The Beatles

Biográfia

A Beatles volt a rockzene legnagyobb hatású és legsikeresebb zenekara, akik 2004 végéig világszerte több mint 1,3 milliárd lemezt adtak el – többet, mint bárki más. A mûvészetek bármely ágát is nézzük, kevesen voltak, akik népszerûségükhöz, kritikai elismertségükhöz és széleskörû kulturális hatásukhoz mérhetõek.

A Beatles tagjai John Lennon (ritmusgitár, zongora), Paul McCartney (basszusgitár, zongora), George Harrison (szólógitár) és Ringo Starr (dob) voltak; mindannyian az angliai Liverpoolban születtek. A zenekar elsõdleges dalszerzõi Lennon és McCartney voltak. Karrierjük során kiadott lemezeik többségének a producere George Martin volt. Menedzserük 1967-ben bekövetkezett haláláig Brian Epstein volt.

A Beatles több eladási rekordot is felállított és több mint ötven Top 40-es kislemezük jelent meg. Az elsõ brit zenekar volt, mely folyamatos népszerûségre tett szert az USA-ban, nem kevesebb, mint 27 1. helyezett dalt jegyezve csak Nagy-Britanniában és az USA-ban; ennek köszönhetõen a Beatles a 20. század legsikeresebb zenekara lett. Az EMI 1985-ös becslései szerint addigra már több mint egymilliárd lemezt adtak el világszerte. „Yesterday” címû daluk a modern kori zenetörténet legtöbbször feldolgozott dala (több mint 3000 változata létezik).

Legkorábbi szerzeményeik rock and roll és R&B-gyökerû popdalok, néha balladák voltak. Az évek során zeneszerzõkként és elõadókként is egyre összetettebbé váltak. Rengeteg stílust kipróbáltak, többször egybeolvasztottak néhányat. Dalaik sikerének középpontjában a melódia állt. A számtalan stílus ellenére dalaik védjegye az ének és a vokál minõsége volt. A pop és rock mellett folk, country, rockabilly, blues, soul, doo-wop és sok más is vegyült zenéjükbe. Több új zenei irányzatnak voltak az úttörõi, ezek közé tartozik a pszichedelia („Strawberry Fields Forever”) és a hard rock („Helter Skelter”, „Revolution”). Szintén elõször használtak dalaikban komolyzenei megoldásokat, nagyzenekari hangszereket, vagy éppen egy egész nagyzenekart.

1963-as feltûnésük igazi szenzációt jelentett az Egyesült Királyságban, fiatal, sikoltozó és ájuldozó lányok tömegei követték õket; a brit sajtó a jelenségre a „Beatlemánia” nevet akasztotta. Ez 1964 elejére átterjedt Észak-Amerikára és az együttes hamarosan világszerte népszerû lett. Öt év alatt korai sikereik kétségtelenül egyszerû zenéjét (mint a „She Loves You” és az „I Want to Hold Your Hand”) mûvészi, igényes dalokká fejlesztették (mint a Revolver, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band és az Abbey Road albumok számai). Õk írták a dalaikat, feszegették a stúdiók felvételi lehetõségeinek határait, minden lemezük új, addig példa nélküli minõséget ért el – mindezekkel hosszútávú befolyást gyakoroltak a popzenére. Filmeket készítettek, a sajtó minden lépésüket követte és mintegy szimbolikus vezetõi lettek az 1960-as évek ellenkultúrájának, nyilvánosan kutatva a keleti miszticizmust, a tudatmódosító szereket és a forradalmi politikát.

Az együttes 1970-ben oszlott fel.

Történetük John Lennon 1956 nyarán alakította a Quarrymen nevû skiffle zenekart. 1957. július 6-án egy rendezvényen léptek fel és ekkor találkozott Paul McCartneyval, aki hamarosan csatlakozott hozzájuk. 1958-ban egy ifjú gitáros, George Harrison került az együttesbe, amely különbözõ neveken játszott. 1960-ban Hamburgba utaztak, ahol megállapodtak a The Beatles név mellett. Stuart Sutcliffe ekkoriban, 1960–61-ben szintén velük játszott, és hatással volt megjelenésükre, stílusukra. Menedzserként idõnként Allan Williams vagy Sam Leach dolgozott velük, amíg 1962-ben Brian Epstein véglegesen át nem vette ezt a szerepet.

Segítségével szerzõdtek az EMI lemezkiadó Parlophone csoportjához. Az ekkor már két éve velük játszó, Pete Best nevû dobosukat elküldték a nagyobb gyakorlattal rendelkezõ Ringo Starr kedvéért.

