[Történet]

------------ A kezdetek: Blackpooltól Chiswickig------- Ian Stuart, Ian Stuart Donaldson néven látta meg a napvilágot 1958. augusztus 11.-én Poulton- Le- Flyde-ban, a lancashire-i Blackpool közelében. Tanulmányait a Baines Grammar Schoolban kezdte, és ott találkozott össze Kev McKay-jel, Sean Mckay-jel, John Grintonnal és Phil Walmsley-vel. Õk öten megalapították a Tumbling Dice nevû bandát, melynek nevét a Rolling Stones egyik slágere ihlette, ugyanis akkoriban ez a zenekar volt a legnagyobb hatással Ianre. Miután Sean Mckay elhagyta a zenekart, a Tumbling Dice 1977. májusától Skrewdriver néven zenélt tovább. 1975. vége felé alapított Tumbling Dice volt az elsõ zenekar, amelyben Ian játszott. Ahogy a nevük is sugallja, leginkább Rolling Stones feldolgozásokat játszottak, de a The Who-tól és a Free-tõl is játszottak feldolgozásokat, s volt még négy-öt saját dal is a repertoárban. Leginkább a munkások által látogatott kocsmákban léptek fel Poulton- Le- Flyde és Blackpool térségében. Miután 1977. késõ tavaszán megalakult a Skrewdriver, a zenekar egyre több saját anyag létrehozásába kezdett. Ian vállalta a szövegírást, s bár korai írásaira a Rolling Stones illetve a The Who voltak a legnagyobb hatással, Ian elismerte, hogy a Sex Pistols zenéje igen meghatározó volt ezekben a kezdeti idõkben. Az elsõ Sex Pistols koncertet Észak- Angliában látta, 1977. elején, a manchesteri Lesser Free Trade Hallban, ahol a Sex Pistols mellett a Slaughter and the Dogs, és az újonnan alakult Buzzcocks is fellépett. Ian szerint a punk olyan „más” volt, „energiával teli”, s ez a stílus nagyban befolyásolta a Skrewdriver elsõ szerzeményeit. Ian kedvenc punk zenekara a Sex Pistols, de emlékszik milyen mély benyomást hagyott rajta az akkoriban alakuló The Jam nevû zenekar. Mellettük az amerikai New York Dolls és a The Stooges nevû zenekarokat említi, amelyek a Skrewdriver alakulásakor éppen nagy kedvencei voltak. A Skrewdriver elsõ lemeze a You’re So Dumb (Olyan ostoba vagy) kislemez volt, melyet a Chiswick Records dobott piacra 1977-ben. A kislemezen szerepelt még a Better off crazy is. A You’re So Dumb egy kábítószer-ellenes dal volt, amely Ian Stuart megfogalmazása szerint: „nem tett minket igazán népszerûvé bizonyos körökben, ugyanis akkoriban nagyon „menõ” volt drogokkal élni, és mi csak egyszerû srácok voltunk egy északi kisvárosból, akik elkezdtek kritizálni olyan dolgokat, amik nagyon menõnek számítottak”. Habár a You’re So Dumb kábítószer-ellenes nézeteivel a Skrewdriver nem igazán kedveltette meg magát a lemezkiadókkal jó kapcsolatban lévõ kábítószer-élvezõ csoportokkal, egyre nagyobb támogatásra tett szert a kialakulóban lévõ punk mozgalom követõinek körében, akik, akkoriban legalábbis, a munkás családokból kerültek ki, és jórészt kábítószer-ellenes nézeteket vallottak – nem utolsó sorban azért is, mert a drogok használata azokban az idõkben a „nagymenõ” középosztálybeliek lázongásának jelképe volt. Sajnálatos módon a középosztálybeli nagymenõk lázongásai késõbb a punkokra is kihatottak, ezért jó néhány punk leborotváltatta a fejét, és a skinheadekhez csatlakozott. De ez már egy másik történet… A You’re So Dumb egész hangzásában tipikusan punk dal volt, de ez nem is meglepõ, hisz akkoriban a zenekar minden tagja punk volt. Így a Skrewdriver punk bandaként vált ismertté, legfõképp Londonban, ahol leginkább fogyott a lemez. A következõ kislemez az Anti-Social volt, amely mellett a lemezen szerepelt még egy klasszikus Rolling Stones dal feldolgozása is, a Nineteenth Nervous Breakdown. Amikor 1977 vége felé piacra dobták az Anti-Social kislemezét, a Skrewdriver az elsõ nagy átalakuláson ment át. Phil Walmsley elhagyta a bandát, a helyére a gitáros Ron Hartley került.A következõ lépés az volt, hogy a Skrewdriver lemondott punkos megjelenésérõl, és a tagok tövig nyíratták hajukat. A Skrewdriver skinhead zenekarrá vált. Ezért van az, hogy az Anti-Social album borítóján még punk megjelenéssel, de az All Skrewed Up címû debütáló albumuk borítóján már skinhead zenekarként láthatjuk õket, habár körülbelül ugyanakkor jelent meg mindkét lemez. S bár a külsõ megjelenésük hatalmas fordulatot vett, a zenei irányzat maradt a régi. Sõt, az a jellegzetes punk hangzás, amely a You’re So Dumbot, és az Anti-Socialt is jellemezte, az album mind a 13 dalából visszacseng. De ha lényegében még mindig punk zenét játszottak, akkor miért érezte szükségesnek a Skrewdriver, hogy megváltoztassa punkos megjelenését? Ian Stuart szerint azért döntöttek így, mert akkoriban a „punk zene túlságosan baloldalivá kezdett válni”. Ami a Skrewdrivert igencsak zavart ezekkel az új punk zenekarokkal kapcsolatban, az nem csak politikai irányultságuk, hanem magamutogatásuk, színlelõ magatartásuk volt. Ian Stuart szerint: „A koncerteken megjelentek a magamutogató emberek. Amikor a punk elindult, még mindenkit a zene érdekelt, amikor azonban divatossá vált punknak lenni, akkor megjelentek a tehetõsebbek, a gazdagok is. Õket nem a punk érdekelte, csak azért jöttek el, mert látniuk kellett a helyet. Õk nem táncoltak a zenére. Ha ilyen elemek voltak jelen, semmi visszajelzést, támogatást nem kaptunk a közönségtõl, mert õk nem a zene miatt jöttek, hanem csak hogy ott legyenek”. Miután a Skrewdriver teljesen kiábrándult a punk közegbõl, a legtermészetesebb dolognak tûnt, hogy skinhead zenekarrá alakulnak. 1977 vége felé érzékelhetõ volt valamiféle skinhead újjászületés, és egyre több skinhead jelent meg a Skrewdriver koncertjein. A zenekar négy tagja a ’70-es évek elején maga is skinhead volt, így elég sok skinheadet ismertek. Így hát 1977 végén a Skrewdriver skinhead zenekarrá alakult. Ha gondolkozunk Ian Stuart pózoló punkokkal szembeni „kirohanásán”, akik csak azért mentek el a koncertekre, hogy mások lássák õket, akkor nem meglepõ, hogy az „újjáalakult” zenekar All Skrewed Up címû albumában dühének és nemtetszésének a dalok szövegében ad hangot; így született meg a We Don’t Pose (Mi nem pózolunk) címû száma is. Habár az album dalai nem tükrözik a megjelenésbeli fordulatot, mégis megfigyelhetõ, hogy a dalok már nem könnyed stílusban íródtak, hanem sokkal mélyebb mondanivalót hordoztak. Például az All Skrewed Up elsõ oldalán hallható Anti-Social, I Don’t like You, és I Don’t Need Your Love felszínes nihilizmusát jól ellensúlyozzák a Nine to Five és a kiváló Too Much Confusion címû dalok az album második oldalán. E két utolsó dal, valamint az elsõ oldalon található Government Action szövegei már jól mutatják Ian Stuart egyre erõsödõ politikai érdeklõdését. Ha meghallgatjuk a Nine Till Five címû számot az All Skrewed Up albumról, majd a Mr. Nine Till Five-ot a nagyszerû Blood and Honour albumról, akkor megfigyelhetjük, milyen fejlõdésen ment át Ian Stuart szövegírói karrierje zenei, lírai és politikai értelemben egyaránt. Érdekes megfigyelni, hogy egy lényegében azonos témáról hogyan tud két teljesen különbözõ módon megnyilvánulni. Az elsõ változat nyers, erõteljes, de szövegileg kifinomultabb változat. Habár ez is igen erõteljes hangzású, a nyolc év tapasztalat, felhalmozódott tudás és szakértelem egy letisztult, kifinomultabb dalt eredményezett. Az All Skrewed Up albumról nekem kétségtelenül a második oldalt megnyitó erõteljes és agresszív Too Much Confusion a kedvencem, érdekes módon azonban Ian Stuarté a Won’t Get Fooled Again. Ez azért érdekes, mert ez a dal az egyetlen feldolgozás az albumon, méghozzá egy The Who klasszikus interpretációja, amely jól mutatja Ian kötõdését a rockhoz, amely leginkább a ’60-as évekbõl, és nem is annyira a Sex Pistolsból táplálkozott. Ezek a gyökerek késõbb gyümölcsözõnek bizonyultak. -----------Built Up, Knocked Down---------- Az enyhe kifejezés, hogy a Skrewdrivernek az elsõ tíz évben rossz sajtóvisszhangja volt. Mihelyst elsõ kislemezük, a You’re So Dumb hadat üzent a kábítószer-élvezõk csoportjának, a zenei média barátságtalan, és elég gyanakvó szemmel figyelte a zenekart. Ennek ellenére ne felejtsük el, hogy amikor a Skrewdriver elõször megjelent Londonban, még semmi köze nem volt a politikához, és nem tartozott a Nemzeti Fronthoz sem. Így az elsõ idõkben még egész elfogadható kritikákat kapott a sajtótól. Ian így emlékszik: „A New Musical Express egész jó kritikával fogadta az elsõ lemezünket (All Skrewed Up), a Sounds is egyész tûrhetõ cikket közölt. Sõt, még a Melody Maker és a Record Mirror kritikája is rendben volt.” 1977 végén és 1978 elején a média