King Crimson az angol mesevilág királya volt, míg XX. századi névrokona a progresszív rockzene egyik korai úttörõje és mindmáig egyik legszínvonalasabb képviselõje.
Az együttes 1969-ben jött létre csupa olyan zenészbõl akik koruk ellenére nagy zenei mûveltséggel, hangszeres tudással és tág érdeklõdési körrel rendelkeztek. Az õs Crimson egy sikertelen együttesbõl a Giles, Giles & Fripp -bõl alakult, Robert Giles távozásával és Greg Lake illetve Pete Sinfield és Ian McDonald érkezésével. A banda 1969 áprilisában mutatkozott be a Speakesy Klubban. A hagyományos rockzenei hangszertár mellett egyéb hangszereket is megszólaltattak. Az igazi nagy lehetõség még ugyanebben az évben adódott, amikor a Rolling Stones emlékezetes ingyenkoncertet adott a Hyde Parkban az elhunyt Brian Jones emlékére. Itt volt, 650.000 ember elõtt felvezetõ zenekar a King Crimson. Az elsõ album In The Court Of Crimson King átütõ siker lett. Fripp zenei elképzelései és Sinfield frappáns, víziókkal teli szövegei a megfelelõ idõben kerültek megvalósításra és találkoztak a közönség ekkor még nagyszerû befogadóképességével. A korongon, Crimson király udvarában megfér egymás mellett a rock, blues, a jazz, a komolyzene és az avantgarde. Bátran elmondhatjuk, hogy ez az album volt minden idõk legnagyobb rockzenei kihívása és, hogy nem csak a szakma reagált pozitívan az kész csoda. A lemez sikere azonban nem akadályozta meg Gilest és McDonaldot abban, hogy távozzanak az együttesbõl. 1969 decemberében volt utoljára látható az eredeti King Crimson. Mindeközben Greg Lake tárgyalásokba kezdett Keith Emersonnal egy új együttes megalapításáról. Ennek ellenére megszületett a következõ album az In The Wake Of Poseidon ami ha lehetséges még csiszoltabb mint az elsõ. A ritmusszekció távozó tagjai helyére Gordon Haskell (basszusgitár, ének), Mel Collins (szaxofon, klarinét) és Andy McCullough (dob) kerültek. A Crimson muzsikája nem könnyed, szórakoztató, hanem elvont gondolatok, titkos érzések zenei megformálása, amely gyakran egész embert kíván a megértéshez. Harmadik korongjukon, a Lizard-on jó néhány sessionzenész is besegített, köztük Jon Anderson a Yes kiválósága.

"Idézd fel indítékaid mélyrõl jövõ jogát
Öltsd fel hóförgeteges évszakban használt gúnyád
Égess fel hidat és bárkát
Egy gyíkot nyakamnál szúrj át."

Az értelmetlennek tûnõ szövegek Pete Sinfield alkotásai, igen jellemzõek az együttesre. Korongjaikhoz aprólékos munkát igénylõ, remek borítók készültek. A gondosan rajzolt, festett tasakok szintén Sinfield tevékenységét dícsérik. De Sinfield munkássága sem tartott örökké a Crimson berkein belül, Fripp kérésére õ is elhagyta az együttest. Következõ albumukon már új tagok muzsikálnak: Ian Wallace dobol és Boz Burrel énekel. A tagcseréket követõen egy kimerítõen hosszú világkörüli turnéra indultak és közben megalkották következõ korongjuk az Islands anyagát. Ez az album is sikeres lett és természetesen ismét tagcserék következtek. Wallace, Collins és Burrel az Alexis Korner-be távozott. Úgy tûnt, hogy a Királynak befellegzett, de Frippnek sikerült új társakat találni Bill Bruford, John Wetton és David Cross személyében. Sõt, Sinfieldet is pótolta: az új szövegíró Richard Palmer-James. Ebben a felállásban készült el a Larks' Tongues In Aspic, majd egy európai turné következett. Szinte hihetetlen de 1974 januárjában, ugyanettõl a csapattól megjelent a Starless And Bible Black címû album.
Ezt követõen azonban Cross kivált és a Red címû lemez csak Fripp, Wetton és Bruford alkotása. 1974 szeptemberében Fripp feloszlatta a bandát. Az együttes zenéjével megelõzte a korát. Õk használtak elõször mellotront és ennek a hangszernek Robert Fripp utolérhetetlen mestere. Tulajdonképpen az õ gitár illetve mellotron játékára épült a Crimson zenéje, amit a fúvósok használata tett teljesen összetetté. A feloszlott együttes tagjai más csapatokhoz igazoltak: Wetton a Uriah Heep majd az Asia tagja lett, Bruford pedig az U.K.-t erõsítette. A halott azonban nem múlt ki egészen, 1981-ben Fripp újjászervezte csapatát: Bruford, Tony Levin és Adrian Belew lettek az új King Crimson tagok. A név valóban a régi, de a hangzás már messze nem az. Az új zenekar színvonalas, de sokkal kevésbé invenciózus zenét játszik. Népszerûségük sem a régi, az Õs Crimson rajongóknak nem kell az új hangzás, a fiatalság meg nem képes értelmileg és érzelmileg azonosulni velük. Ennek ellenére a Crimson él és zenéjük ma is igazi színvonalat képvisel.