Történet:
Hihetetlenül nehéz leírást adni errõl az angol együttesrõl, hiszen zenéjük igazából egyik zenei stílus keretei közé sem passzírozható be. Nevezhetnénk talán progresszív rocknak, hipnotikus ritmusokkal, ûrbéli szintibetétekkel, sikamlós gitárszólókkal és sejtelmes, gyakran õrjítõ hangeffektel. A legtalálóbb jellemzés talán a Signify c. albumuk borítóján olvasható: "A Porcupine Tree azért jött létre, hogy felülemelkedjen a zenei irányzatok korlátain, és - egyesítvén számtalan érzelmes, rockos és avantgárd stílus elemeit - olyan zenei kompozíciót hozzon létre, mely egyszerre mentálisan frissítõ és ellenállhatalanul csábító."
A zenekart Steven Wilson (1967-) hozta létre 1987-ben, hogy megteremtse saját pszichedelikus, progresszív hangzásvilágát. Gitáron és billentyûn játszott, és ekkoriban már elég sokan ismerték a nevét underground néhány korábbi zenekarból, mint az Altamont vagy a Karma, akikkel ki is adott néhány rehearsal kazettát (amelyek ma a rajongói gyûjtemények legféltettebb darabjainak számítanak, hiszen a késõbbi PT számok némelyike már ezeken is felismerhetõ).
De igazán profivá '87-ben vált; ebben az évben két bandát is alapított: az elsõ egy sajátos art-rock trió volt, Tim Bowness énekessel és Bewn Coleman hegedûssel, õket ma No-Man néven ismerhetjük.
A másik banda eleinte csak poénnak lett szánva, Steven egy barátjával, Malcolm Stocks-szal összedobott egy kitalált történetet, egy soha nem is létezett '70-es évekbeli zenekarról, annak legendás sikereirõl, és soha nem is létezett tagjairól, egy abszurd diszkográfiával, és egy abszurd névvel... ez volt a Porcupine Tree (magyarra fordítva: "tarajos sül fa"). A történet mellé Steven csinált néhány órányi zenét is. Ez csak puszta idõelütés céljából történt, de aztán �89-ban végül mégis felkerült néhány szám egy "Tarqui�'s Seaweed Farm" címû válogatás kazira, amit szétküldtek néhány embernek. És egy példány eljutott Richard Allenhez és Ivor Truemanhez, akik valami underground magazinnál dolgoztak akkortájt, de éppen arról szövögettek terveket, hogy alakítanak egy saját lemezkiadót.. Úgyhogy rendkívül taktikusan a magazinban visszafogott rokonszenvvel nyilatkoztak a Porcupine Treerõl, miközben "felírták a nevét"...
Ezalatt persze javában ment a világátverés: Steven nagyban terjesztette a "Tarquin's Seaweed Farm"-ot, majd az utána elkészült "The Nostalgia Factory"-t, persze mindkettõt teljes boritóval, ami részletes ismertetõt adott a soha nem létezett Porcupine Tree "hiteles történetérõl.." Az idõközben a Delerium néven összegründolt lemeztársaság pedig nemsokára újra kiadta a fent említett két elsõ kazit, valamint felvette a "Linton Samuel Dawson" címû számot az elsõ saját compilation discjére (ez meg ilyen válogatást jelent). Steven pedig aláírt a kiadóhoz, és az eddigi legjobb dalok összegyûjtésével elkészített egy dupla albumot, ami a "On the Sunday of Life.." címet kapta, és 1992-ben jelent meg egy 100 darabos szériában. Azóta persze újra kiadták, CD formában is.(A többi korai szám végül a "Yellow Hedgegrow Dreamscape" címû albumra került rá.).
Ezalatt Steven másik bandája, a No-Man szerzõdött a One Little Indian kiadóhoz (többek között Björk kiadója), és nagy sikerû lemezeket sikerült összehozni. Ez volt az a pont, amikor Steven végleg felhagyhatott korábbi munkahelyi dolgaival, és immár csak a zenének szentelhette idejét, és így persze több ideje jutott a "side-project"-ként futó (ezt se fordítom le.:P) Porcupine-ra is. A következõ kiadványon Steven nosztalgikus kitekintést tett kedvenc hatvanas-hetvenes évekbeli zenéinek világába: ez volt a "Voyage 34" egy jó harmincperces darab. Maxiként jelent meg, bár eredetileg tervben volt, hogy felkerül a legújabb albumra is, de ez végül nem jött össze; mindenesetre az "Up the Downstair" így is az 1993-as év egyik legjobb pszichedelikus albuma volt, és ez volt az elsõ olyan korong, amelyen már Richard Barbieri és Colin Edwin késõbbi tagok játékát is hallhattuk.
