WhitesnakeA Deep Purple klasszikus felállását elõbb maguk a tagok, majd a helyükbe lépõ új fiúk zilálták széjjel. A „bûnösök" David Coverdale, a „kis vidéki senki", akit csak jobb híján vettek be a zenekarba, majd Glenn Hughes, a piperkõc dandy, aki még Coverdalenél is erõszakosabban kényszerítette társaira akaratát, a fekete zene iránti rajongását. Õk ketten - márcsak a közös zenei ízlés okán is - megértették egymást, bár utóbb egymással is szembekerültek, amikor a zenekar utolsó hónapjaiban már egymás kezébõl csavarták ki a mikrofonállványt. Amikor aztán a Deep Purple feloszlott, s szóba kerültek az elképzelések, a sajtóban beharangozták a szólólemezeket, David Coverdale nyilatkozatait többnyire csak gúnyos mosolyok kísérték. Bár a három év alatt a megszeppent vidéki srácból a rajongók bálványa, s nem utolsósorban a tinilányok szexideálja lett, szakmai körökben nem nagy tétekben fogadtak volna a befutására. Coverdale azonban „megcsinálta", s hogy zenekara, a Whitesnake a mai napig, a Deep Purple árnyékában is létezik, már önmagában is jelez valamit.Pedig kezdetben neki sem volt oka a derûlátásra. A Deep Purple feloszlása után eltûnt a világ szeme elõl, barátnõje társaságában visszahúzódott Münchenbe. Amint azonban hírét vette, hogy társai dolgozni kezdtek, õ is õrült tempóban látott munkához. A Deep Purple idõkbõl jónéhány blues-os ihletésû dala maradt talonban, így azonnal stúdióba vonulhatott. Hogy véletlen-e vagy sem, nincs adatunk, de tény, hogy elsõ szólólemezének munkálatait õ is ugyanabban a stúdióban készítette, mint Ian Gillan és a keverõasztal mögött is ugyanaz a Roger Glover ült, mint Gillan esetében. Más talán összeroppant volna ekkora nyomás alatt. Coverdalenek a Deep Purple-idõkben is állandóan Gillan szellemével kellett megküzdenie. A közönség az elõzõ évek nagy sikereiben Gillant akarta hallani, Coverdale-nek évek sem voltak elegendõek, hogy megszabaduljon a kínos „örökségtõl". S akkor most ez a lemezfelvétel is! Ráadásul az 1977-ben megjelent album (David Coverdale's Whitesnake) nem is aratott komolyabb sikert. Coverdaleben azonban nem mindennapi energiák és ambíciók feszülhetnek, mert a sikertelenség nem törte le. Állandó kísérõzenekart szervezett maga köré és rövidesen újra stúdióba vonult, hogy Northwinds címmel újabb szólólemezzel örvendeztesse meg gyér számú rajongóit. Ezt a lemezt már tekintélyes nevekbõl álló csapat készíti. Micky Moody, a régi haver az egyik, Bernie Marsden a másik gitáros, a basszust Dave Murray, a dobot David Dowie kezeli, míg a billentyûknél rövid idõre Pete Solley kap helyet. A lemezen melankolikus, blues-os ihletésû balladák és keményebb rocknóták kapnak helyet és a zeneanyag (Only My Soul, Breakdown) figyelemreméltó. Elsõsorban azért, mert Coverdale a blues irányába tudta tágítani a hard-rock kereteit, s ezáltal sajátos egyéni hangzást kap a zenéje. Kiemelkedõ sikert várni persze fölösleges lett volna, de a próbálkozás meggyõzi a társulatot, érdemes zenekarrá alakulni, s a dalokat élõben is bemutatni. „Rock and rollt nem lehet hálószobában komponálni" - nyilatkozza Coverdale és 1978. január 26-án megalakítja a Whitesnake-et, amely bár együttes, de a kezdetektõl Coverdale kísérõzenekara. Hamarosan kiderül, hogy õ legalább olyan ellentmondásos és erõs egyéniség, mint Blackmore, s zenekarának pályafutása, a tagcserék, a tündöklés, majd a bukás is sokban emlékeztet a Rainbow-éra. A Whitesnake elsõ koncertjét 1978. március 3-án Lincolnban, a