érdeklõdésének oka kétségtelenül a zenekar növekvõ népszerûsége volt. Ahogy az Anti-Social és az All Skrewed Up iránti kereslet jóval felülmúlta a debütáló lemez, a You’re So Dumb sikerét, a zenekar hírneve tovább terjedt. Amikor élõben léptek fel a punk Mekkájában, a Roxyban, vagy a Vortexben, hatalmas tömegeket vonzottak koncertjeikre, és sorra dõltek meg a jegyeladási rekordok. Mielõtt hátat fordítottak volna punk imázsuknak, közönségük túlnyomó része punkokból állt, és csak elvétve akadt egy-két skinhead közöttük. Mindez azonban megváltozott miután a Skrewdriver változtatott a megjelenésén, és a hallgatóság szinte kizárólag kopaszra nyírt, fehérbõrûekbõl állt. Várható volt, hogy mindez nyugtalanságot okoz majd a médiában; a média egybõl gengszterekké és Nemzeti Front szimpatizánsokká nyilvánította a közönség tagjait. Ez volt az elsõ alkalom, amikor a zenekart, bár nem közvetlenül, de összefüggésbe hozták a Nemzeti Fronttal. Az ilyen sajtó-megnyilvánulásokat továbbiak követték; a skinheadeket a Nemzeti Front és a Brit Mozgalom aktív résztvevõiként emlegették, így a marxisták által uralt zenei sajtó azt követelte, hogy a Skrewdriver és egy másik vezetõ skinhead zenekar, a Sham 69 jelentsék fel közönségüket rasszista nézetekért. Jimmy Pursey, a Sham 69 énekese szívesen eleget tett a kérésnek- ezt a tettét azonban közönsége soha nem bocsátotta meg neki, a média vezérei viszont jól vállon veregették érte. A Skrewdriver visszautasította, hogy cserbenhagyja hûséges követõit. Ian Stuart és a zenekar többi tagja sem volt hajlandó úgy táncolni, ahogy a média fütyül. Ám ettõl kezdve a marxista zenei sajtó hadat üzent a Skrewdrivernek. Ian Stuart még ma sem bánta meg, hogy kiállt közönsége mellett, bár sok szenvedést okozott ez neki. A Sham 69 énekesének, Jimmy Purseynak sem bocsátotta meg, hogy elárulta mindazokat, akik oly hûségesek voltak a zenekarhoz: „Sham maga alatt vágta a fát, amikor elárulta ezeket az embereket, mert végül ez lett a veszte”. Ian Stuart döntése azonban majdnem a Skrewdriver bukását okozta. Nagyon nagy árat fizettek azért, hogy kiálltak rajongóik mellett. A zenei hatalom megakadályozta, hogy koncertezzenek, és végül a kényszer elérte célját. Miután esélyük sem volt, hogy élõben játszhassanak, vagy aláírjanak bármilyen szerzõdést, a zenekar 1978 közepén feloszlott. A zenekar kiábrándult London korrupt zenei vezetõségébõl, így összecsomagoltak, és visszamentek Blackpoolba. Sõt, Ian Stuartot olymértékben felháborította, hogy a marxista baloldal irányítja a zenei életet Londonban, hogy egyre nagyobb érdeklõdéssel fordult a nemzeti politika felé. Szerette volna kideríteni, hogy mitõl félt annyira a zenei sajtó, miért tartottak attól, hogy a Nemzeti Front kapcsolatba kerül a zenei élettel. Ian szeretett volna megtudni többet, ezért eljárt a Nemzeti Front blackpooli gyûléseire. Meg volt gyõzõdve róla, hogy tetszik neki, amit ezeken a gyûléseken hallott, ezért 1979 áprilisában teljes jogú tagként csatlakozott a Nemzeti Fronthoz. Így hát a média, mely megadásra akarta kényszeríteni Ian Stuartot, most olyan félelmetes ellenséggé tette õt, aki még évek múlva is üldözte õket. Mindeközben azonban Ian igen nagy árat fizetett elveiért. Amikor Londonból visszamentek Blackpoolba, se neki, se a banda többi tagjának nem volt állása. A többiek közül jó néhányan helyi építkezéseken találtak munkát, Ian pedig egy autómosóban kezdett el dolgozni. Azok az emberek, akik kevésbé ragaszkodtak elveikhez, egészen jól boldogultak Londonban. Miután úgymond hátba szúrta azokat, akiknek elsõ sikereit köszönhette, Jimmy Pursey a média kedvencévé vált. Ennek ellenére mégis a rajongók nevettek utoljára. A Sham 69 Rainbow-beli utolsó koncertjét le kellett állítani, mert a rajongók félreérthetetlen módon hozták a zenekar tudomására, hogy mit gondolnak az árulásukról. A koncert hatalmas bukás volt, és egyben az utolsó alkalom, amikor Jimmy Pursey fellépett.- tojással az arcán távozott a koncertrõl, és soha többé nem hallottak róla. Ian Stuart fülében még mindig a Nine Till Five (A kilenctõl ötig dolgozó átlagemberekrõl szóló dal) szövege csengett vissza, és amikor úgy érezte, hogy nem képes még egy napot eltölteni az autómosóban, visszament Londonba. Suggsy mamájának házában maradt két hétig. Suggsy 1977-ben még a Skrewdrivernek segített pakolni és szállítani a felszerelést, de most, két évvel késõbb már a Madness énekese volt, és éppen azon igyekezett, hogy saját sikereket érjen el. Ekkoriban találkoztam elõször Iannel a Hoop and Grapes bárban a Farringdon Streeten, hogy a Skrewdriver esetleges megreformálásáról beszélgessünk. Abból azonban semmi sem lett, Ian ugyanis csak három hónap londoni tartózkodás után újra visszament Blackpoolba. Miután jó néhány mûszakot lehúzott rosszabbnál- rosszabb állásokban, Ian megint úgy érezte, hogy mennie kell, ezért a Manchester melletti Salfordba költözött. Kev McKayjel és két észak-manchesteri sráccal- Glan Jones-al és Martin Smith-el- a Skrewdriver átalakításába fogtak. Az új felállás szerint Ian Stuart volt az énekes, Kev McKay a basszusgitáros, Glenn Jones a gitáros, és Martin Smith a dobos. Az új Skrewdriver egész sok koncertet adott Manchesterben és környékén, sõt, még egy szerzõdést is aláírtak a TJM-mel, egy helyi lemezkiadó vállalattal. Rendszeresen játszottak a Belle Vue melletti Mayflower klubban, és hamarosan kialakult egy skinheadekbõl és punkokból álló helyi rajongótáboruk is. A régi kedvencek- az Anti-Social és a Goverment Action- mellett a Mayflower Club közönsége új dalokat is hallhatott a Skrewdrivertõl, melyeket leginkább Ian Stuart, vagy a gitáros Glen Jones írt. Az új dalok közül három fel is került a zenekar elsõ, és nem is egyetlen albumára, amely a TJM gondozásában jelent meg. A Built Up, Knocked Down címû lemezt 1979-ben vették fel és kezdték árusítani, nem sokkal az után, hogy a Skrewdriver átalakult. A címadó dal Ian Stuart szerint: „arról szól, ami eddig velünk történt, amit a zenei világról megtapasztaltunk. Például, a lemeztársaság elõször felfuttat téged, aztán egyszer csak hátat fordítanak, és teljesen tönkretesznek.” A zenei üzleti élettel kapcsolatban szerzett sebei rányomták bélyegüket Ian másik dalára, a Case Of Pride-ra, ami szintén ezen a lemezen jelent meg. A dal szövegében megjelenõ keserûség szülte valóságkép teljesen ellentétes a Glen Jones által írt Breakout romantikus világával, amely az albumon harmadik dalként szerepel. A Breakout (Kitörés) egy tipikus rock dal a sok közül, mely romantikus illúziókat táplál a zenei világról. A dal egy olyan zenészrõl szól, aki ki akar törni evilági környezetébõl, és elmegy Londonba, hogy ott a zenélésbõl éljen meg, és igazi sztárrá váljon. A Case Of Pride (Becsületbeli ügy) ezzel ellentétben sokkal e világibb témáról szól. Már csak azért is, mert Ian Stuart már megélte, mi az, sztárnak lenni, amirõl Glen Jones még csak álmodott. Ian is csillag akart lenni, de a környezete szó szerint visszadobta õt a földre. A Case Of Pride egy olyan valakirõl szól, aki világgá megy, minden pénz nélkül, de túl büszke ahhoz, hogy barátaitól, vagy szüleitõl kérjen. A dal szomorú véget ér, mert az adott személy meghal. A Case Of Pride nem csak hogy „kitör” Glen Jones romantikus meséjébõl, de az álmot rémálommá teszi. De, még ha nem is lennénk túl jó véleménnyel Glen Jones dalszerzõi képességeirõl, gitárjátékáról egy rossz szót sem szólhatunk. Sõt, az õ felülmúlhatatlan gitárjátéka a Built Up, Koncked Down legfelejthetetlenebb és legnagyszerûbb ismertetõjele. Szinte új dimenzióba helyezi a három dalt, mely erõs sziklaként vonja körbe azokat, különleges minõséggel látva el az albumot. Jones gitárjátéka révén a Built Up, Knocked Down album dalai egyáltalán nem hasonlíthatóak össze semmivel, amit a Skrewdriver addig létrehozott, sõt, amit azután jó ideig alkotott volna- majd csak a Blood and Honour albumon találunk újra ehhez hasonlítható, nagyszerû gitárjátékot. Glen Jones rányomta bélyegét a Skrewdriver zenéjére, habár eredetileg csak rövid ideig maradt volna a zenekarral. A Glen Jones zenei képességével kapcsolatos megállapítások azonban nem csak az én saját véleményemet tükrözik. Ian Stuart szerint az, hogy Jones lett a Skrewdriver gitárosa, nagyban befolyásolta döntésüket, hogy a zenekar punk bandából valami keményebb rock felé mozduljon el: „Glen nagyszerû gitárjátékos volt, hihetetlen jól játszott. Butaság lett volna azt a tehetséget punk zenére pazarolni. Ahogyan