Az ezredfordulóra Victor Smolskival és Mike Terranaval felizmosodó, és azóta egy doboscserét leszámítva töretlenül, királyabbnál királyabb, kompromisszummentes lemezekkel előre, ám az undergroundból ki sosem robogó Rage fennállásának harmincadik évét ünnepelve egy igazi best of műsorral indult világkörüli turnusra. Utoljára a második Metalfesten érintette hazánkat a csapat, így hát már épp ideje volt, hogy ismét 'dühöngjenek" egyet a fővárosban, két másik, egy kevésbé és egy igen rendhagyó előzenekart magukkal hozva. Egy rendhagyó este, egy minden igényt kielégítő szett, hatalmas meglepetések és múltidézés a Tovább után...

2014, Budapest, a tízedik hónap első napja, amikor is egy korán jött ősz és nem várt csapadék eleve alaposan lecsökkenti az ember willpowerét, képes lehet agyonvágni rengeteg fémzenekedvelő harcikedvét, és őszintén remélem hogy a legtöbbeknek ez a kifogásuk, amiért nem jelentek meg, és hagyták, hogy a buli egy szépen mutató, de A38-hoz képest is családiasnak mondható tömeg előtt zajlódjon le. Igaz, a Rage nálunk sosem találta meg annyira a fantáborát, ennek rengeteg oka lehet, lehet az internet susnyásában könnyen elvesző névválasztás talán, vagy csak az a tény, hogy a banda kompromisszummentes lemezein mind-mind olyan dalok hallhatóak, amik egyenként annyi témát sorakoztatnak fel, amiből egy átlag magyar metalzenekar minimum két lemezt írna, és ez az agyasság elsőre elijeszti a hallgatóság nagy részét. Viccen kívül, a jelenlegi Rage-et nézve bizony Peavy Wagner basszer-énekes életmunkáját láthatjuk, aki rengeteg hullámvölgyön és zenekari felálláson tette magát túl, mire a fehérorosz Victor Smolskiban és André Hilgers dobosban megtalálta két leghűségesebb társát, ami nagyon úgy tűnik, még évekig töretlen munkamegosztást hoz majd magával. Számtalan zenészt megemlíthetnénk, akinek a régi anyagaikhoz és klasszikus refrénekhez köze van, számtalan balhéról lehetne szó, de a fiúk is tudják, hogy a legjobb időszakuk bizony az utóbbi 15 év, a műsor gerincét ebből az érából származó dalok alkották, viszont alapos kitérőket tettek már-már teljesen elfeledett dalok felé is, Peavy és Smolski felváltott konferálásának köszönhetően pedig az angolul jól tudók még némi plusz információkhoz is juthattak egyik-másik darabot tekintve.

Az estén a kezdésre lazábbra összegyűlt embersereget a német Lion Twin, egy női énekessel és klasszik német powerrel felfegyverkezett zenekar fogadta, és sajnos produkciójuk kissé érdektelenségbe fulladt. Izmos riffekből álló dalaik egy megszokottnál virtuózabb dobtémával rendre felidézték a stílusjegyek legszebbjeit, az énekteljesítmény viszont komoly fekete pecsétet nyomott a produkcióra. Lehet, hogy csak nekem van bajom a klasszikus metal erőteljes kecskevibratós női énekkel való megfűszerezésének, de ha Doro-nak, vagy a rég elhullt Scanner-nek ez sikerült, akkor csak van valami kattogó fogaskerék a gépezetben. A zenészek belakták a színpadot, érzéssel tolták dalaikat, kiállásbeli probléma nem volt, érezhetően kifelé szóltak, mégis elmaradt az egész tökönfogóssága. Kiemelendő a Day of Anger című szerzemény, amelyben a konferálás alapján a lemezen nem más közreműködött, mint Udo Dirkschneider, és igen, ki is ütött a dalcsokorból a komplexebb összetétel és a jól megírt énektéma, de mire az ember felkapta a fejét és észrevette volna a zenekart, már véget is ért alig fél órásnak mondható programjuk. A tagok utána elvegyültek az emberek közt, beszélgettek bárkivel, jól érezték magukat, ezt kellemes volt látni, hogy semmi sztárkodás vagy kivagyokiság nincs mögöttük.

