ének : | Gary Hughes | |
gitár : | Dan Mitchell | |
gitár : | John Halliwell | |
billentyűs hangszerek : | Darrel Treece-Birch | |
dob : | Max Yates | |
basszusgitár : | Mark Sumner |
Past members :
Martin "Shelley" Shelton
Andrew "Drew" Webb
Ged Rylands
Vinny Burns
Greg Morgan
Steve McKenna
Lee Morris
Chris Francis
Ten: Babylon
Jó ideje nem jellemzõ már, hogy egy rock- vagy metálzenekar fantasy helyett a fantasztikum kifinomultabb, tudományos
változatával kísérletezik szövegeiben és elképzeléseiben. Ezért is figyelemre méltó a Ten ötödik stúdiólemeze, mely a
valóban ritkaságszámba menõ kemény sci-fi koncept-albumok nem túl hosszú sorát gyarapítja.
Akinek még ez sem lenne elég, annak érdemes egy pillantást vetnie a közremûködõkre. Egyikük neve ugyanis bizonyosan
szemet szúr bárkinek, aki kedveli a progresszív, dallamos kemény zenét.
Méghozzá a többek között a Deep Purple-bõl jól ismert Don Aireyé, akinek billentyûs játéka és harmóniai érzékenysége
lényegében önmagában garancia a zenei tökélyre.
Airey termékenyítõ hatása rögtön az elsõ számban, a „Stranger” billentyûs szólójában megmutatkozik.
Ahogyan az a módszer is, ahogy Gary Hughes felismerhetõ, ámde egészen eredeti módon ötvözi a dallamos rock és metál
legkiválóbbjai által meghonosított tradíciókat.
Még inkább kiviláglik azonban ez a fajta zsenialitás a „Barricade” Deep Puprle-re emlékeztetõ gitármotívumában, ami minden
átmenet nélkül melodikus metál-témába csap át.
Éppily jellegzetesen Hughesra vall a „Give In This Time” egy kevés Van Halennel kevert, késõi Whitesnake-et idézõ riffje, ami
felett meglepõ módon nem Coverdale-es ének szólal meg – pedig Hughes hangfekvése eleve effélére alkalmas a leginkább –
, hanem sokkal kevésbé drámai, egyenes hang, már-már glam rockra hajazó tónus és dallamvezetés.
A Ten igazi erõsségei viszont egyértelmûen a középgyors, szinte adagio-szerû tempóban elõadott nóták
melyekben tökéletesen kibontakozhat mind a hangszeres mind az énektudás.
Ezen a lemezen ilyen a himnusszerû „Silent Rain”, amit Don Airey zongorajátéka mellett a második verzében megszólaló,
szimfonikus metálba hajló gitár tesz egészen magasztossá.
A szép emlékû Extreme második albumán lehetett ehhez hasonló számokat hallani.
A „Timeless”-t úgyszintén az inkább lassú, mint gyors tempóvétel
valamint a (hard rock és heavy metal berkekben elõszeretettel alkalmazott) keleties motívumok dobják fel, teszik feledhetetlenné.
És még mindig nem értünk el az album szerintem messze legjobban sikerült dalához.
Az epikus „Thunder In Heaven” utánozhatatlan remeke nem csak a neoklasszikus rock/metálnak, hanem a zenei fokozásnak is.
Az orgonapontról a moll skála hangjaira ugráló, gyors gitártémát (amit akár az ifjú Yngwie Malmsteen is kiötölhetett volna), elõbb
visszafogottabb tempójú énekdallam ellenpontozza, aztán a melléktémában a melódia elõbb még megzabolázva
készít elõ, fokozza a feszültséget, mielõtt a dal végleg kibontakozik a magasra törõ dallamívben.
És ha eddig még nem figyeltünk volna fel rá, most kikerülhetetlenül szembesülünk azzal a cseppet sem ortodox igazsággal
hogy a sikító magasságokkal szemben a valamelyest mélyebb hangfekvés sokkalta szebben, teltebben simul a zeng
gitárszólamokba.
A Babylon invenciózus, az átlagosnál összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú dallamos rocklemez, nem kevés metálos
beütéssel, ami nem hiányozhat egyetlen igényes (album orientált) rockzenét vagy a melodikus, neoklasszikus metált
kedvelõ gyûjtõ kollekciójából sem.
| ||||||||||||||||||||||||||
|