A „Beatlemánia” Nagy-Britanniában kezdõdött 1963. október 13-án: ekkor adtak televízió közvetítette koncertet a londoni Palladiumban. Hamarosan átterjedt az Egyesült Államokra, az Ed Sullivan Showban való fellépések hatására. A popzenekar világméretû szenzáció lett, órási rajongótáborral és dühödt támadásokkal a kulturális kritika és elismert elõadók, mint Frank Sinatra részérõl a zenéjüket (amelyet faragatlannak és zeneietlennek minõsítettek) vagy megjelenésüket (botrányosan hosszú hajukat) illetõen.

1964-ben a Billboard 100-as slágerlistáján az öt vezetõ helyet foglalták el; ezt a teljesítményt azóta sem sikerült senkinek sem megismételni.

1965-ben az MBE (Member of the Order of the British Empire; a Brit Birodalom Rendjének tagja) érdemrend ötödik osztályával tüntették ki õket, amely ugyan még nem jár lovagi címmel, de így is elég nagy vihart kavart. Lennon és Harrison ebben az évben kezdtek kísérletezni az LSD-vel, McCartney 1966-ban követte õket. Lennon egy óriási botrányt kiváltó interjúban kijelentette, hogy a kereszténység haldoklik, és hogy a „Beatles népszerûbb, mint Jézus” Késõbb, a heves bírálatokat követõen egy sajtótájékoztatón bocsánatot kért, mert a Beatles dalait tiltólistára tették az amerikai rádiók, a déli államokban nyilvánosan égették el lemezeiket és olyan radikális csoportoktól kaptak fenyegetéseket, mint a Ku Klux Klan.

Utolsó hivatalos kocertjüket San Franciscóban adták 1966. augusztus 29-én; ezek után a lemezekre koncentráltak. Kompozícióik és zenei kísérleteik megnövelték mûvészi elismertségüket, miközben megõrizték óriási népszerûségüket. Pénzügyi helyzetük azonban rosszabbodni kezdett menedzserük, Brian Epstein 1967-es halála után, és a zenekar kezdett szétesni. Utolsónak minõsíthetõ koncertjük egy, az Apple stúdió tetején történõ élõ fellépés 1969 januárjában, amelynek a felvételei végül a Let It Be albumon jelentek meg. 1969-ben vették fel utolsó valóban közös albumukat, az Abbey Roadot (bár 1970-ben több, korábban felvett számot dolgoztak át és jelentettek meg a Let It Be lemezen) 1970-ben hivatalosan is feloszlottak és Lennon 1980-as halálával az újraegyesülés minden reménye elveszett. Ettõl függetlenül történt egy „virtuális” egyesülés, mert 1995-ben két, eredetileg Lennon-felvételt, a „Free as a Bird”-öt és a „Real Love”-ot a Beatles egykori tagjai átdolgoztak, és megjelentették az egyéb, kiadatlan anyagokat tartalmazó albumukon és a kapcsolódó dokumentumfilmen, a „The Beatles Anthology” projekt keretében.

1970-napjainkig: A The Beatles után [szerkesztés]A zenekar hivatalos feloszlása elõtt és után, mind a négy Beatle jelentetett meg szólóalbumot, beleértve Lennon John Lennon/Plastic Ono Bandjét, McCartney McCartney-ját, Starr Sentimental Journey-jét és Harrison All Things Must Pass-ét. Egyes albumaik tartalmaznak együttmûködéseket alapító Beatles tagokkal; Starr Ringoja (1973) az egyetlen ami tartalmaz kompozíciókat, elõadásokat a mind a négyüktõl, habár külön számokban. Harrison megmutatta a szocio-politikai tudatosságát, és tiszteletet szerzett mikor közremûködött a Concert for Bangladeshen New York City-ben 1971 augusztusában a szitár mesterrel Ravi Shankarral.

Egy 1974-es kiadatlan jammelési szakaszon kívül (késõbb a A Toot and a Snore néven vált ismertté) Lennon és McCartney nem rögzítettek együtt semmit.

