Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16. – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerzõ.
Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett õt tartják a bécsi klasszika harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentõsége azon is lemérhetõ, mennyire meghatározta a késõbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.Tartalomjegyzék
Élete
Beethoven apai õsei földmûvesek és iparosok voltak, akik a 18. század elsõ feléig Mechelen (Belgium) városában (Flandria) éltek. A nagyapa, aki neve flamandul Lodewijk, majd németül szintén Ludwig van Beethoven volt, Antwerpenbõl Bonnba elszármazott belga, udvari karnagy és basszista volt elõbb 1761-tõl Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. 1773-ban hunyt el. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves ifjú özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élõ választófejedelmi szakács leányát. Elsõ férje egy trieri udvari inas volt, akitõl egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven-Keverich házaspárnak öt fia és két leánya született: Ludwig Maria (*/† 1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerzõ –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolas Johann (1776–1848), Anna Maria Franziska (*/† 1779), Franz Georg (1781–17) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).Fiatalkora, tanulmányai
Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. (Akkoriban a gyermekeket általában születésük napján, vagy azután egy nappal keresztelték meg.)
Beethoven elsõ zenetanára iszákos és indulatos édesapja volt, egy közepes tehetségû udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belõle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Mivel apja korán felismerte benne a nagy tehetséget s törekedett ezt minél elõbb kenyérkeresetre használni, ezért gyakran változtatta zeneoktatóit (akik közt Neefe udvari orgonás volt a legkiválóbb). Beethoven ezt késõbb gyakran panaszképpen hozta fel.
A családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választófejedelem anyagi támogatásában részesült.
1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 1782-83-ban jelentek meg elsõ zenemûvei: változatok és 3 szonáta zongorára, 1785-ben következett 3 zongoranégyese. Tudományos képzettségérõl azonban alig gondoskodtak. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonássá nevezték ki.
1787 márciusában utazott elõször Bécsbe, hogy Mozarttól tanulhasson. Nem tudni, hogy sikerült-e találkoznia vele, mivel egy váratlan esemény miatt haza kellett utaznia: 17 éves korában elvesztette jóságos, derék édesanyját; hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt késõbb már nem nyílt alkalma találkozni vele, mivel Mozart 1791-ben meghalt.[1]
Bonn jeles udvari zenekarában a brácsát játszotta; a zongorán is mindinkább tökéletesítette magát; sokat alkotott, egyelõre kiadatlanul hagyva.
1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetõen Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja pótolta késõbb számára az édes otthont. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta elõtte a császári város elsõ házait; Van Swieten báró és Lichnowsky hercegnõ különösen pártolták. Közben 1792. december 18-án elhunyt Beethoven édesapja.
Salierinél nyolc esztendeig tanult. Mint kész zongoramûvész 1795 márciusában lépett fel elsõ ízben a bécsi nyilvánosság elõtt, B-dúr zongoraversenyének elõadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerû lett zongoravirtuózként, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzõként. Népszerûsége fokozódott Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol Beethoven 1796-ban körutat tett. Berlinben erõsen marasztalták, de õ Bécshez ragaszkodott, ahol lelke is ki volt elégítve; társadalmi állása és kenyere is biztosítva volt. Mûvészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdõdött fülbaja, mely lassanként teljes süketségbe ment át. Ez a csapás tette õt virtuóz helyett végképp zeneköltõvé.
1800 óta már a telet a társas élet közepette, mûvei elõadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban mûveit dolgozta ki. A monarchiában is tett utazásokat, volt Magyarországon is, 1806-ban Martonvásáron, a Brunswick grófok Fejér megyei birtokán. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei meghódoltak elõtte, ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették õt, aki különben is melankóliára hajlott, családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erõs sajátos jelleget adott mûveinek.Betegsége, halála
Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétõl, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.
1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következõ évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejébõl származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idõ elõtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Vízkórság oltotta ki életét; Bécs impozáns menetben temette el.
Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.Életének háttere
Beethoven személyes élete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség elsõ jeleit észlelte, amelynek hatására idõnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb mûvei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketült. Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belsõ hallása volt, csak ez tette lehetõvé, hogy ne hagyja abba a komponálást.
Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.
Beethoven középtermetû, vállas, telt arcú volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig fõleg ha zenérõl szólott, érdekesek, hódolatra gerjesztõk, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos nevelésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magányos séta a zöldben; fõmûvei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sõt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.
Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami gyõzelemmel véget érõ küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mestermûveinek megalkotásával aratott diadalt.Alkotói korszakai
Beethoven zeneszerzõi pályafutását általában korai, középsõ és késõi korszakra szokták osztani.Korai alkotói korszaka
A korai idõszakában a nagy elõdök, Haydn és Mozart hatása érezhetõ. Mindkét szerzõ mûveit jól ismerte, idõben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad mûvész” kivívott. De mindez mégiscsak külsõ kerete annak az egyéniségnek, amely mûvészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotómûvészete viszonylag lassan fejlõdött ki: csaknem huszonöt esztendõs volt, amikor elsõ olyan mûveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idõ alatt született az I. és a II. szimfónia, az elsõ hat vonósnégyes, az elsõ három zongoraverseny, az elsõ húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.Középsõ alkotói korszaka
A középsõ alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdõdött. E korszakot hatalmas erejû mûvek jelzik, melyek tele vannak hõsiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedûversenyét és operáját, a Fideliót.Késõi alkotói korszakaAz Op. 109. kézirata
1816 körül kezdõdött késõi korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késõi darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történõ kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételbõl áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.
Életének utolsó évébõl a következõ mûvek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az elõzõ évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.Zenei stílus és újítások
Az osztrák születésû brit zenész, Hans Keller (1919–1985) „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve mûvészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint hogy Beethovennek sikerült a lehetõ legszélesebb közönség számára érthetõ zenét komponálni.
Beethovenre mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motívikus fejlesztésre épített, de nagy mértékben kibõvítette õket, azáltal hogy hosszabb és nagyratörõbb tételeket komponált. Középsõ korszakának mûvei a hõsiesség kifejezése miatt, míg késõi darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetõen népszerûek.Személyes meggyõzõdések és zenei hatásuk
Beethoven sokat merített a felvilágosodás és az Európában egyre növekvõ romantika eszméibõl. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroicát (a „hõsi” olasz megfelelõje) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyõzõdésében, hogy a tábornok fenntartja majd a Francia Forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, melyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: „Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand Uomo”, vagyis „Hõsi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) címû ódájának feldolgozása, amely bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett.
A tudósok vitáznak Beethoven vallási meggyõzõdésén, illetve azon hogy ez milyen szerepet játszott a munkájában.A romantikus Beethoven?
Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerzõ volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.
Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a mûvészetekben, akkor Beethoven pontosan az elsõ felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeibõl õ is és az egyértelmûen romantikus Franz Schubert merített dalaihoz) német illetve Percy Shelley angol költõk. Olyan kortársak, mint például Louis Spohr és E. T. A. Hoffmann szintén romantikusnak nevezték. Gyakran õt tartják az elsõ dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedûre.
Másrészrõl viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene késõbb alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen elõfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára õ a prototípusa, vagy talán inkább õstípusa a regébe illõ, hõsies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzõnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölõ jelzõbóját, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetõen Beethoven nagy hatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerûség alapját jelenti, Beethoven egyértelmûen klasszicista, míg azok számára, akik a romantikus érzékenységre mint a késõbbi mûvészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsõséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.Emléktáblája, Budán a róla elnevezett utcában,Alkotó: Csontos László
Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmû fejlõdés figyelhetõ meg késõbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak mûvészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Késõbbi felfogásában már nincs tekintettel a mûvészeti normákra, így például egy szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres mûfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus mûvész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erõsen klasszicista Beethoven erõsen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen elõadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgõ téma vonul végig, a hatodik pedig elsõ példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sõt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételbõl álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a 19. század elsõ évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.
Ezzel szemben Carl Dahlhaus[2] amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi õt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétõl. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának mûveibõl származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethovennek a középsõ korszakának második felébõl származó, 74 és 97 közötti opusz-számmal jelölt mûvei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzõkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a Schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett mûvei hatottak. A késõi korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthetõ ugyanazon mûfaj képviselõjének, mint kortársai.Beethoven hajfürtje
Anton Sauter muzsikus költõ a halottasházban levágott egy hajfürtöt, majd ezt az ereklyét Hölzl Szeráf Ferencnek ajándékozta, aki továbbajándékozta 1870-ben a Pécsi Dalárdának. 1958-ban a martonvásári Beethoven Emlékmúzeumnak ajándékozta el a dalárda. Azóta is itt tekinthetõ meg.[3]MûveiSzimfóniák