A 2004-ben életre kelt Tri State Corner felpakolásakor többen kérdően néztek, mert eleve egy supportra számított a nép, no meg a Rage kezdésére kiírt 21 óra is már vészesen az állóhajó felé osont a Duna feletti ködben, mégis egy baromi érdekes és kedves zenekart láthattunk, amit őszintén kár lett volna otthon hagyni... Otthon, ez ismét érdekes, hisz amint a nevük is sugallja, három különböző országból származnak a tagok. Három görög, egy lengyel és egy német srác alkotja ezt a zeneileg igen érdekes projektet, kezdve ott, hogy a hagyományos basszus és két gitár felállásban az egyik húros hangszer szerepét egy bouzouki (így leírva, semmi buzuki meg buzizás, kedves nyelvtannáci barátom) vette át, és a nyitó Faster című dalukkal olyan hangulati robbantást sikerült véghezvigyenek, hogy a legádázabban Rage-re váró metalhead arcára is halovány mosoly költözött. A rendkívül kedves és csupa mosoly pazar frontember, Lucky perkatudásával kiegészített izgalmas zenei kép többnyire a görög zenei motívumok felé tendált, sajnálatos módon pont az énektémák sikerültek nagyon popmetalosra, kicsit amerikaias, szándékosan fogó refréncsokrokat kaptunk, amik valljuk be, megtették a hatásukat, nálam jelenleg is a Free Prison című daluk szól, még nem sikerült ráunnom. Lucky végig kapcsolatot tartott a közönséggel, poénkodott a konferálások alatt, magyarul próbálta megköszönni a sört, amit kapott, ezzel, és a dobossal együtt lélegző perkázásával egészítette ki énekhangja úgymond hiányosságait, ami igazából csak annyiban merül ki, hogy stíluson belül nem túl egyedi. Elmagyarázta, hogy mindenki azt mondta nekik, hogy warmup zenekarként a gyors dalokat kell tolni hogy felpörögjön a nép, de szerintük ez bullshit és akkor is eljátszanak egy görög szövegű lassú dalt, ami sajnos a koncert mélypontja volt, pedig a bouzoukis Janni is megmutatta énekhangját, azonban a dal geil mivolta elnyelte őt mint egy spontán feketelyuk.

Mindenkinek ajánlom a zenekar új, Home lemezének legalább egyszeri áthallgatását, kevésbé türelmesek egy youtube-kommandót is indíthatnak, ha kapósak az egyedi zenei megoldásokra, nehéz lesz csalódni, nem a mostanában rongyos klisére játszott folk metal kategória a csapat többlemezes munkássága. A zenészek igazi színpadi jelenségek, a bouzoukit kezelő Janni komolysága, az ősz-rasztás gitáros, Christopf megjelenése és térigényes mozgása, és az erőteljes dobjáték, amit az a Chris Efthimiadis hozott, aki több, mint tíz évig pont a Rage-ben püfölte a bőröket Terrana érkezése előtt (valószínűleg neki köszönhetik, hogy a turnén vannak), mind-mind arra utalnak, hogy a zenekar összeszokott, szeretik egymást, szeretnek zenélni, és valószínűleg jóval nagyobb babérokat is fognak nemzetközi szinten learatni mint eddig. Egyetlen hátulütője a mocskosul nehezen megjegyezhető nevük, de egy új rajongót szereztek maguknak ezen az estén. Mindenkinek ajánlom zenéjüket, aki kicsit bővítené rálátását az egyszerűbb, elszállásmentes stílusfúziókra.

Az alapos csúszás nem lehet tudni kinek volt köszönhető, valószínűleg a kiírásnál nézhettek be valamit, hisz a két előzenekar kapott összesen egy órát, ami átszerelésekkel is érdekesen festhet, de még hozzájön az a tény is, hogy a Tri State Corner teljesértékű koncertet adott, így már a 22 óránál lévő madár csicsergett azon a bizonyos teleshoppos órán, amikor felcsendült a Carved in Stone felvezetése, és teljes valójában egy veszett jó formában lévő Rage robbant a színpadra, és ismét jött az az érzés, hogy trióként sem üres a kép, sőt, három gitárral színpadra lépő produkciókat is simán a földbe döngölnének vagy csak óvatosan lealáznának azzal a sounddal és játékkal, amit művelnek. Peavy öregszik, ez sajnos olyan daloknál, mint a magas refrénű Forever Dead, vagy a sűrű szövegű Great Old Ones egyértelműen kihallatszik, de ugyanolyan elánnal tolja, mint az előző tizenpár évben, mióta figyelemmel kísérem a zenekar munkásságát. A számomra egyszerűen csak a világ legjobb gitárosaként számon tartott Victor Smolski egy jelenség. Kevés olyan zenészt tudnék mondani, akinek a játékával, a mozgásával, az arcaival te magad is együtt mozogsz, együtt lélegzel. Mindenki tudja, aki utánanézett az embernek, hogy egy fáradhatatlan zeneszerzőről van szó, aki a koncert utáni ötödik percben már a merchpultnál fényképezkedik, továbbá van annyira megszállott, hogy egyszerűen nem képes hibázni a színpadon. Rengetegszer saját maga konferálta fel a számára kedves dalt, és többször maradt egyedül szórakoztatni a rákészült, tisztesre igen de fullhouse-ra nem hízott tömeget. Gitársoundja szinte végig lemezminőséget hozta, akárcsak Peavy basszusröfögése vagy az időközben Hetfield-bajuszt növesztő André Hilgers még Terranát is megszégyenítő dobolása. Annak idején, mikor Terrana balhétól nem mentesen távozott a Rage-ből, kételkedtem benne, hogy méltó utódot tud majd leigazolni Peavy, de nemhogy a Carved lemez bizonyította aggodalmaim ellenkezőjét, hanem az is, hogy André újra és újra önmagára licitál, játékának feszessége össze sem hasonlítható mondjuk a Diesel-es Strings turnébuliéhoz, aminek már több, mint öt éve.