Az 1975-ben a The Beatles szerzõdésének lejárata idején Az EMI-Capitollal, az American Capitol kiadó sietett pénzre váltani a rengeteg Beatles vagyonrészt, az csapat kreatív vezetõjétõl, így kiadtak öt LP-t: a Rock 'n' Roll Musicot (összeállítás a gyorsabb számaikból), a The Beatles At The Hollywood Bowlt (részleteket tartalmaz két kiadatlan koncertrõl a Hollywood Bowlban), a Love Songst (összeállítás a lassabb számaikból), a Raritiest(összeállítás olyan számokból amiket nem adtak ki az USA-ban) és a Reel Musicot (összeállítás olyan dalokból amik a filmjeikben hangzottak el). Volt még egy nem EMI-Capitol kiadás isLive! at the Star-Club in Hamburg, Germany, 1962 címmel, ami a zenekar egy korai koncertjérõl való felvétel a Star-Clubban, Hamburgban nem túl jó minõségû szallagon. Ezen feloszlás utáni LPk-bõl csak a Hollywood Bowl LP-t hagyta jóvá mindegyik együttestag. Az eredeti brit CD-k amerikai kiadásán kívül 1986-ban, ezeket a Capitol American összeállítás LP-ket törölték a Capitol katalógusból.

1980. december 8-án New York City-ben Mark David Chapman lelõtte John Lennont. 1981 májusában George Harrison kiadta „All Those Years Ago” címû kislemezét ami Harrison Beatlesszel töltött idejérõl szólt. Egy héttel Lennon halála elõtt vették fel, Starr dobolt rajta, késõbb újraszinkronizálták új szöveggel Lennon tiszteletére. Paul és Linda McCartney késõbb közremûködtek mint háttérvokálosok a számhoz.

A BBC-nek sok Beatles felvétele van, fõleg stúdióban készültek 1963 és 1968 között. Ennek az anyagnak a java adta az alapját az 1988-as rádió dokumentum sorozatnak a The Beeb's Lost Beatles Tapesnek. 1989-ben több kivágás a Beatles munkafolyamatból feltûnt a rádió sorozatban a The Lost Lennon Tapesben. Késõbb, 1994-ben a legjobb BBC felvételeket átadták az Emi-nek aki kiadta õket Live at the BBC címen.

1988-ban a Beatlest beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be. Beiktatásuknak estéjén, Harrison és Starr jelentek meg átvenni a díjat, Lennon özvegyével Yoko Onóval és két fiával. McCartney távol maradt, és kiadott egy sajtónyilatkozatot amiben „fel nem oldott nehézségekre” hivatkozott Harrisonnal, Starr-ral és Lennon állapotával kapcsolatban. Szólóban Lennont 1994-ben, McCartney-t 1999-ben Harrisont pedig 2004-ben iktatták be.

Zenéjük A Beatlesre igen kevéssé hatott a blues (nem úgy, mint kortársára, a Rolling Stonesra). Bár zenéjük nagyon különbözõ forrásokból táplálkozott, valódi gyökere a popzene volt. Sajátos énekharmóniáiban felfedezhetõ a korai Motown mûvészeinek hatása; leginkább valószínûleg Chuck Berry zenéje a Beatles hangzásának eredete (a "Roll Over Beethoven"-t és a "Rock And Roll Music"-ot feldolgozták korai lemezeiken, de koncerten más számokat is játszottak tõle). Berry hatása késõbb is nyilvánvaló, olyan számok esetén, mint az "Everybody's Got Something to Hide Except Me And My Monkey" (1968) vagy a "Come Together" (1969). Amikor a "Come Together" megjelent, Chuck Berry jogutódja beperelte John Lennont szerzõi jogok sértése miatt azzal, hogy nagyon hasonlít a "You Can't Catch Me"-re. A per megegyezéssel végzõdött, és Lennonnak késõbb lehetõsége nyílt néhány Berry-dal feldolgozására.

Néhányan állítják, hogy a Beatlest leginkább befolyásoló mûvész Elvis Presley volt. Ez kétséges. Paul McCartney egy interjúban azt mondta, hogy Elvis ébresztette fel az érdeklõdését a gitár iránt és John Lennon is szerette a zenéjét. Mások szerint viszont Elvis annyira kis mértékben fedezhetõ fel az együttes hangzásában, számaik stílusában, és mivel olyan széles körbõl találhatunk rájuk ható zenei stílusokat, mint pop, R&B, soul és korai rock, hogy John és Paul ezt nyilvánvalóan más elõadóktól is átvehették és Paul biztosan számtalan más okból is gitárt ragadott volna.

Mindannyian nagyon szerették Little Richard számait és néhány dalukban – különösen karrierjük elején – õk is használták a rá jellemzõ fejhangokat. 1962-ben együtt turnéztak Hamburgban, és a Star Clubban együtt adták elõ a "Long Tall Sally"-t. Ez a dal a Beatles állandó koncertszámai közé tartozott, és a McCartney-féle feldolgozását (amely különbözõ válogatáslemezeken jelent meg, ill. Amerikában a The Beatles' Second Album-on) Paul legjobb rockénekesi teljesítményének tartják.