a Built Up, Knocked Down albumon játszhatott, az elképesztõ volt.” Miután piacra került a Built Up, Knocked Down, a zenekar rendszeresen játszott a Mayflower Clubban, és más Manchester környéki találkozóhelyeken. Ám az áttörés továbbra is váratott magára. A zenei sajtó még mindig nem felejtett, és nem is bocsátotta meg a Skrewdrivernek, hogy két évvel ezelõtt úgy szembeszállt velük. A zenekar egy Nemzeti Front szimpatizáns bandaként könyvelték el, és a siker felé vezetõ út sok-sok akadállyal volt teli. A zenekar egyre jobban elcsüggedt, mert tilos volt hirdetniük koncertjeiket a zenei lapokban, így nem tudtak ismertséget szerezni Manchesteren kívül. Az 1980. év végén úgy döntöttek, ennyi elég volt. Ian Stuart szerint az akkori körülmények még csalódottabbakká tették, és arra késztették, hogy abbahagyja a zenélést: „Kezdett elegem lenni abból a lyukból, ahol Manchesterben éltünk, és így volt ezzel Kev is, a basszusgitáros. Egy lyukban éltünk a salfordi Cheetam Hillben, egy egyszobás helyiségben laktunk mindketten, sõt, a konyhában és a hallban patkányok mászkáltak.” Így Ian és Kev újra visszatértek Blackpoolba. Ian gépkezelõként kapott munkát egy szerszámkészítõ mûhelyben; megpróbálta szögre akasztani a gitárját, hogy õ is egy 2kilenctõl ötig” tartó életet éljen. Ian Stuartnak az elmúlt három évben a sikerbõl és a kudarcból egyaránt kijutott. A szeme elõtt váltak az eddig barátként viselkedõ lemezcégek az ellenségeivé. Volt fent is, és lent is. Most, hogy visszajött Blackpoolba és rendes állása volt, úgy tûnt, hogy a Skrewdriverrel töltött napjai véget értek. De, hogy Friedrich Nietzschet idézzük, ami nem pusztít el, az csak erõsebbé tesz, s lám, egy éven belül a kalandvágy újra feléledt Ian Stuartban, és felszállt egy Londonba tartó vonatra… --------------Back With A Bang (Visszatérés egy robbanással)------------- 1981 õsze volt, amikor Ian Stuart visszatért Londonba. Ezúttal azonban Kev McKay és a Skrewdriver korábbi tagjai nem mentek vele. Egyenként kisétáltak a Skrewdriver életbõl, beilleszkedtek az átlagos mindennapokba, egyedül hagyva Iant egy új megjelenésû zenekarra vonatkozó terveivel. Amikor Ian Londoba érkezett, az Argyle Square-n található Ferndale Hotelben szállt meg. Igazából már az is egy érdekes történet, hogy miért ebben a hotelben telepedett le. Maurice Castle-t, a Ferndale menedzserét még azokból az idõkbõl ismerte, amikor a Nemzeti Front gyûlései miatt járt Londonba. Ian Stuart így mesél errõl: „Épp az Argyle Square környékén sétálgattunk, kerestünk egy hotelt, hogy megszállhassunk a hétvégére, mert egy Nemzeti Front megmozdulásra jöttünk Londonba. Úgy hatan lehettünk, mindannyiunkon ott volt a nemzeti zászló, így amikor Maurice meglátott minket, egybõl megkérdezte, hogy nem vagyunk-e Nemzeti Front szimpatizánsok. Amikor mondtuk, hogy igen, azok vagyunk, akkor azt javasolta, hogy a Ferndale-ben szálljunk meg, mert ez a legolcsóbb hotel a közelben, és az egyetlen, amely a Brit mozgalom vezetése alatt áll. Azóta akárhányszor Londonban jártunk, mindig a Ferndale-ben szálltunk meg, és amikor 1981-ben újra Londonba mentem, akkor huzamosabb ideig ott is éltem.” Miután visszatért Londonba, Ian aktívan bekapcsolódott a skinhead mozgalomba. Rendszeres látogatója volt a Last Resortnak, amely egy skinhead üzlet volt a Petticoat Lane piacon. Megismerte az üzlet tulajdonosait, Mickey-t és Margaretet, akik azt javasolták neki, hogy újítsa meg a Skrewdrivert. Úgy tûnt, hogy a Last Resortban megforduló skinheadek közül sokan érdeklõdnek, hogy hogyan juthatnának hozzá Skrewdriver lemezekhez, ezért Mickey és Margaret biztos volt abban, hogy lenne kereslet a zenekar zenéje iránt, így felajánlották Iannek, hogy segítenek neki abban, hogy összeszervezzen egy új zenekart. Ian hozzáfogott, hogy felkutassa a Skrewdriver új tagjait. Last Resort-beli kapcsolatait használta fel ahhoz, hogy megfelelõ tagokat találjon. Egy ilyen ismeretsége, a szabadúszó Martin Dean révén ismerte meg Mark Frenchet, aki korábban a The Elite nevû skinhead zenekar basszusgitáros volt. Marc French –akit bizalmasan csak Frenchynek hívtak- beszállt a zenekarba. Õ mutatta be Iannek Geoff Williamst, aki korábban a The Elite dobosa volt. Ian lett a gitáros, így 1981 vége felé már õk hárman alkották az új Skrewdrivert. Nem sokkal ezután Mark Neeson csatlakozott hozzájuk, mint gitáros. Neeson, akit mindenki csak Lesterként ismert, a Skrewdriver hirdetésére válaszolt, s a meghallgatáson sz összes jelentkezõ közül õ bizonyult a legjobbnak.A négy tagból álló Skrewdriver elkezdte a próbákat, és Ian Stuart biztos volt benne, hogy hamarosan élõben koncerteznek, és felvételeket készítenek. A Skrewdriver újból életre kelt. A Last Resort tulajdonos, Mickey French (ne tévesszük össze a basszusgitáros Marc Frenchcsel) megígérte, hogy segít a Skrewdrivernek, ha képesek összeszedni magukat.1982 elején a Last Resort Sounds gondozásában jelent meg a Skrewdriver új kislemeze, a Back With A Bang. Minden kétséget kizáróan a Back With A Bang volt a legmegfelelõbb cím a Skrewdriver két év utáni elsõ megjelenésének. A kislemez vezette a független lemezlistákat, sõt, még a zenei sajtó néhány tagja is kénytelen volt beismerni a címadó dal erõteljes zenei hangzását. A Skrewdriver tagjai még a siker érdekében sem mondtak le hazafias elveikrõl. Ellenkezõleg: a Back With A Bang szövege is arról szól, hogyan próbálta meg befeketíteni és eltiporni a skinhead mozgalmat a média. Ian Stuart olyan nyíltan és õszintén ad hangot a médiával szembeni dühének és ellenszegülésének, mint korábban egyetlen Skrewdriver dalban sem: a szavakból egyértelmûen kiderül, hogy a Skrewdriver még mindig nem bocsátott meg, és nem felejtette le, hogy hogyan bánt velük korábban a média, de mindebbõl az is nyilvánvaló, hogy a sajtónak sem a Skrewdrivert, sem a skinhead mozgalmat nem sikerült lerombolnia. A Back With A Bang dalszövegének másik jellegzetessége, hogy a rejtett nacionalizmus ott bujkál a felszín alatt, anélkül, hogy a Nemzeti Front iránti támogatása nyíltan kiolvasható lenne belõle. Jó példa a rejtett nacionalizmusra e két sor a dalból: -------------„Being patriotic’s not the fashion os they say,To fly your country’s flag’s a crime”/”Azt mondják nem divat hazafinak lenni,Az is bûn, ha kitûzöd a saját zászlódat”/----------- A Back With A Bang ilyen soraival Ian Stuart még messzebbre tolta a Skrewdriver zenéjének határait, és olyan politikai vizekre evezett, amely révén a Skrewdriver még inkább nem kívánatos tényezõvé vált régi ellenségei szemében. A kislemez másik oldala már korántsem váltott ki ilyen erõs érzelmeket. Egy régi Skrewdriver klasszikust újítottak fel, az I Don’t Like You-t, amely eredetileg az All Skrewed Up albumon volt hallható. A Last Resort két tulajdonosának Mickey-nek és Margaretnek volt kérése, hogy szerepeljen ez a dal is az albumon. Véleményük szerint az egész skinhead mozgalom azóta teljesedett ki, hogy négy és fél evvel ezelõtt kiadott All Skrewed Up elõször megjelent a hanglemezpiacon. Az újonnan a skinhead mozgalomhoz csatlakozottak közül nagyon sokan már nem tudták megszerezni a régebbi Skrewdriver anyagokat, így ha most azok közül néhányat újra megjelentetnének, akkor ezeknek a fiatal skinheadeknek is lenne lehetõsége, hogy olyan zenéket hallgathasson, mint az idõsebbek. Mivel az All Skrewed Up lemezrõl az I Don’t Like You volt az egyik kedvenc, ezért ezt választották ki az új albumra- egy gyors ütemû, dühös hangvételû favoritot. Talán ez a két szó külön figyelmet érdemel, mert igen jól jellemzik az új kislemez dalait. Sõt, talán gyors, dühödt és az õrjöngõ kifejezések jellemzik leginkább a Back Wiht A Bang és az I Don’t Like You hangulatát. Ez a kislemez a régi punk hangzású Skrewdriver visszatérését jelentette, elszakadást a Built Up, Koncked Down kemény, rockos hangzásától. A Back With A Bang hatalmas sikere után megindult a kereslet a Skrewdriver zenéje után. Így az sem volt meglepõ, hogy Mickey French felajánlotta nekik, hogy játszhatnak a United Skins címû válogatás albumon. Ezt az albumot is a Last Resort adta ki, és jó néhány új skinhead zenekar szerepel rajta. Voltak közöttük jobbak és rosszabbak egyaránt, ám utólag, mind feledésbe merültek- kivéve a Skrewdrivert, amely a zenekar kitartását és nagyszerûségét bizonyítja. A Skrewdriver két dallal jelent meg a United Skins lemezen. Ugyanúgy, mint a Back With A Bang kislemezen, az egyik egy új dal, a másik egy régi kedvenc volt. Ez a régi