Sergey Rachmaninov[1] (vagy Szergej Rahmanyinov – az angolos formát az emigrációban kezdte használni) (oroszul: Сергей Васильевич Рахманинов [Szergej Vasziljevics Rahmanyinov]; Szemjonovo, Novgorodi kormányzóság, Oroszország, 1873. április 1. [március 20.][2] – Los Angeles, USA, 1943. március 28.) orosz zeneszerzõ, zongoramûvész és karmester.
Bár zeneszerzõként való elismerése váratott magára, zongoramûvészi teljesítményével, legendás technikai tudásával és ritmusérzékével hamar tekintélyt szerzett, nemzedéke legnagyobb zongoristája volt.
Mûvei többsége Csajkovszkijéval rokon késõ romantikus stílusú, bár jelentõs mértékben érezhetõ Chopin és Liszt hatása is.
Gyermekkor
Szergej Rahmanyinov gyerekkorában (1885-86 körül)Rahmanyinov orosz arisztokrata családban született. Apja, Vaszilij Rahmanyinov katonatiszt volt, anyja, Ljubov Butakova egy gazdag tábornok lánya, akit nagy vidéki birtokhozománnyal adtak férjhez. Eleinte úgy tûnt, hogy az öt jelentõs birtok életük végéig biztosítja a család anyagi jólétét. Apja otthagyta a hadsereget, és a földjeik jövedelmébõl kicsapongó, kártyázó életmódot folytatott. Ennek következtében, mire Szergej kilencéves lett, már a vagyon nagy része elúszott. A család hat gyermekével kénytelen volt lakást bérelni Szentpétervárott. A család anyagilag tönkrement, a családfõ elköltözött.
Rahmanyinov ötéves korától tanult zongorázni, és nagy tehetségnek tartották. Kilencévesen ösztöndíjjal felvették konzervatóriumba, ez anyagilag is jó volt a családnak. Szergej nem volt jó tanuló, sokat csavargott, sõt bizonyítványát is meghamisította, ez a rendezetlen családi körülmények számlájára volt írható. Az érzékeny fiú anyai nagyanyja pétervári látogatásaikor volt boldog. A nagymama szívesen hallgatta játékát, és 25 kopejkával jutalmazta darabonként. Nyarait is vele töltötte borivoszói birtokán.
Konzervatóriumi tanárait annyira elbûvölte játéktechnikájával, hogy elnézték neki rossz tanulmányi jegyeit, és zeneelméleti oktatását elhanyagolták. 1885-re elméleti tárgyakból olyan rosszul szerepelt, hogy megfenyegették, elveszik ösztöndíját. Ekkor unokatestvére, Alekszandr Ziloti, aki maga is kiváló zongorista volt, azt tanácsolta, hogy menjen a moszkvai konzervatóriumba Nyikolaj Zverevhez. Szergej félt a szigoráról és fegyelmérõl híres Zverevtõl, de megfogadta a tanácsot.
Zverev keze alatt
A moszkvai zeneakadémián Rahmanyinov (balról a második) és Zverev, más tehetséges tanítványokkal (1885-1892)Zverev, a híres tanár, valóban szigorúan vette a nevelést. Tehetséges tanítványait otthonába fogadta, ahol nõvérével együtt gondoskodott nevelésükrõl. Gyakran vitte õket színházba, zenei estekre, hangversenyekre, sõt a nyári szünetet is velük töltötte. Összeismertette õket a kor leghíresebb orosz zeneszerzõivel: Csajkovszkijjal, Anton Grigorjevics Rubinstejnnel, Glazunovval, és játszhattak elõttük. Zverev 1886-ban a Krímbe vitte õket egy milliomos birtokára, akinek tanította a gyermekét. Velük tartott az akadémia zeneelmélet- és összhangzattanára is, akinek az volt a dolga, hogy felkészítse a tehetségeket a következõ évre.
1887-ben Rahmanyinov bemutatta Zverevnek két zongoraátiratát és noktürnjeit, de a tanárnak mások voltak az elképzelései Szergej jövõjével kapcsolatban. Inkább zseniális játékosként, mint komponistaként akarta biztatni. Csajkovszkijnak viszont tetszett a Manfred szimfónia átirata, és további komponálásra biztatta a tizennégy éves fiút.
A tizenhat éves Szergej egyre többet szeretett volna írni, de Zverev nem vette ezt jó néven. Amikor Rahmanyinov azzal állt elõ, hogy külön szobát kér, hogy komponálni tudjon, mert zavarta a többi gyerek, tanára hálátlansággal és arcátlansággal vádolta meg. Zverev ezután szóba sem állt vele, így kénytelen volt elköltözni egyik moszkvai rokonához, akit addig nem is látogatott. Szatyinéknál végre megtalálta a rég elveszettnek hitt családi légkört. Zverev nem tanította tovább, így nem tudta befolyásolni további fejlõdését.
Zongoratanára, Ziloti váratlanul fölmondott az akadémián, de Rahmanyinov senki mástól nem volt hajlandó leckéket venni, ezért inkább egy évvel korábban levizsgázott. Három hét alatt készült fel a vizsgákra, és végül kitüntetést is kapott.
Zeneszerzõi ambíciók1892-ben újabb meglepetést okozott tanárainak, mert 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészítette elsõ operáját, a Puskin mûvére készült Aljekót. E mûvéért megkapta az akadémia nagy aranyérmét, melyet elõtte csak két alkalommal adtak ki. Akadémistaként több kisebb darabot írt és egy zongoraversenyt. Önálló zongoraestet is tartott. Az akadémia befejezése után a Gutheil kiadótól 500 rubelt kapott az Aljekóért. 1892-ben megírta a Fantázia darabokat, amelynek cisz-moll prelûdje óriási sikert aratott. Ez volt az a mû, melyet minden késõbbi fellépésén elõ kellett adnia. A mû a legenda szerint Rahmanyinov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerzõ azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az elsõ három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegõ elfogyását.