Elismerten fontos szerepe volt McCartney zenei fejlõdésében Brian Wilsonnak a Beach Boys-ból. Wilson elmesélte, hogy a Rubber Soul amerikai verziója inspirálta a Pet Sound album elkészítésére, aminek hatására McCartney kitalálta a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band koncepcióját. Másik példa a "Back in the USSR", amely a Beach Boys "California Girls" címû számára való utalásokat tartalmaz.

Az Everly Brothers szintén nagy hatással voltak a Beatlesre. John és Paul folyamatosan utánozni próbálták Don és Phil Everly jól felismerhetõ kettõs harmóniáit. Az 1962-es "Love Me Do" és "Please Please Me" felvételek vokális része sokat köszönhet az Everlyék "Cathy's Clown" (1960) címû számában felbukkant újdonságnak. Egyébként a "Cathy's Clown" volt az elsõ olyan dal, amelyik egyszerre volt listavezetõ az Atlanti-óceán mindkét partján.

Gerry Coffin és Carol King zenéjét is meg kell említeni, akik héthúros ítárt használtak. A Beatles megkísérelte az õ számaik kifinomultságát Buddy Holly, Berry és egyéb korai rock and roll elõadók egyszerûségével vegyíteni. Lennon és McCartney dalszerzõi együttmûködését Goffin és King kapcsolata inspirálta és indulásukkor arról álmodtak, hogy olyanok lesznek, mint õk.

John Lennon kezdeti stílusa sokat köszönhet Buddy Hollynak és Roy Orbisonnak ("Misery" (1963) és "Please Please Me" (1963)). "That'll Be the Day" volt az elsõ dal, amelyiket Lennon megtanult játszani és énekelni, és elsõ dalaik eléggé hasonlítottak hozzá. McCartney beismerte, hogy "Legalább az elsõ negyven, általunk írt dal Buddy Holly hatására született". Lennon nyilatkozata szerint "Buddy Holly elfogadhatóvá tette, hogy valaki szemüveget viselt. ÉN voltam Buddy Holly". Még a Beatles elnevezése is a zenész együtesének, The Crickets (Tücsök) nevû zenekarára utalt. A Beatles 65 albumon szerepelt egy Holly-feldolgozás, a "Words of Love".

Miután megismerkedtek Bob Dylan mûveivel, Lennon a folkzene hatása alá került ("You've Got To Hide Your Love Away" és "Norwegian Wood"), majd a pszichedelikus zene felé irányította az együttest ("Strawberry Fields Forever", "Tomorrow Never Knows" és "I Am the Walrus"). A Beatles karrierjének késõi szakasza során Lennon érdeklõdése visszatért a korai rockzenéhez ("Don't Let Me Down" 1969-bõl).

Paul McCartney legjobban talán a zenekar romantikus balladáinak írójaként ismert, kezdve az 1965-ös "Yesterday"-jel. Olyan mûvészi és új formátumú dalok kötõdnek a nevéhez, mint az "Eleanor Rigby" és a "She's Leaving Home". Egyre inkább az R&B hatása alá került, a fejlõdés nyomon követhetõ az "I Saw Her Standing There"-tõl (1963) a "Lady Madonna"-ig (1968). A "Helter Skelter" (1968) – mely egy korai heavy metal mûnek is tekinthetõ – szintén Paul szerzeménye. Nagyszerûen bánt a zongorával, és a billentyûs hangszerek fontos szerepet játszottak mind zeneszerzõi, mind elõadói karrierje során. Érdekes módon sem McCartney, sem Lennon nem tanultak meg kottát olvasni.

George Harrison korai gitárstílusa az 1950-es évekbeli rockabilly nagyjaihoz hasonlított, mint Carl Perkins, Scotty Moore (õ Elvissel dolgozott) és Duane Eddy. Az "All My Loving" (1963) és a "She's A Woman" (1964) ennek az idõszaknak a tipikus képviselõi.

1965-ben Harrison valami újat hozott a nyugati kultúrába, amikor a "Norwegian Wood"-ban együtt dolgozott az indiai szitármûvésszel, Ravi Shankarral. A vele való hosszú együttmûködés eredményeképp George szerzeményei közül sok alapult a hindu zenén, például a "Love You To" (1966), "Within You, Without You" (1967), és a "The Inner Light" (1968). Az indiai zene és kultúra a zenekar egészét befolyásolta, ennek példái a "Tomorrow Never Knows" vagy a "Dear Prudence" is. Harrison késõbbi munkáiban visszatért a nyugati zenéhez és jelentõs popzenei zeneszerzõvé vált, idõnként olyan témákkal, amelyek jelezték kapcsolatát az indiai zenével és a hindu istennel, Krisnával.