kedvenc az 1977-es skinhead himnusz, az Anti-Social, amely közkívánatra jelent meg a United Skins lemezen. Ian Stuart furcsa érzésekkel gondol vissza arra, hogy miért az Anti Socialt választották: „Ez a dal valahogy mindig is népszerû volt. Isten tudja miért! Nagyon sokan szeretik, én személy szerint azonban ki nem állhatom”. Az, hogy Ian Stuart nem annyira örült ennek a választásnak kétségkívül azért van, mert már olyan sokszor játszotta az Anti-Socialt a koncerteken, hogy már a dal említésétõl rosszul lett. Azonban meghajtotta a fejét mások kívánsága elõtt, s bár nem nagy örömmel, de elismerte, hogy a dal még mindig igen népszerû. A United Skins albumon hallható új dal a Boots And Braces volt, amelynek szövege a Back With A Banghez hasonlóan azok ellen szól, akik a skinheadeket bajkeverõkként akarják elkönyvelni: „We always take the blame…”. A Boots And Braces hamarosan a koncertek kedvenc dalává vált, ám Ian Stuartnak megint fenntartásai akadtak a közönség kedvencével kapcsolatban: „Az igaz, hogy a dal valós dolgokról beszél, de a dallam nagyon egyszerû, és elég unalmas játszani”.Habár nagyszerû dolog látni, hogy Ian Stuart milyen szerényen és elfogulatlanul nyilatkozik saját dalairól, és természetesen az önkritika mindenképpen erény, én mégis úgy érzem, hogy a United Skinsen megjelenõ dalokkal szembeni bírálata túlságosan kemény. Ha az albumon szereplõ két Skrewdriver dal minõségét akarjuk meghatározni, akkor csak össze kell hasonlítani a lemez többi dalával. Ha ezt megtesszük, egybõl látjuk, hogy a Skrewdriver messzirõl kimagaslik az össze többi skinhead zenekar közül. Ezek a bandák nem sok különlegességgel szolgáltak. Másrészt, pedig a Boots And Braces a valaha volt legjobb dal a Skrewdriver repertoárjában. Ha talán nem is a legjobb, de az egyik legjobb. Legalábbis szerintem, és így van ezzel igen sok Skrewdriver rajongó is. Ha továbbmegyünk egy kicsit ezen a vonalon, bevetve amatõr pszichológiai tudásomat is, arra jutottam, hogy Ian Stuartnak a Boots And Braces-zes (Bakancsok és nadrágtartók) kapcsolatos érzéseit leginkább saját szavaiból érthetjük meg: „a dallam nagyon egyszerû, és elég unalmas játszani”. Ha Iannel múlna, a Boots And Bracest akár „Egyszerû és Unalmas” névre is keresztelhetnénk, ugyanis mint korábban említettem, Ian zenei stílusa a rockban gyökerezett, és az, amit a Skrewdriver 1982-ben játszott nem hasonlított arra a rockzenére, amit Ian szeretett volna játszani. Az Anti-Social és a Boots And Braces túlságosan egyszerû dalok voltak. Ian szeretett volna visszanyúlni ahhoz a keményebb rock stílushoz, amelyet oly sikeresen megvalósítottak a Skrewdriver korábbi felállásával Manchesterben. Ian kihívásra vágyott, amelyet a punk zene nem tudott neki biztosítani. De hagyjuk is a pszichológiát; visszatérve központi témánkhoz, az tény, hogy a zenei sajtó jó néhány képviselõje egyetértett velem abban, hogy a Boots And Braces és az ehhez hasonló dalok kiváló minõségû szerzemények. Az újságíró Gary Bushell így nyilatkozott a Sounds nevû magazinban: „Nagyszerû gitárjátékot hallhatunk a felvételen, de még mindig vannak kételyeim a zenekar politikai beállítottságáról”. A kételyek szétoszlatására azonban nem kellett sokáig várni!----------------White Power! (Fehér Hatalom)-------------- 1982 elsõ hónapjaiban már hatalmas tömeg vette körül a Skrewdriver tagjait mind az Oxford Streeti 100 Clubban, mind az islingtoni Skunxban.Ez a 100 Club-beli élõ koncert egyike volt azoknak az alkalmaknak, amikor is az Ian Stuart által a színpadon tett politikai megjegyzések minden kételyt eloszlattak a zenekar politikai nézeteivel kapcsolatban. Fajgyûlölõ nacionalisták voltak, és ezt büszkén vállalták! Többé már nem rejtették véka alá nézeteiket. Ian Stuart így mesél errõl: „A sajtó lehordott minket, amiért ultranacionalista megjegyzéseket tettünk a színpadon. Egy idõ után teljesen elegem lett. Azt tudtam, hogy a sajtónak soha nem fog tetszeni, amit mi csinálunk, de én nem láttam semmi rosszat abban, hogy valaki nacionalista nézeteket vall, számomra ez teljesen természetes volt. Arra jutottunk, hogy akkor most már végigcsináljuk ezt az egészet”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy összeültünk megbeszélni a Rock Against Communism (Rock a kommunizmus ellen) koncertjeit, és annak a lehetõségérõl is tárgyaltunk, hogy a nacionalista zenekarok számára alapítani kellene egy független lemezkiadó vállalatot. Én éppen akkoriban, 1982 májusában szabadultam a börtönbõl, miután leültem hathónapos büntetésemet, amelyet a Fiatal Nacionalista Front újságának, a Bulldognak a szerkesztéséért kaptam. Mihelyst szabadlábon voltam, újból szerepet vállaltam a nacionalista ügyekben, és alig vártam, hogy újjáéleszthessem a Rock Against Communism mozgalmát. Az utolsó Rock Against Communism koncert 1979-ben volt Londonban, és azóta a mozgalom amolyan téli álmot aludt. Az azóta eltelt három évben rá kellett jönnöm, hogy a marxista mozgalom markában tartja a zenei világot, és ez eléggé elkeserített. Képzeljék el, mennyire izgatott lettem, amikor a Skrewdriver újból teljes erõvel dübörög Londonban! Megvettem a Back With A Bang és a United Skins lemezeket, és elkezdtem látogatni a 100 Club- és Stunx-beli koncertjeiket. Ekkoriban már White Power és a Smash The IRA címû dalaikat is játszották a fellépéseken, így a Skrewdriver még nagyobb szálkává vált a zenei sajtó szemében. Ha már a sajtóról beszélünk, el kell, hogy mondjam, hogy a zenei sajtó mindent megtett, hogy a Skrewdriver megfizessen azért, hogy ragaszkodtak rasszista nézeteikhez. A sajtó megpróbálta befolyásolni azoknak a bároknak a vezetõit, ahol a zenekar játszott, de Ian Stuart szerint, legalábbis kezdetben, kevés sikerrel jártak: „A bárok tulajdonosai csak annyit vettek észre, hogy egyre több ember látogatja a helyet, akik nem okoznak semmi bajt, hanem még több pénzt hoznak a konyhára- így semmi okuk nem volt arra, hogy kitiltsanak minket”. Miután a sajtó próbálkozásai sikertelennek bizonyultak, néhány hónapig békén hagyták a zenekart. Ez alatt a Skrewdriver egyre nagyobb tömegeket vonzott a koncertekre. Aztán 1982 nyarán kisebb verekedés tört ki a 100 Clubban a Skrewdriver rajongói és az Infa Riot nevû, Rock Against Racism (Rock a rasszizmus ellen) koncerteken ismerté vált ál-skinhead zenekar rajongói között. A média ezt kihasználva újra kezdte Skrewdriver elleni gyûlöletkampányát, s bár az Infa Riot emberei kezdték a verekedést, a sajtó természetesen a Skrewdrivert tette felelõssé. Aztán persze jöttek a további történetek arról, hogy Ian Stuart a 100 Clubban koronázási jelvényeket viselt.A baj igazán akkor kezdõdött, amikor a zenei lapok vezetõi ultimátumot nyújtottak át a 100 Club vezetõségének, hogy ha nem tiltja ki a Skrewdrivert, akkor többet nem hirdetheti programjait a sajtóban. A 100 Club természetesen behódolt az anyagiaknak, és kitiltott a Skrewdrivert a bárból. A média eztán figyelmét az islingtoni Skunx klub felé fordította, és ugyanezt az ultimátumot ajánlotta fel a menedzsernek. A Skunx azonban nem volt felkészülve arra, hogy kitiltsa a legnagyobb tömeget vonzó zenekarát a létesítménybõl. A sajtó késõbb a rendõrséget is bevetette, és végül az egész Skunxot be kellett zárni.Nagyjából így nézett ki a helyzet 1982 vége felé. A marxista zenei sajtó úgy vélte, elég szorosra húzta a csavarokat a Skrewdriver koporsóján. Ám a zenekar másként látta a dolgot.1982 õszén a Skrewdriverrel való kapcsolatom több szempontból is gyümölcsözõnek bizonyult, s a sajtó számára is világossá vált, hogy a Skrewdriver egyáltalán nincs még eltemetve, hanem nagyon is életben van!Ennek elsõ jele az Észak-Londonban, Statfordban megrendezett hatalmas sikerû Rock Against Communism koncert volt, amely több mint három éve az elsõ, és a valaha volt legnagyobb rendezvény volt.A Skrewdriver ismét tanúságot tett erejérõl, és több mint 500 embert vonzott a koncertre. A Skrewdriver nagyszerû fellépõtársra akadt az Ovaltinees zenekar személyében, akik körülbelül egy hónappal késõbb jelentették meg kiváló lemezüket, British Justice címmel.Körülbelül egy hónappal késõbb, a British Justice megjelenésével egyidõben dobta piacra a Skrewdriver White Power címû lemezét. Ezzel a Skrewdrivernek másodszor is sikerült borsot törnie a média orra alá, és nem csak a címadó dal nyílt fajgyûlölõ hangneme miatt, hanem azért is, mert ez volt az elsõ lemez, amelyet Nagy-Britannia elsõ és egyetlen nacionalista kiadója, a White Noise Records