Technical College-ban tartotta. A következõ hónapokban különbözõ formációk (köztük a Police!) elõzenekaraként turnéznak. Egészen lent kezdik, kis klubokban néhány száz ember elõtt „melegítik" a hangulatot. Zenéjük - a rock-blues - tulajdonképpen ebbe a közegbe való, dehát Coverdale álmai nagyra törnek. S elsõ lemezük, az EMI-nál megjelenõ Snakebite fel is jogosít ezekre a reményekre. Az LP felkerül a listákra, a Whitesnake hirtelen a nagy poplapok címoldalára kerül. S csak fokozódik az érdeklõdés a zenekar iránt, mert 1978-ban elõbb Jon Lord, majd Ian Paice is csatlakozik Coverdale zenekarához, s a lapok máris a Deep Purple újraegyesítésérõl cikkeznek. A közönség is kíváncsi, mit tudnak az egykori kedvencek, de sokan csalódással veszik tudomásul, hogy a Whitesnake zenei világa eltér a Deep Purple-tõl. Sok a fekete szín ezen a zenei palettán, a dalok egyrészt szikárabbak, markánsabbak, keményebbek, másrészt bluesosabbak, olykor dzsesszesebbek, de valahogy ez a sokszínû kép mégsem áll össze egésszé. Coverdale nem képes igazi fazont adni a Whitesnake-nak, mindenki érzi-sejti, hogy nagyra lenne képes ez a zenekar, de valahogy az alkotói energiák nem képesek egységes átütõerõvé szervezõdni. A zenészek túlságosan is Coverdale alárendeltjei, aki viszont nem tudja magával ragadni a többieket. Az eredmény: stílustalan albumok, arctalan zenekar. S a kulisszák mögött állandósuló marakodás. Coverdale nem tûr meg maga mellett konkurrenciát (pedig Lord is ott van!), így körülötte is állandósul a zenészvándorlás. Ugyanakkor komoly morális problémák is zilálják a csapatot. S végül Coverdale feloszlatja társulatát. „Otthagytam a zenekaromat, mert az embereket jobban érdekelte a foci a tv-ben, mint a készülõ új nagylemez. Rengeteg idõt öltem a dalokba, de ezek zenekari megvalósítása borzalmas volt." A „fõnök" dühe, na meg a divattrend kedvezõ változása végül is jobb belátásra bírta a zenészeket. 1979 végére összeszedte magát a csapat, Coverdale megbocsátott és gõzerõvel láttak hozzá az új album felvételeihez. 1980 a Whitesnake kiemelkedõen jó éve volt. Májusban Fool For Your Loving címû lemezük ismét vezetõ helyen a sikerlistákon, nyáron pedig a zenekar a Diamond Head, Dio, a Twisted Sister, a ZZ Top és a Meat Loaf után a Monsters of Rock fesztivál fõ attrakciója. A kritika is feledi az elõzõ évek fenntartásait, „a Deep Purple-családfa legéletképesebb ága" - írják a zenekarról. A Whitesnake-menedzsment igyekszik is kihasználni a sikert. A Live-In The Heart Of The City címû album 1980-ban, a Don't Break My Heart Again és a Come An' Get It címû album 1981-ben a Whitesnake-kínálat a lemezpiacon, s ezek a produkciók a legjobb, legkiérleltebb, legjobban megcsinált lemezeik. A zenekar fantasztikus sikereket aratva már-már a Deep Purple-idõket idézte meg a játékával. De zenéjük továbbra sem emlékeztetett a Nagy Elõdére. Mint Coverdale mondta; „Rhythm and blues zenekarnak tartjuk magunkat. Talán a Yardbirds fejlõdött volna ilyenné, ha ma még létezne." Példaképeirõl szólva Coverdale Aretha Franklint, Tina Turnert és Marvin Gayet emlegette, csak mellékesen megjegyezve, hogy gyûlöli a heavy metalt. Hogy mi ennek az oka? Talán Coverdale hangi adottságai. Õ soha nem csillár-rezegtetõ bömböléssel hívta fel magára a figyelmet, hanem inkább érzelmeket is kifejezni tudó, árnyalt hajlításaival, sokszínû elõadásmódjával. Bármennyire is szerette volna azonban visszaadni azt a feelinget, amellyel a soul és blues elõadók