Ezután már komolyan elgondolkodtak egy élõ fellépés lehetõségén (igény volt rá, az biztos), és ez végül 1993 decemberében meg is történt; ekkor már teljes felállással játszottak: csatlakozott Colin Edwin (basszer), Chris Maitland (dob) és Richard Barbieri (bill), akik mindhárman Steven régi zenész-ismerõsei voltak., a fellépések anyaga pedig késõbb kiadásra is került, "Spiral Circus" néven (1996).
A következõ albumig aztán egészen 1995-ig kellett várni, de idõközben megjelent egy másik nagyhírûvé vált maxi, a "Stars Die / Moonloop". Az album maga a "The Sky Moves Sideways2 címet kapta, és egy kicsit hibrid darab volt: egy része még azelõtt került rögzítésre, hogy a banda összeállt volna teljes, fent ismertetett valójában. Az album jó részét egyetlen 35 perces track tölti ki, amit eredetileg Steven egy teljes albumnyi dalnak tervezett..! Az volt az elsõ olyan kiadvány, ami már az Újvilágban is megjelent, és ekkor volt az elsõ komolyabb turné is, melynek során NBr. mellett Hollandiába és Görögországba is eljutottak.
A következõ album már teljes mértékben "csapatmunka" volt, vagyis minden zenész egyformán részt vett benne. A beharangozó maxi "Waiting", az album maga pedig "Signify" néven jelent meg, 1996-ban. Újabb hatalmas siker, újabb Európa-turné. 1997-ben ennek apropóján ki is adták egy római megakoncertjük anyagát, "Coma Divine" címen. Ez volt az utolsó darab, ami a Delerium Recordsnál jelent meg: új, nagyobb kvalitású istálló után néztek.
Az 1998-as év a következõ album munkálataival telt el: ezúttal egy jóval ének-központúbb darabot terveztek, amelyrõl három EP is megjelent: a "Piano Lessons", a "Stranger By the Minute" és a "Pure Narcotic", végül az album 1999-ben: "Stupid Dream" Egy egészen pontosan hatvan perces, hihetetlen mestermû. A régi rajongók ugyan kicsit elbizonytalanodtak hallgatása során, de mindenképpen korszakalkotó darab volt.
A fiúk nem lassítottak, úgyhogy 2000 májusára el is készült a következõ, Lightbulb Sun címû album, melyen Dave Gregory is közremûködött már, ami persze blábláblá mennyivel jobb lett, mint az elõzõ, tény hogy egy újabb jól sikerült, fesztiválokkal meg Dream Theaterrel megtûzdelt turné követte, amely áthúzódott 2001-re is, és végül egy amerikai körrel zárult. Ekkora dõlt el a kiadói hercehurca is véglegesen: a Porcupine Tree végül a Lava-Atlantic Recordsnál landolt.
2002 meghozta az elsõ line-up változást: Chris Maitland 8 év után távozott, az új dobos Gavin Harrison lett. A millennium utáni években már ezen a zenekaron is megfigyelhetõ volt a pénzcsináló effektus néhány klasszikus tünete: elkezdték újra kiadni a régi dalokat, mindenféle szpesöl edisön-ök meg meg különleges extra trackek meg dupla CD-ék, aztán 2002 márciusában összehoztak egy "Stars Die - the Delerium Years 1991-97" címû összefoglaló válogatást a Delerium kiadónál eltöltött évekrõl. Közben persze hevesen dolgoztak az új anyagon is, vérprofi stábbal, vérprofi felszereléssel stb. Ez Európában végül 2003-ban jelent meg (az USAban már 2002 szeptemberében...:( ), "In Absentia" néven. Nagyon jó darab, csak az ember egy kicsit megundorodik attól a vérpofi marketing-stratégiától, amivel körüllihegik, dehát ez van, ha valaki undergroundból hirtelen a worldwide jelzõnek akar megfelelni. Tudjátok az a baj, hogy manaopság divat undergroundból worldwide-ot csinálni, ami szerintem ölég feszítõ ellentmondás, de hát.. anyjukat. Tegyük hozzá, Stevenék ezt jól tudják, és nem hülyék: létrehoztak egy saját kiadót is (asszem Transmission néven) és ezen keresztül is terveznek kiadásokat. Az "In Absentia" albumot világszerte koncertekkel népszerûsítették, melyek némelyikén fellépett például a Steven által producerként támogatott svéd Opeth is� 2004-re újabb albumot, és persze a manapság már elmaradhatatlan DVD-t tervezik�
|
![[watch video]](/kepek/rendszer/ikonok/mpg.gif){kind=small}