jelentette meg.Habár a White Power három dala a Last Resort kiadásában megjelent albumok egyszerû, punkos hangzását utánozza, Ian Stuart mégis sokkal jobban örült ennek a lemeznek, mint a korábbaknak. Míg Ian Stuart a Boots And Braces címû dalt „egyszerûnek és unalmasnak” titulálta, addig a White Power lemez címadó daláról ekképpen nyilatkozott: „Szeretem a White Powert. A dalok szövege, a Tomorrow Belongs To Me-t kivéve, többet jelent nekem, mint bármely más szerzeményünk. A White Power határozottan mondanivalóval bír. Egyenes és nyílt. Ez az album nagyon ott van”.Habár a White Power mondanivalójával valóban elégedett volt, az albummal úgy általában már nincs ennyire elragadtatva: „A keveréssel nem vagyok teljesen megelégedve, elég gyengére sikerült”. A lemezt Mark Sutherland észak-londoni stúdiójában készítették, és a gyenge minõség oka valószínûleg az, hogy Mark Sutherland akkoriban még kezdõ volt a szakmában. Késõbb a sok gyakorlat és a tapasztalat révén a kezébõl kikerülõ munkák színvonala rohamosan emelkedett. Ian Stuart azért gyorsan hozzáteszi, hogy a gyenge minõség másik oka még az lehetett, hogy Mark Sutherland stúdiója akkoriban még csak négysávos volt. Ian Stuart a gyenge minõség ellenére elégedetten nyilatkozik az album második oldaláról, melynek címe, Smash The IRA (Zúzd szét az IRÁ-t): „A dal líraisága sokat mondó. Bár a dallam elég egyszerû, azért egész fülbemászó. A dal szövege annak a pártnak a helyzetét mutatja be, amelynek akkor tagja voltam.A Shove The Dove (Lökd a galambot) csak vicc volt!”- magyarázza Ian, amikor a lemez harmadik daláról kérdeztem. „A dal fülbemászó, de igazából csak viccnek szántam”.Ha Ian Stuart a Shove The Dove-ról beszélünk, akkor megfigyelhetjük, hogy nem igazán rajong érte, és minden kétséget kizáróan ezt kedveli a legkevésbé a lemez három dala közül. Így megint az a helyzet állt elõ, hogy nem tudok egyetérteni Ian Stuarttal. Ami engem illet, nekem a Shove The Dove a kedvencem a White power lemezrõl. Sõt, a Shove The Dove az egyik legjobb Skrewdriver dal, mert ütemes, õrült, és ahogyan Ian is mondta, vicces! Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy ezzel Mary Whitehouse is egyetértene…Annak ellenére, hogy a White Power és a Smash The IRA elég gyenge minõségben készült el, sõt, még én is szerepelek rajta vendég énekesként, e két dal a Skrewdriver rajongók táborának örök kedvencévé vált. Attól tartok, hogy a rock történetének krónikájába úgy fognak elkönyvelni, mint az egyetlen embert, aki Lee Martin hangját olyanná teszi, mintha Elvis Presleyt hallanánk!Habár az albumon Joe the Croak is szerepel háttérvokálként, a Skrewdriver White Noise Records által megjelentetett elsõ albuma hatalmas mennyiségben kelt el. A White Power és a Smash The IRA késõbb igazi skinhead himnuszokká váltak, melyeket minden egyes koncerten el kellett játszani; a lemezt még ma is keresik, olyannyira, hogy többször is újabb példányszámok elõállítására volt szükség. A sokévnyi rasszizmus-ellenesség és a fekete uralom után új jelenség gyõzedelmes feltörekvésének lehettünk tanúi a zenei világban- a fehérek uralmának! ------------Voice Of Britain (Britannia Hangja)---------- A White Power megjelenését követõ hónapokban a Skrewdriver megkerülte az ellene hozott tilalmat, és sikeresebbnél koncerteket adott a Rock Against Communism keretében. A koncerteken több londoni helyszínen is zajlottak, és soha nem látott tömegeket vonzottak. A Rock Against Communism sikere más zenekarok számára is lehetõvé tette, hogy nyíltan megmondja véleményét a marxizmus és a többnemzetiségû társadalom ellen. A Skrewdriver egyre több skinhead zenekar támogatta, többek között a Peter and the Wolwes , a Die-Hards, és a mindig népszerû Brutal Attack. A Rock Against Communism egyre erõsebbé és erõsebbé vált. Az újjáélesztett Rock Against Communism kezdeti sikereit tovább növelte a Skrewdriver White Noise által kiadott második lemezének megjelenése. A Voice Of Britain 1983 õszén jelent meg, és most az egyszer azt kell, mondjam, minden szempontból egyetértek Ian Stuart értékelésével: „Mind a keverés, mind a hangzás minõsége sokkal jobb, mint a White Power lemezé. Egész jó kis lemezt készítettünk”. Az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet Ian Stuartal, az az, hogy a Voice Of Britain egyszerûen csak „egy jó kis lemez”. Saját megítélésem szerint a Voice Of Britain és a másik oldalon hallható Sick Society egyértelmûen a Skrewdriver legjobb kislemezét eredményezték. Ian Stuart egy kicsit mintha alábecsülte volna a lemezt. A szövegét tekintve a Voice Of Britain a többi Skrewdriver szerzeményhez hasonlóan Nagy-Britannia hanyatlásáról, a brit nemzet és a fehér faj uralmának rég várt eljövetelérõl szól. A dal igazi ereje azonban mégis fülbemászó dallamának, és a felejthetetlen refrénnek köszönhetõ. Ian Stuart talán a Voice Of Britain megírásával kerül legközelebb ahhoz, hogy egy klasszikus popdalt alkosson. És ezt egyáltalán nem negatív értelemben gondoltam! Sõt még azt is kimerem jelenteni, hogy ha nem a zenekar politikai beállítottságát tükrözte volna, akkor a Voice Of Britain akár a nemzeti sikerlistára is felkerülhetett volna! A másik oldalon hallható Sick Society (Beteg társadalom) esetében a szöveg sokkal fontosabb, mint a dallam. Egyáltalán nem olyan fülbemászó, mint a Voice Of Britain, én azonban ezt talán mégis jobban kedvelem. A Sick Society amolyan modern népdal, és ha lassan, akusztikus gitár kíséretében énekelnénk, egészen megható lenne. A Sick Society Albert Mariner 1983 májusában bekövetkezett halála ihlette. Ian Stuart így mesél errõl: „Albert Mariner észak-londoni nyugdíjas volt, a Nemzeti Front tagja, és éppen egy törvényes választási gyûlésen vett részt Tottenhamben. Egyszer csak feketék egy csoportja támadta meg a résztvevõket, és téglával kezdték dobálni õket. A feketéket egyébként a Munkáspárt bízta meg ezzel, még a polgármester is sáros volt a dologban. Az egyik tégla fejen találta Mr. Marinert, aki másnap reggel a kórházban belehalt sérüléseibe. A hatóság nem volt hajlandó nyomozást folytatni, és kijelentették, hogy Mariner úr természetes módon halt meg, de tudjuk, hogy ez egyszerûen hülyeség. A dal az õ életérõl, haláláról szól, és arról, hogy a hatóságok miért nem folytattak vizsgálatot. A Sick Society Mr. Mariner iránti hálánkat szimbolizálja, mert õ mártír volt, aki a brit szabadságáért áldozta életét: „Now you have died while fighting for your countryFighting against the enemy that’ within.Now I’ll make a promise to your memory, Albert Mariner,We’ll keep on fighting, until we win,Yes, we’ll never forget you.”/”Meghaltál, miközben harcoltál az országodértEgy belsõ ellenség ellen küzdöttélMost megesküszöm az emlékedre, Albert MarinerMi harcolni fogunk, amíg nem gyõzünk,Igen, soha nem fogunk elfelejteni Téged.”/ A Sick Society amellett, hogy örök emléket állított Albert Marinernek, mondanivalójával megannyi nacionalista számára szolgált olyan ihletforrásként, amelybõl erõt merítettek. Ez az inspiráció azonban nem csak a brit nacionalistáknak szólt, hisz a dal szövege más külföldi lapokban is megjelent, többek között az amerikai kiadású The Spotlightban is. A Voice Of Britain a White Power-hez hasonlón rendkívüli népszerûségnek örvendett. A legfontosabb mégis az, hogy a zenei világ vezetése most már végképp felismerte, hogy hiábavaló volt minden erõfeszítésük, a Skrewdrivert nem lehet megsemmisíteni, és az is bebizonyosodott, hogy egy magát nyíltan nacionalistának valló zenekar anélkül is sikeres lehet, hogy a kommunista újságírók, vagy a kapitalista lemezkiadó vállalatok támogatását élvezné. A Voice Of Britain sikerével párhuzamosan a Rock Against Communism népszerûsége is rohamléptekben növekedett. Az ilyen koncertek közönségének száma egyre nõtt. Ian Stuart így emlékszik vissza: „Amikor a 100 Clubban játszottunk, körülbelül 300-400-an jöttek el meghallgatni minket, és már úgyis tele volt a helyiség, de egy idõ után már 500-an is voltak”. A Skrewdriver népszerûsége még inkább figyelemreméltó, ha azt is számításba vesszük, hogy koncertjeiket egyetlen médiumban sem hirdethették, mivel hogy mindenhonnan ki voltak tiltva. A Rock Against Communism híre szájról szájra terjedt a skinheadek köreiben, és ez elég volt ahhoz, hogy soha nem látott tömegeket eredményezzen a koncerteken. A média rágalmai és minden próbálkozása hiábavaló volt. A Skrewdriver kultusz futótûzként terjedt! A Rock Against Communism 1984-ban This Is