este negyed kilenc órakor elhunyt.[23] Három nappal késõbb a Szent János-templom melletti temetõben földelték el. Sírjának pontos helyét kõ vagy más jel nem õrizte meg, ezt már a 19. század közepén is csak a Tamás-iskola kórusnövendékeinek szájhagyománya vélte ismerni. Ennek alapján 1894-ben exhumáltak egy sírt, és a maradványokat a Szent János-templomban temették újra. Bach feltételezett földi maradványait 1950-ben a Tamás-templomba vitték át.[28] Bach halála után Anna Magdalena rövid idõre még megkapta a várostól az özvegyi kegydíjat, majd hamarosan sötét nyomorba süllyedt. Saját gyermekei még kiskorúak voltak, az elsõ házasságból maradt, tekintélyes pozíciókban elhelyezkedett zenész fiúk pedig mit sem törõdtek mostohaanyjuk sorsával. Így történhetett, hogy nem egészen tíz évvel Bach halála után, 1760. február 27-én Anna Magdalena mint koldusasszony (Almosenfrau) halt meg Lipcsében.[28]Mûvészete Részlet A fúga mûvészetébõl Johann Sebastian Bach mûvészete jelenti a barokk zene betetõzését. Korának legmûveltebb muzsikusa volt. Ismerte úgy kortársai mint az elõdei zenéjét. Érdeklõdésének elsõdleges oka a zeneszerzési technikák megismerése volt. Nagy hatással voltak rá Vincent Lübeck és Dietrich Buxtehude virtuóz orgonisták, de figyelemmel kísérte a kortárs Georg Friedrich Händel pályáját is. Érdekelték az itáliai zeneszerzõk, különösen a vele csaknem egyidõs Antonio Vivaldi, akinek concerto-formáit saját mûveiben is alkalmazta. Ismerte Domenico Scarlatti szonátáit és Alessandro Scarlatti kórusmûveit is. A francia zeneszerzõk közül Jean-Baptiste Lully, Jean-Henri d’Anglebert, és François Couperin voltak rá a legnagyobb hatással. Szinte minden korabeli mûfajban alkotott, az egyedüli kivétel az opera. Legkedveltebb mûfajai a korál, a korálvariáció, a kánon és a fúga voltak, s ezen kompozíciós technikák mindegyikét a legmagasabb szintre fejlesztette. Bach egyházi mûveibõl árad a mély evangélikus vallásosság, hiszen közel 250 kantátájából mintegy 200 egyházi kantáta. Kantátáiban és passióiban a népszerû evangélikus korálokat (egyházi népénekeket) dolgozta fel. Alkalmi jelleggel pedig a protestáns zenei tradíción kívüli mûfajokban is alkotott, ilyen például a drezdai katolikus udvarnak írt grandiózus h-moll mise. Mûveinek mintegy fele – részben fiai hanyagsága folytán, részben a történelem viharaiban – elveszett.[29] Zenei kiteljesedése Bach fiatalkorában ismerkedett meg a német motetták és korálkórusok világával, ezek hagyományaival. A lüneburgi diákságával kezdõdõen pedig megismerkedett a hangszeres egyházi hangversenyek világával is. A német mesterek mellett a cellei tartózkodása idején megismerkedett a francia mûvészek zenéjével is.[30] Elsõ orgonamûveit arnstadti tartózkodása alatt írta (BWV 715, BWV 722, BWV 729, BWV 732), amelyek szertelen disszonanciák, alterációk és modulációk halmozásával joggal vívták ki Bach munkaadóinak nemtetszését. Ugyancsak Arnstadtban írta meg elsõ kantátáját a BWV 15-t. Ekkor keletkezett orgonamûvei nem minden esetben határolhatók el az egykorú zongoramûveitõl (klavikord vagy csembaló). Jobbára zongorára írta a BWV 992 és BWV 993-as capricciókat és a BWV 963-as szonátát, de obligát pedálszólam hiányában nem egyértelmûen orgonamû néhány korálpartita sem (BWV 766, BWV 767).[30] A mühlhauseni tartózkodása idején három kantátát írt: a BWV 71 az 1708-as tanácsválasztásra, a BWV 131-es a lelkész kívánságára, a BWV 196 pedig egy esküvõre készült. Mindháromra jellemzõ a bibliai szöveg túlsúlya valamint a recitativo teljes hiánya és Bach jellegzetes vokális fúga-típusa.[30] Bach orgonistaként való kiteljesedése a weimari évekre tehetõ. Az itt eltöltött idõszak elsõ felében az északnémet mesterek technikája és formavilága érezhetõ Bach mûvein (BWV 543, BWV 578, BWV 565, stb.), de mondanivalójuk sokkal nagyobb súllyal bír és a bennük megvalósuló virtuozitás túlszárnyalja elõdeit. Korai weimari orgonakoráljai (BWV 696-670, stb.) részben Johann Pachelbel fugato-technikáját, részben pedig a cantus firmus köré szõtt fantáziatípust (BWV 720) képviselik.