Ringo Starr szerepe a Beatles hangzásában kevésbé ismert, mivel Ringo maga ritkán írt dalokat. Bár általában lágy baritonjáról ("Yellow Submarine" vagy az "Octopus's Garden"), megbízható dobjátékáról és egyszerû, közvetlen modoráról közismert, õ volt a felelõs a zenekar idõnkénti és megdöbbentõen autentikus country-hangzásáért is ("What Goes On", "Don't Pass Me By").

A Beatles késõbbi zenéjében a dalok üteme lelassul, rendszerint nagyobb szerep jut a dallamnak és a hangszerelésnek, mint a ritmusnak. Erre a stílusra jó példa a "Penny Lane" (1967).

A zenekar 1966-os döntése a koncertezés befejezésérõl hirtelen irányváltást hozott. A "Paperback Writer"-t ért kritikák után kreatív energiájukat a stúdiómunkákba öntötték, olyan eredmény érdekében, amire büszkék lehetnek. A fejlõdés trendje eddig is az egyre növekvõ komplexitás irányába tartott technikailag és stílusukban is, de a folyamat látványosan felgyorsult, mint az a Revolveren is látható volt. Az új dalok témája többé nem te, én, szerelem, fiú és lány találkozása és hasonlók voltak, mint 1963-ban, amikor munkájuk elég nagy hasonlóságot mutatott pl. a Hollies zenéjével is. Ettõl ekkorra elég messze kerültek és a témák a házjavítástól a cirkuszon át a nonszensz dalokig terjedtek.

A zene bonyolultsága, mely a Sgt. Pepper albumon olyan látványos, a Yellow Submarine-en érte el csúcsát. Részben – az "It's All Too Much" és az "Only A Northern Song" – az 1967-es lemezrõl kimaradt dalok kerültek rá, és csak ekkor (1969 januárjában, a Sárga tengeralattjáró filmzenéjéhez) kerültek felhasználásra. Nyilvánvaló, hogy a Beatles maga nem érdeklõdött túlságosan a projekt iránt, így nem érezték fontosnak, hogy sok új anyagot írjanak hozzá.

A Revolver/Sgt. Pepper idõszak után úgy tûnt, kreativitásuk kifulladt és The Beatles elnevezésû dupla albumuknál, melyet nagyrészt Indiában írtak, visszatértek az egyszerûbb stílushoz és témákhoz (pl. "Birthday" – születésnap). Néhány dal zeneileg (mint a "Why Don't We Do It In The Road" vagy a "Wild Honey Pie") sokkal kevésbé volt összetett, mint legtöbb, két évvel korábbi anyaguk és 1969-ben, a "Get Back" projekt felvételeikor – az 1970-ben megjelent Let It Be alapjai – a zenekar kezdett szétesni. (A projekt arra irányult, hogy komoly hangtechnikai vágás és egyéb mesterséges hatások kiküszöbölésével visszatérjenek a zene alapjaihoz. A sors iróniája, hogy Let It Be-t agyontömték aláfestõ zenével, és komoly mennyiségû hangmontírontírozást is alkalmazott rajta producere, Phil Spector). Mivel a Beatles nem akarta ennyiben hagyni a dolgokat, felvettek egy utolsó albumot, az Abbey Roadot, amely érettebb kísérlet annak a törekvésnek a megvalósítására, hogy a stúdiótechnikát a dalok jobbítására használják ahelyett, hogy kísérleteznének, aztán megnéznék, hogy is hangzik ez az egész.

A Beatles számait mai napig játsszák különbözõ emlékzenekarok koncertjein és zenés színpadi darabokban.

Zenéjük igazi erejét valószínûleg John és Paul kontrasztos stílusa adta. Lennon számai az akkori ízlésnek túl szarkasztikusak és skizofrének voltak, nehéz lett volna egy teljes, 45 perces albumot eladni velük; McCartney albuma pedig túl nyálasnak ígérkezett. Mikor a két stílust kombinálták, a dalok kiegyensúlyozták egymást. Egy kis keleties Harrisonnal megfûszerezve a lemezek sokkal erõteljesebbek lettek, mint az az egyedi számok összességébõl következett volna.

	ének,ritmusgitár,billentyüs hangszerek :	John Lennon
	ének,basszusgitár,zongora :	Paul McCartney
	szólógitár :	George Harrison
	dob :	Ringo Star

Albumok :