White Noise címmel lemezt jelentetett meg, amelyen négy különbözõ zenekar szerzeményei hallhatóak: The Return Of St. George a Brutal Attack-tól, White Working Class Man a Die-Hards elõadásában, Nerves Of Steel az ABH-tól, és a When The Boat Comes In a Skrewdriver-tõl. Az album megjelenése azt is jól mutatta, hogy egyre több zenekar gyülekezett a Rock Against Communism zászlaja alatt. A lemezen szereplõ legjobb dal vitathatatlanul a Brutal Attack The Return Of St. George címû dala, Ken McLellan nagyszerû vokáljával. A Die-Hards szám is egész fülbemászó, a Never Of Steel szövege pedig talán a legkiemelkedõbb az egész lemezen. Ian Stuart szerint a When The Boat Comes In (Amikor a csónak megérkezik) „a hazánkba beáramló bevándorlókról szól, és arról, hogy ez milyen hatással van Nagy-Britanniára. A dallam amolyan rock’n’roll stílusú, egész jó, bár a keverés kissé ördögi”. A When The boat Comes In már látta, ahogyan a nap lenyugszik a Skrewdriver fölött. Ez volt az utolsó punk dal, amely összefogta azt a hangzást, amit a Skrewdriver 1977 óta képviselt, kivéve persze a Built Up, Knocked Down lemezt. A zenekar felállása újból megváltozott, és ez a zenei hangzás átalakulásával is együtt járt. Búcsút intettek a régi dolgoknak, hogy valami teljesen újat alkossanak. A zenekarra új nap köszöntött. -------------- Hail The New Dawn (Új hajnal köszönt)----------- Az 1984-es év kezdetén, újabb változáson ment át a Skrewdriver. Mark French, Geoff Williams és Mark Neeson is kilépett a bandából. Mark Sutherland, aki a White Power elkészítése óta a Skrewdriver producere volt, már eddig is többször helyettesítette Geoff Williamst a doboknál, mind az élõ koncerteken, mind a lemezfelvételek alkalmával, ugyanis Geoffnak kezdett elege lenni abból a nyomásból, amit a sajtó gyakorolt a zenekar tagjaira. Így 1984 elején Mark Sutherland lett a Skrewdriver dobosa, miközben õ látta el a produceri feladatokat is. Mark Neeson helyére egy ausztráliai srác, Adam Douglas került, az új basszusgitáros, pedig szintén egy ausztráliai srác, Murray Holmes lett. Holmes korábban egy ausztrál zenekar, a Quick and the Dead basszusgitárosa volt. A zenekar ezzel a felállással nemzetközi jelleget öltött, és csak Ian Stuart volt az egyetlen, aki az eredeti, Poulton-Ly-Flyde-i gyökereket képviselte. Miután a White Power hatalmas sikereket ért el Németországban és Európában, egy nyugat-német lemezkiadó vállalat, a Rock-O-Rama kezdett érdeklõdni a Skrewdriver zenéje iránt, és már õk adták ki az új felállású Skrewdriver elsõ lemezét. Az 1980-as években, leginkább Németországban terjedt rohamos gyorsasággal a skinhead mozgalom, amely a nacionalista gyökerek felszínre törésének megnyilvánulása volt. Jól példázza ezt az is, hogy a White Power lemezeket igen hamar szétkapkodták, és egy ritka igen értékes kultuszcikké vált az európai skinheadek körében. A Rock-O-Rama hamar felismerte a Skrewdriverben rejlõ lehetõségeket, és egybõl szerzõdést ajánlott a zenekarnak egy album és egy kislemez elkészítésére. Az elsõ kislemez, melyet ez a lemezkiadó vállalat dobott piacra az Invasion (Invázió) volt, amely Oroszország Afganisztáni bevonulásáról fogalmaz meg egy igen kemény kritikát. „Nem mintha annyira kedvelném az afgánokat -mondja Ian Stuart-, de ez az õ országuk, és joguk van megvédeni azt a kommunista megszállástól”. Az Invasion zenei hangzását illetõen már megint nem értek egészen egyet Ian Stuartal, neki ugyanis tetszik a dallam, szerintem azonban az Invasion minõsége nem éri el a korábbi kislemezekét. Az új felállás új zenei hangzást is hozott, és a régi punk stílus helyett egy heavy metalos hangzású dal született. Az Invasion mellett a kislemezen hallható még az On Our Streets (A mi utcáinkon) címû dal, amely arról szól, hogy hogyan tartóztatja le a rendõrség a koncertekre tartó skinheadeket. Ian szerint „a skinheadek könnyû prédának számítnak a rendõrség szemében. Ha elkapnak egy skinheadet, akkor senki nem fog kiállni mellette, mint ahogy azt egy feketéért tennék. Nincs egyetlen baloldali ügyvéd, vagy Munkáspárti politikus, aki kiállna egy skinhead érdekeiért. Így ha egy skinhead bíróság elé kerül, akkor az esküdtszék egybõl bûnösnek nyilvánítja, mert elhiszik az összes hazugságot, amit a lapokban a skinheadekrõl írnak. A skinheadeknek semmi esélyük sincs ilyen esetben. A dal arról szól, hogy a rendõrség kész gengszterbandaként viselkedik az utcáinkon”. Habár számomra az Invasion egy kicsit csalódás volt a nagyszerû Voice Of Britain/Sick Society dalokhoz képest, az új albummal kapcsolatban azonban semmi rosszat nem mondhatok.A Hail The New Down minden várakozásomat felülmúlta, ez az egyik legjobb rock album, amellyel valaha is találkoztam. S ami igazán fontos, az új albummal új nap köszöntött a zenekarra. A Skrewdriver révbe ért.A zenekar és maga Ian Stuart, a Skrewdriver dalainak szerzõje is búcsút intett a punk (vagy ha úgy tetszik az Oi! stílusú) zenei múltnak, és nagyszerû rock zenekarrá vált.Az album címe, Hail The New Down (Új hajnal köszönt) nagyszerû választás volt. Új lemezszerzõdés, új felállás, új zenei irányultság, egy új kezdet…És mi volt a helyzet az album dalaival? Ian Stuartot most is, mint mindig, õszinte önkritika jellemezte: „A keverés nem a legjobb, de a daloknak majdnem a fele tetszik nekem is”. Ha ilyen szerény kijelentést hallunk Ian Stuarttól, akkor az a benyomásunk lehet, hogy Ian örül, hogy egyáltalán a dalok fele tetszik neki!Amikor arra kértem, hogy egy mondatban foglalja össze véleményét a Hail The New Down-ról, akkor ezt mondta: „a dallam közepes, a szövegek jók”. Azt kitalálhatjuk, hogy a dalszövegek valószínûleg nyílt politikai tartalmuk miatt nyerték el Ian tetszését. Ezen az albumon Ian õszintén beszél idealista elképzeléseirõl, sokkal nyíltabba, mint bármikor korábban. Ezt a 14 dal gyors áttekintéseibõl is láthatjuk:Az elsõ oldal dala a címadódal, Ian egyik kedvence, a Hail The New Down : „Nagyon szeretem ezt a dalt, ez az egyik legjobb az albumon. Nagyon sokat jelent nekem”.A második szám a Pride Is Our Loyalty (becsületünk a hûség), amely Ian szerint: „arról szól, amiben én hiszek- büszkeség, hûség, és a fehér faj eszményképe. Mindig harcolni fogok a fehér fajért, és büszke vagyok erre”.A harmadik dal a Before the Night Falls (Mielõtt leszáll az éj) „arról szól, hogy milyen veszélyt jelentenek országunkra a bevándorlók, és hogy valamit tennünk kell ez ellen, mielõtt leszáll az éj, mielõtt még túl késõ lesz”.A negyedik szám a Justice (Igazság), egyike annak a néhány dalnak, melynek szövegét nem Ian Stuart írta, hanem Ian barátja, Nicky Crane. A Justice „Nickyrõl szól, amikor négy évre börtönbe küldték, amiért a brit Mozgalom tagjaival visszafizettek a feketéknek egy korábbi támadásért. Persze az igazságszolgáltatás nálunk érdekes módon mûködik, mert Nickyéket ítélték el, és küldték börtönbe. És bár Nicky írta a szöveget, ez a dal a világ minden összes nacionalista politikai elítéltjére igaz”.Az ötödik szám a Race And Nation (Faj és nemzet) szövegét is Ian egyik barátja írta. Méghozzá Matty Morgan, aki Nicky Crane-nel együtt került börtönbe.A következõ dal a Flying The Flag (Lengetni a zászlót), „mert a legtöbb skinhead szereti kitûzni a nemzeti zászlót, ez sokkal fontosabb számukra, mint bármely más kultusztárgy. Sokan viselik kitûzõként, vagy kabátjukon, esetleg karjukra is tetováltatják a zászlót-, mert mindez a vörösek elleni lázadást jelenti, mivel õk ki nem állhatják a zászlónkat”- meséli Ian Stuart.Az elsõ oldal utolsó dala az If There’s a Riot (Ha zavargás van). Ian elmagyarázta, hogy „a dal újabb támadás a média ellen, mert ha egyszer is kitör valamilyen lázadás, verekedés egy skinhead koncert közelében, akkor biztos, hogy a skinheadeket ítélik el, még akkor is, ha semmi közük sincs az egészhez”.Habár már megint nem egyezik a véleményünk Iannel, szerintem az If There’s a Riot az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, legjobb dal az egész albumon. Egybõl étvágyat csinál a hallgatónak, hogy a második oldalt is meg akarja hallgatni.A második oldal a Tomorrow Belongs To Me (Enyém a holnap) címû számmal kezdõdik, amely Bob Fosse Cabaret-jának klasszikusa. Nem is meglepõ, hogy mivel Ian Stuartot sokkal jobban kedveli a mások által írt dalokat, mint a sajátjait, ekképpen nyilatkozik errõl a dalról: „ez az én kedvencem”. Ezt a kijelentést, pedig azzal támasztja alá, hogy számára a Tomorrow Belongs To Me „Európa szépségét fejezi ki”.A második oldal második dala a Europe Awake (Ébredj Európa), amely Ian szerint arról szól „amiben nagyon erõsen hiszek, a népek Európájában. Azt remélem, hogy Európa felébred álmából, és olyan hatalmi tömböt fog képezni, amely révén a gyakorlatban is meg tudja valósítani elveit, anélkül, hogy szovjet vagy amerikai beavatkozástól kellene tartania”. Mintha éppen Ian Európával kapcsolatos vízióját próbálná erõsíteni a refrén is, mely Európa elcsüggedt népét próbálja buzdítani: Europe awake,For the White man’s sake;Europe awake,Before it’s too late.”