interpretálják dalaikat, soha nem tudta megélni, legfeljebb csak utánozni. Hiába vette át dalszövegeiben is a fekete dalok tematikáját, esetében a gesztusok, a mozgások, a szexualitást hangsúlyozó szövegek nem váltak igazán hitelessé, a nézõ vagy a hallgató ritkán szabadult attól az érzéstõl vagy gondolattól, hogy felvett pózokról van szó. Ezeket a hiányosságait - produkciói méltatása közben - a kritika szóvá is tette, de a közönség sokszor épp ezeket a külsõségeket értékelte igazán a Whitesnake színpadi munkájában. 1981-ben váratlan baleset szakítja félbe az ígéretesen alakuló karriert. Coverdale a lábát töri, s a zenekar egy turné kellõs közepén kénytelen leállni. S a feszültségek máris újra kirobbannak. Elõbb a Paice-Murray ritmusszekció távozik, majd a két gitáros, Mardsen és Moody. A sikerrel jóllakott, önbizalmukat visszanyert zenészek szólóelképzelésekrõl nyilatkoznak. Coverdale - mit tehet? - felfüggeszti a zenekar mûködését. S ettõl kezdve a Whitesnake nem is tud talpraállni többé. Coletta menedzser szorgalmazná a turnézást (Coverdale vele is összevész), de a régi felállást már képtelenség összehozni. Búcsúlemezük a Saints An' Sinners.1983 elején Coverdale mégis új formációt szervez. Jon Lord marad, Micky Moody visszatér, s melléjük csatlakozik Mel Galley (ex-Trapeze), Colin „Bommer" Hodgkinson basszusgitár és Cozy Powell dobos. Ismét vannak tehát nagy nevek a csapatban, s Whitesnake Európában még megél a régi hírnevébõl. 1983 szep tember 2-3-4-én három nyugatnémet nagyvárosban a Thin Lizzy a Blue Oyster Cult, a Saxon, a Meat Loaf, a Survivor és a Krokus társaságában a Monsters Of Rock fesztivál sztárvendégei. Elõtte augusztus 20-án Angliában a Donnington fesztiválon mutatkozil be a zenekar. Reményteli újrakezdés - lehetne. De ez a siker sem képes stabilizálni a zenekart. Elõbb Murray tér vissza, majd John Sykes (ex-Thin Lizzy) váltja fel Micky Moody-t. Az új szextet hozzákezd a Slide It In felvételeihez és megjelennek a szokásos hurrá optimista nyilatkozatok. Új felállás, új lemez, új turné. S közber a magyarázkodás. „Múlt évben a Whitesnake elvesztette a saját arculatát. Az elsõ három évben zeneileg fejlõdtünk, utána már csak stagnáltunk. Ma a kommersz siker szempontjából jobban nem is mehetne, de 1983-ban válaszút elé kerültünk. Hova, merre: Hiányzik a motiváció!" Kulcsmondatok. Tulajdonképpen mind a három utódzenekarra érvényesek. Az állandó megtagadás-megújulás, és egy idõ után a meddõ erõlködés és önigazolás. S a háttérben pedig a rideg tények. A motivációhiány. Behelyettesíthetõ zenészek, kicserélhetõ dalok, felcserélhetõ nagylemezek. Jövõnélküliség. S aztán a karrierek végén a pont. A Deep Purple újjáalakulása. S szinte egyik napról a másikra semmivé foszlik a legenda. A Whitesnake is azonnal részeire bomlott. Paice és Lord távozott, Coverdale viszon nem fért be a csapatba. Powell csatlakozott Emersonhoz és Lake hez. Ez a vég. De mégsem. 1985-ben Coverdale a megrendítõ erejû ütés után talpraáll. Nyilatkozik, hogy folytatják; Coverdale, Murray, Sykes és új tagként Aynsley Dunbar (ex-Colosseum). Az utobbi hírek szerint „1986 legjobb rock nagylemezét" készítik. A szokásos hurrá-optimizmus. Aztán hónapokig csönd. S 1986 decemberében még semmi hír az év legjobb lemezérõl. Igaz feloszlásról vagy válságról sem szól a fáma. Coverdale valahol valamivel tusakodik. Õ még úgy tudja (hiszi), a rock örök és elpusztíthatatlan. De lehet, hogy nem akar visszamenni kereskedõsegédnek.