A megélhetésért tanári állást vállalt, de tanítani nem szeretett. Életének zavaros korszaka következett, elköltözött rokonaitól, apjával lakott, majd lakást bérelt, de végül visszatért Szatyinékhoz.
Beleszeretett Anna Logyizsenszkajába, aki férjes asszony volt. Neki ajánlotta a nyugtalan és heves I. szimfóniáját, melyet 1897-ben Szentpétervárott mutattak be. E mûvét a szerelmi mámor nagy lelkesedésével írta. A rosszul felkészült zenekar miatt a darab óriási bukás volt, a kritika lehúzta. Rahmanyinovot annyira lesújtotta a sikertelenség, hogy három évig egy sort sem írt.
Megismerkedett egy moszkvai gyárossal, aki magánoperát igazgatott. 1897-1898 között ebben az operában vezényelt, itt találkozott Saljapinnal, akivel haláláig barátok maradtak.
Önbizalom és új szerelem1899-ben meghívták Londonba, ahol játszott és vezényelt, a sikeres út egy új megbízást hozott számára. Felkérték egy új zongoraverseny komponálására. Nehezen haladt a munkával, ezért Nyikolaj Dalh hipnotizõrhöz fordult, akinek segítségével elkészült a mûvel, és Dalhnak ajánlotta a II. zongoraversenyt. Önbizalmát új szerelme, Natalja Szatyina is erõsítette. Natalja unokatestvére volt Rahmanyinovnak, ezért házasságuk elõtt engedélyt kellett kérni a cártól. 1902 tavaszán összeházasodtak. Élete legboldogabb tíz éve következett. Boldog házasságban élt, az alkotás is jól ment, és két lánya született.
Gazdag alkotói korszaka1902-1912 között vezényelt a moszkvai cári operában, utazott, Drezdában töltött három telet, hangversenyeket, szólóesteket adott. Elkészítette a II. szimfóniáját, és III. zongoraversenyét. Arnold Böcklin svájci festõ mûve ihlette a Holtak szigete címû szimfonikus költeményét, és Edgar Allan Poe egyik verse A harangok címû korálszimfóniáját.
1910-tõl a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották. Sokat dolgozott és ez megviselte egészségét, egyébként is hajlamos volt a hipochondriára. Gyermekkora óta komolyan vallásos volt, most problémáival ismét hitéhez fordult. Megalkotta két csodálatos vallási mûvét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját és az Esti misét (más néven: Éjszakai áhítat).
Nyugtalan évek – emigráció
Rahmanyinov az 1930-as évekbenA 20. század elején Oroszországban háborúk és forradalmak követték egymást. 1917-ben a forradalom miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni hazáját. Svéd hangversenykörútra indult és soha többé nem tért vissza szülõföldjére. Eleinte a megélhetéshez való pénzkeresés volt a legfontosabb számára. Karmesterként és zongoravirtuózként nyílt lehetõsége dolgozni. 1918-ig Stockholmban és Koppenhágában maradt, majd az Amerikai Egyesült Államokba ment a Rahmanyinov család. New York lett a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és lemezfelvételeket készített.
1926-ban Párizsba utazott unokája születésére, de váratlanul meghalt egyik veje, Volkonszkij herceg. Egyedül maradt lánya megsegítésére kiadót alapított, amely az emigráns orosz zene központja lett, ezért ettõl kezdve egyre több idõt töltött Európában. Párizstól nem messze villát bérelt, amit orosz udvari stílusban átalakított. Ekkoriban Franciaországban sok volt az orosz emigráns, többek között a Ziloti és a Szatyin család is.
1930-ban házat épített a Luzerni-tó partján, ahol szívesen csónakázott és pihent. Szüksége volt a pihenésekre, mert sokfelé fellépett és hanglemezeket adott ki. A rádióhoz soha nem ment, mert hangminõségét merényletnek tartotta a zenével szemben. Az élõ hangversenyeket tartotta a legtöbbre.
1931-ben a The New York Times-ban megjelent szovjetellenes cikk után indexre kerültek mûvei a Szovjetunióban. A Pravda megvetõen írta: „jelentéktelen imitátor, zenéje már rég kiment a divatból”. Természetesen õ tovább komponált. Megírta a III. szimfóniát (1936) és a Rapszódia egy Paganini témára címû mûvét (1934), ezeknek a mûveknek továbbra is sajátos stílusuk volt, ami ugyan messze állt az avantgárdtól, de a közönség körében osztatlan tetszést aratott.
Utolsó évek
Rahmanyinov sírja a Kensico temetõbenUtolsó mûveiben a halál misztikus jellemzésére felhasználta a „Dies irae” középkori egyházi dallamot. Ez a motívum számtalan 19-20. századi zeneszerzõnél hasonló mondanivalóval jelent meg. 1938-ban meghalt legjobb barátja, Saljapin. Európa felett újra a háború felhõi gyülekeztek, ezért 1939 nyarán elhagyta Európát, feleségével, nagyobbik lányával, Irinával és unokájával, Zsófiával végleg az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Másik lánya és annak családja Franciaországban maradt, akikért sokat aggódott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Rahmanyinov segélykoncerteket adott, ezzel ismét elismerték hazájában.
1943-ban rossz egészségi állapota miatt lemondta turnéit. 1943. március 28-án Kaliforniában halt meg rákban. Ravatalát és temetését Beverly Hillsben rendezték, de földi maradványait késõbb a New York állambeli Valhalla településen, a Kensico temetõben helyezték el.
MûveiRahmanyinov 1921-ben, a Victor Talking Machine Company plakátján