/”Európa ébredj,A fehér emberértEurópa ébredj,Mielõtt még túl késõ”/ A második oldal harmadik dala a Solder Of Freedom (A szabadság katonája), amely zsoldos katonákról szól. Ian szerint „az igaz, hogy a zsoldosok sok pénzt kapnak, de miután elolvastam a Soldier Of Fortune magazint, azt kell, hogy mondjam, hogy bárminek is nevezi magukat ezek a katonák, õk nem csak az anyagiak miatt vállalják mindezt. A legtöbben nem a pénzért, hanem ideológiai okokból mennek katonának. Sokan közülük kommunistaellenesek, és ennek megfelelõen harcolnak. Ezek a katonák a kommunisták által támogatott gerillák ellen harcolnak, és ez a dal értük szól. És mindazokért a katonákért is, akik valaha meghaltak a kommunizmus elleni harcok során. A dal azokról a katonákról szól, akik saját népük szabadságáért harcoltak”. A negyedik dal a Skrew You (Cseszd meg), amely újabb támadás Ian kedvenc ellensége, a média ellen: „Akkoriban a dalt Gary Bushellrõl írtam, de igaz ez az összes többi szemétre is, aki a zenei sajtónak dolgozik. Kivéve a heavy metálról írókat, mert õk nem foglalkoznak a politikával, vagy ha igen, akkor közelebb állnak hozzánk, mint a kommunistákhoz; ezek a menõ ’new-wave’ újságírók mind teljesen züllöttek. Elvégezték az egyetemet, meg minden vackot, és most a baloldali eszméket támogatják”. Hát igen, úgy tûnik Ian nem nagyon kedveli a sajtó embereit! A második oldalon ötödik számként a Pennies From Heavent (Pennyk a mennybõl) hallhatjuk, de ennek igazán nincs sok köze Bill Cosby hasonló címû dalához. A cím iróniája akkor igazán érthetõ, ha meghallgatjuk a dalt, a Pennies From Heaven ugyanis a munkanélküli segély igénylésérõl szól. Ian szerint „ha valaki próbál segélyt kérni, akkor tudod, hogy ez az egész egy vicc. Az egyik irodából mész a másikba, de pénzt azt még mindig nem kaptál. Mindent elrontanak, és még neked kell fizetned érte”. A következõ szám a Power From Profit (Hatalom a profittól) „azokról a multikról és üzletemberekrõl szól, akik hatalmukat pénzzel szerzik. Ebben az országban csak akkor jutsz hatalomhoz, ha sok pénzed van. Ezért van az, hogy ezeknek a multiknak beleszólásuk lehet a nemzet gazdaságának irányításába, miközben szépen kizsákmányolják az embereket. Nem számít, hogy becsületesen dolgozol, semmi beleszólásod sincs a dolgokba. Azok irányítanak, akiknek pénzük van”. A Free My Land (Szabadítsd fel az országomat), egy kiváló szerzemény zárja az albumot, szerintem vitathatatlanul ez a legjobb dal, amelyet a Skrewdriver valaha játszott, és Ian Stuart valaha írt. Ian szerint „az ország olyan emberek kezébe kerül, akik nem is britek, és semmi joguk nem lenne ahhoz, hogy Nagy-Britanniát irányítsák. A dal arról szól, hogy vissza akarjuk kapni az országunkat, hogy az újra a briteké lehessen”. Szinte hihetetlen, de abban egyetértünk Iannel, hogy a Free My Land a Hail The New Down egyik legjobb dala, bár az õ kedvence a címadódal és a Tomorrow Belongs To Me, az enyémek pedig az If There’s a Riot és a Justice. Bár mindketten kedveljük a Free My Land címû dalt, azt hiszem Ian egy kicsit zavarba lenne, ha Lynyrd Skynyrd heavy metál klasszikusával, a Freebirdel hasonlítanám össze a dalt. Ian figyelemre méltó lemezkollekciója is jól mutatja õszinte tiszteletét e amerikai zenekar iránt, melynek tagjai egy szörnyû repülõgép-balesetben vesztették életüket 1970-ben. Ezért hát a két dal összehasonlítása inkább csak elképzelés szintjén lehetséges. Én azonban mégis elvégzem ezt az összehasonlítást. Mindkét dal lassú rock-ballada, mely sebesség nélkül is erõteljes tud lenni. Továbbá a Free My Landben is van valami báj, ami megbabonáz, és a dalt bevarázsolja az emlékezetedbe. A két dal közötti egyetlen különbség a szövegben keresendõ. A Freebird szövege minden politikai üzenettõl mentes, semmi kivetnivaló nincs benne; a Free My Land ezzel ellentétben lázongó, egyértelmûen politikai üzenetet hordoz, ebbõl következõen pedig nem elfogadható. A Freebird tipikus rock-klasszikusként tartják számon, ám a Free My Land viszonylag ismeretlen a nagyközönség elõtt, kivéve azt a néhány kiváltságos személyt, akik hallhatták a Hail The New Down albumon. Bizton merem állítani, hogy ha nem lett volna politikai üzenete a dalnak, akkor a Free My Land helyet kapott volna a rock-hírességek csarnokában az összes többi rock-klasszikus között. De hát erre mindaddig várniuk kell, amíg nem jön el az új nap, amirõl álmodtak, és olyan elismerésben lesz részük, amelyet megérdemelnek. Addig is a Free My Land elég ok arra, hogy megvegyük a Hail The New Down egyik példányát. -----------No Surrender! (Nem adjuk meg magunkat!)--------- 1984 nyarán a Skrewdriver öt másik zenekarral együtt lépett fel az elsõ Rock Against Communist koncerten Suffolkban. A fesztivál hatalmas sikernek örvendett, a brit szigetek minden részérõl özönlöttek az emberek Suffolkba. A hatalmas közönség nem volt nagy meglepetés, hisz a Londonban megrendezett RAC koncerteken amúgy is mindig nagyon sokan voltak, ami most igazán újdonságnak számított, az a fellépõ zenekarok száma. A Rock Against Communism koncertek és a White Noise Records népszerûsége még több új skinhead zenekart vonzott, akik a Skrewdriverhez hasonlóan nem tagadták le nacionalista nézeteiket. A hazafias nézeteket valló zenekarok már nem függtek a sajtótól, vagy a pénztõl, hogy elismertek legyenek. Még ha ki is voltak tiltva a szórakozóhelyekrõl, mindig felléphettek a RAC által szervezett koncerteken, a White Noise Records illetve a Rock-O-Rama pedig még akkor is ajánlotta nekik a szerzõdést, ha más nagyobb kiadók nem voltak hajlandóak tárgyalni velük politikai beállítottságuk miatt. A fehér mozgalom ellenállása a többnemzetiség párti zenei világgal szemben egyre nõtt. Szó sem volt többé arról, hogy behódolnának a sajtó megfélemlítésének, vagy a kapitalisták nyomásának. 1984-ben már egymást lökdösték a különbözõ skinhead zenekarok, hogy õk játszhassanak együtt a Skrewdriverrel a koncerteken. A probléma olyan mértékûvé fajult, hogy egy nyári fesztivál megrendezésén kellett gondolkodni, hogy minél több zenekarnak legyen lehetõség élõben játszani. Az elsõ fesztiválra hat zenekart választottak ki, hogy az ötszáz fõnél is nagyobb közönség elõtt játszhasson. A Skrewdriver mellett többek között fellépett még a Brutal Attack, a Die-Hards, és a Public Enemy. A koncertek sikere leginkább az eladott Skrewdriver lemezek mennyiségében volt mérhetõ. Miután a Skrewdriver szerzõdést kötött a Rock-O-Ramaval, még nagyobb piac nyílt meg a lemezeik elõtt egész Európában. Ennek az is volt az oka, hogy a nyugat-németországi központú Rock-O-Rama korábbi Skrewdriver lemezeket is piacra dobott, többek között a White Power és a Voice Of Britain címû kislemezeket, valamint az Invasion és a Hail The New Down albumokat. Ezek után nem meglepõ, hogy Ian Stuart pompásnak nevezte a forgalmat. A forgalom nem csak Angliában, de Németországban, Hollandiában, Amerikában, Belgiumban, Franciaországban, Svédországban és Ausztráliában is rohamosan nõtt. Úgy tûnt, a Skrewdriver sikere nem ismer határokat. A White Noise Records és a Rock-O-Rama közös gondozásában jelent meg a No Surrender címû album, amelyen több zenekar dalait rögzítették. A lemezen két Skrewdriver dal hallható, de ugyanúgy, mint a This Is White Noise esetében, most is az volt a cél, hogy az új, kommunizmus-ellenes zenekarok számára lehetõséget biztosítsanak a megjelenésre. 1985 márciusában egy hétre kibéreltem Mark Sutherland stúdióját, és ott készítettük el a No Surrendert. Mark irányította a munkálatokat, de magam is jelen voltam a maratoni hosszúságú felvételeken, melyek során 11 zenekar 22 számát rögzítettük, és ezek közül 16 meg is jelent a lemezen. Én magam nagyon meg voltam elégedve a No Surrenderrel. Az album egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a nacionalista zenekarok akkor is képesek lemezt megjelentetni, ha nem hódolnak be a zenei vezetésnek. folyt: http://asgaird.uw.hu/