[31] A weimari idõszak második felében az orgonamûvei már az olasz concerto és triószonáta-irodalom hatását mutatják. Orgonamûvei részben Vivaldi (BWV 593, BWV 594, BWV 596), részben pedig az ifjú János Ernõ herceg olaszos koncertjeinek (BWV 592, BWV 595) átiratai. Mûveiben érzõdik még Arcangelo Corelli és Giovanni Legrenzi hatása is, de fellelhetõ Girolamo Frescobaldi formatípusa és motivikája is. Bach ízlésének olaszosodását már az Aria variata alla maniera italiana (BWV 989) címe is jelzi. Orgonakoráljaiban Johann Gottfried Waltherrel egyidõben alakította ki azt a típust, amelyben a folyamatosan végigvezetett cantus firmust aprózottabb, kontraszt-motivikájú szólamszövedék veszi körül.[31] Weimari éveinek talán legjelentõsebb mûve az a-moll preludium és fúga (BWV 894) amelyik jellegében egy olaszos versenymû két szélsõ tétele. Ebbõl lett aztán a harmadik zongoraszonátából átvett adaggio közbeékelésével 1730 körül a híres a-moll hármasverseny (BWV 1044). Elsõ profán kantátája a Vadászkantáta (BWV 208) a weimari hercegnek a weissenfelsi udvarban tett látogatásakor hangzott el elõször.[31] A kötheni korszak zenéje Kötheni munkahelyén, mivel nem állt rendelkezésére orgona és emiatt figyelme a hangszeres zene felé fordult. Ebben az idõszakában számos szonátát, zenekari koncertet és szvitet írt, de kimagasló jelentõségû zongoramûveket is szerzett. Bach mûvészi életének legjelentõsebb idõszaka volt ez, hiszen amellett, hogy jó hangszerek álltak rendelkezésére, a közönség is ígényes volt. Évekkel késõbb, Lipcsében barátjának (Georg Erdmannnak) írt levelében is Köthen érdemeit méltatta.[32] Hangszeres zenéje ebben az idõszakban tökéletesedett ki. Bach éveken keresztül kísérletezett az orgonajáték és az orgonakompozíció formai és technikai lehetõségeivel, most Köthenben (orgona hiányában) a zongorajáték szerkezeti és technikai kérdéseiben vetette fel az alapvetõ problémákat. Külsõ indítékként számontartható az is, hogy Lipót herceg Berlinbõl, drága pénzen, kiváló minõségû csembalót hozatott karmestere részére. Ennek hatására fedezte fel önmagában a zongoramûvészt és a hivatott zongorapedagógust.[32] Az elsõ kéziratos zongoramû-gyûjteménye 1720-ból származik. A Klavierbuch für Wilhelm Friedemann Bach-ot az akkor tízéves fia zenei nevelése céljából írta. Ennek egyik technikai újítása az általa applicatiónak nevezett ujjrend kérdése volt, fõ újítása az volt, hogy a hüvelykujjat is a többi ujjal egyenrangú tényezõként kezelte, ellentétben a korábbi módszerekkel, amelyeket elavultnak vélt. A gyûjtemény 62 darabja közt mindössze két korál található, a többi mind világi zene. Ez bizonyítja azt, hogy Bach a fiát nem templomi kántornak vagy orgonistának szánta, hanem sokoldalúan képzett világi muzsikusnak.[32] 1722-ben fejezte be a Wohltemperiertes Klavier elsõ kötetét, amelynek zongorafúgái csúcspontot jelentenek Bach kontrapunktikus mûvészetében. A gyûjtemény egyik technikai alapgondolata (amint ezt a mû címe is elárulja) az úgynevezett egyenletesen temperált hangolás, amelyben a korlátlan moduláció (hangnemváltás) és valamennyi hangnem egyenrangú használatát vizsgálta.[32] Ugyancsak a kötheni idõszak termésébõl valók a szólóhegedûre írt híres szonáták és partiták. A szólószonáták elõadása kiemelkedõ virtuóz teljesítményt követelt, amit csakis a hercegi udvar közönsége tudott nagyraértékelni. Ezen szonáták sorában érdekes helyet foglalnak el a csembalókíséretes hegedûszonáták. Ezeknek történeti jelentõsége, hogy – a régebbi szonátairodalommal szemben – Bach az elsõk egyike, aki szabályosan kidolgozott, polifón szólamokkal látja el a zongorista mindkét kezét és ezzel e szonáták zenei anyagát a hagyományos triószonáta szerkezetével emeli egyenrangúvá – ellentétben a régebbi, continuóra szorítkozó zongoraszólam-típussal.[31] Szonátáiban egyaránt használta a klasszikus, négytételes sonata da chiesa formát, mint a modernnek számító, Vivaldi-féle háromtételes concerto-formát. Szvitjei a klasszik Kedvencek közé jelölték : Inhumanus, Ancient Táuni, PanzerPaul, Bucika, Hiding Of Hadit, Sweet Nurse, Celtic, Dance of the Plague, Siren Manson, Armour Claw Ring, Temple of the Hydra, Necromancer, Emperor Waltz, Monstrous Goat, Herne the Hunter [ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]
| |||||||