Albumok :

All Skrewed Up green (1977) 1. Where`s It Gonna End?  2. Government Action  3. Back Street Kids  4. Gotta Be Young  5. I Don`t Need Your Love  6. I Don`t Like You  7. An-Ti-So-Cial  8. (Too Much) Confusion  9. 9 Till 5  10. Jailbait  11. We Don`t Pose  12. The Only One  13. Won`t Get Fooled Again" (Pete Townshend)  14. Anti Social  15. 19th Nervous Breakdown

LIVE AT THE MARQUEE - LONDON - (bootleg cassette and CD reissue) (1977) 1. Antisocial  2. Something`s Got To Change  3. Pushover  4. Back Street Kids  5. Unbeliever  6. 9 Till 5  7. Hey Man  8. Jailbait  9. I Don`t Need Your Love  10. Better Off Crazy  11. Gotta Be Young  12. Government Action  13. Won`t Get Fooled Again  14. You`re So Dumb  15. I Don`t Like You

Better of Crazy kislemez (1977) 1. You`re So Dumb  2. Better Off Crazy

Built Up Knocked Down kislemez (1978) 1. Built Up Knocked Down  2. Breakout  3. A Case Of Pride

Hail The New Dawn (1984) 1. Hail the New Dawn  2. Our Pride Is Our Loyalty  3. Before the Night Falls  4. Justice  5. R & N  6. Flying the Flag  7. If There`s a Riot  8. Tomorrow Belongs to Me  9. Europe Awake  10. Soldier of Freedom  11. Skrew You  12. Pennies from Heaven  13. Power from Profit  14. Free My Land  15. Don`t Let Them Pull You Down  16. Tearing Down the Wall

Invasion 7" (1984) 1. Invasion  2. On the streets

Blood & Honour (1985) 1. Blood and Honour  2. Mr. Nine To Five  3. Don`t Be Too Late  4. When the Storm Breaks  5. Prisoner of Peace  6. Poland  7. Tomorrow Is Always Too Late  8. The Way It`s Got to Be  9. The Jewel in the Sea  10. One Fine Day  11. Searching  12. Needle Man  13. Open Up Your Eyes  14. I Know What I Want  15. Street Fight (1985) (Bonus Track)  16. Friday Night (Bonus Track)

White Rider (1987) 1. White Rider  2. Where Has Justice Gone  3. Strikeforce  4. Behind the Bars  5. Pride of a Nation  6. New Nation  7. The Snow Fell  8. I Can See the Fire  9. Thunder in the Cities  10. We Fight for Freedom  11. White Warriors  12. Built Up Knocked Down (1987)

Boots and Braces 12" (1987) 1. Back with a bang  2. I don`t like you  3. Built up knocked down (1979)  4. A case of pride  5. Breakout  6. Tearning down the wall  7. Boots and Braces  8. Antisocial

Voice of Britain 12" (1987) 1. White Power  2. Smash the IRA  3. Shove the Dove  4. Sick Society  5. Voice of Britain  6. On the streets  7. Invasion  8. When the boats comes in

After The Fire (1988) 1. After the Fire  2. Mean Streets  3. Win or Die  4. Land of Ice  5. Eyes Full of Rage  6. As Life Bleeds Away  7. Forty Six Years  8. European Dream  9. Retaliate  10. A Time of Change  11. Sweet Home Alabama" (King, Rossington, Van Zant)  12. Green Fields of France" (Bogle)

Warlord (1989) 1. Warlord  2. One in a Million II  3. Out in the Cold (Big Deal)  4. Their Kingdom will Fall  5. The Evil Crept In  6. Simple Man  7. Soar Aloft  8. Back in Black (AC/DC cover)  9. Glory (For Thorstens Schedes and Krekeler)  10. Excalibur  11. The Warrior`s Song  12. Suddenly

The Strong Survive (1990) 1. The Strong Survive  2. Voice Of Evil  3. From The Land  4. In The Wasteland  5. Stand Proud  6. Paranoid (Black Sabbath)  7. Hail And Thunder  8. Backstabber  9. United (Judas Priest)  10. Warzone  11. Shining Down  12. Mist On The Downs

Early Years Volume 2 (1990) 1. Streetfight (1977)  2. Better Off Crazy  3. Breakdown  4. Where It`s Gonna End  5. Won`t Get Fooled Again  6. Unbeliever  7. 9 Till 5  8. Backstreet Kids

Boots and Braces / Voice of Britain (1990) 1. Back With a Bang  2. I Don`t Like You  3. Built Up Knocked Down  4. A Case of Pride  5. Breakout  6. Tearing Down the Wall  7. Boots and Braces  8. Antisocial  9. White Power  10. Smash the I.R.A  11. Shove the Dove  12. Sick Society  13. Voice of Britain  14. On the Streets  15. Invasion

Early Years (1991) 1. You`re So Dumb  2. Government Action  3. I Don`t Like You  4. We Don`t Pose  5. Don`t Need Your  6. Love  7. Antisocial  8. Jailbait  9. The Only One  10. Gotta Be Young  11. Confusion

Freedom What Freedom (1992) 1. Intro  2. Mother Europe`s Son  3. What Price Freedom?  4. This Little Piggy  5. This Feeling  6. Blood Of The Kings  7. One Land (Re-Unification)  8. Stolz  9. Return To Camelot  10. (Oh No) Here Comes A Commie  11. When The North Wind Blows  12. God Of Thunder  13. Epilogue - The Road To Valhalla

Hail Victory (1994) 1. Hail Victory  2. Vampire  3. White Noise  4. House Of Treason  5. Mother Europe  6. Old Albion  7. European Battle Song  8. We March To Glory  9. Renegade  10. Fools No More  11. Time To Die  12. Night Trains

INTRODUCTION (1995) 1. Free My Land  2. Hail The New Dawn  3. Land Of Ice  4. White Warriors  5. When The Boat Comes In  6. White Power  7. Voice Of Britain  8. European Dream  9. After The Fire  10. Blood & Honour  11. When The Storm Breaks  12. 46 Years  13. Race & Nation  14. Thunder In The Cities  15. Eyes Full Of Rage  16. Strikeforce  17. White Rider  18. Back With A Bang  19. Boots & Braces  20. Red Flags Are Burning  21. Suddenly

Kedvencek közé jelölték : 234
[ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]

Hozzászólások : apolo 2012.05.09. 16:54:16

Hozzászólok : Hozzászoláshoz belépés szükséges, ha nem vagy még tag, akkor regisztrálj!

 

 0.0054 s