A műsor gerincét olyan új dalok alkották, mint a már említett Carved in Stone, Great Old Ones, Down, Set This World on Fire, de volt egy Rocket Science gitárszólóból kiépítkező, sajnos rövidített Unity is, amire konkrétan megfagyott a levegő a teremben. A régi dalokból is a legjobbakat sikerült felidézni, a Black in Mind-os Sent By The Devil iszonyatosan jól szólt, az elszállós szólójú Trapped lemezes Enough is Enough pörkölt, és a Don't Fear The Winternél már nyilvánvaló volt, hogy milyen veszett jó dalok ezek, főleg a Smolski-féle gitározással megspékelve. Nem játssza túl a dalokat az ember, nem variálja át a témákat, egyszerűen csak olyan stenkkel és apró díszítésekkel teszi magáévá a majd' huszonéves témákat, hogy öröm hallgatni. Valami egyeztetési probléma is lehetett, ugyanis a körülményesen felkonferált The Missing Link elveszett, egy gitárcsere és egy újabb konferálás után a 21 c. lemezen szereplő Forever Dead feledtette a közjátékot. A nem is oly régi Lingua Mortis Orchestra lemezre újraértelmezett Straight to Hell-t Smolski vezette fel, elmagyarázta, hogy mennyire utálta a kiadó a dalt, aztán mégis több horrorfilmbe bekerült, kellemes volt hallani, élőben milyen precizitással lehet végigszaggatni a metalhoz megszokottnak egyáltalán nem mondható főtémát.

Van egy olyan dolog, hogy bizonyos zenekarok leállnak dal közben, és közönségénekeltetnek. Van olyan is, hogy a zenekarok jammelnek, és ráénekeltetik a közönséget... no de olyat, hogy közönségénekeltetésre rájammeljenek, hát olyat nem gyakran hallani, és a Higher Than The Sky alatt percekig ez a feeling-orgia ment. A zenekar többfajta stílusban jam session-öket csinált a közönség refrénskandálására, aztán hirtelen az Eye of the Tigerbe csaptak át, ami már botrányosan jól sikerült. A zenészek arcán is látszott, hogy jól sikerült a húzás, ők is kellően felpörögtek, a ráadásban elhangzó Set This World On Fire és végleges zárásnak szánt Soundchaser már újult erővel szólt.

A meghajlás után, engedve a tömeg kitartó követelésének, egy unplugged meglepetés műsorral maradt a színpadon, amit nem hiszem, hogy előre elterveztek, hisz a turné előző állomásain a műsor előtt, nyitánynak hangzott el a blokk, no meg itt közben a roadok körbebontották Hilgers kicsinek véletlenül sem mondható dobcájgját. Peavy-ék a Tri State Corneres Lucky perkájával és hangjával kiegészülve négy dalt ánplágdoltak el a hálás magyar közönségnek, a brutáljó stenkkel húzó Into The Lighttal kezdve, az újabb, unplugged verzióban teljesen más, balladisztikus hangulatot felvevő Feel My Pain-en át, a múltidéző Turn The Page-en keresztül az egész mutatvány a Strings lemez csúcspontjának számító Empty Hollowban kulminálódott. Peavy hangjának elfáradása kicsit pecsétet nyomott a magasabb refrénekre, de Lucky a perka és a Hilgerssel való integetős poénkodás mellett megbízható harmóniákat épített a főének alá. Az Into The Light alatt kisebb ijedtségre adott okot Smolski kétségbeesett körbenézése, amikor játék közben a színpadi technikust kereste, mire az gondterhelten szalad oda hozzá. A gitáros pár szót súgott a fülébe, amaz sietve elrohant, majd egy üveg hideg sörrel tért vissza, maga ez a jelenet minden pénzt megért, főleg egy olyan gitáros arcjátékával kísérve, aki teljesen együtt él a játékával.

A Rage ismét jött, látott és győzött, még ha a sajnos nálunk szokásos családiasabb közönségnek is, de látszott rajtuk, hogy semmilyen szinten sem csalódottak, mindenkit szívesen látnak a koncertjükön, aki átérzi a zenéjük komplexitásába burkolt érzelmeket. Peavy munkássága 30 éves, és a szerdai buli megmutatta, hogy telis tele van gyöngyszemekkel, itt-ott csiszolatlan gyémántokkal, amiket Victor Smolski színpadi játéka és Hilgers fáradhatatlan tempója sokkal jobb dalokba változtat át, mint az elfeledett lemezverziók.

Személy szerint a Unity lemezzel teljesen véletlenül ismertem meg a zenekart, és azóta a numero uno, mindegyik lemezmegjelenésükkor vagy koncertjükkor hónapokra beszorulnak a lemezlejátszómba, és újra és újra tudnak új dolgokat mutatni a már százszor áthallgatott dalaikban is. Peavy nem a legjobb metal énekes, ez tény, basszuson is hallottunk már jobb játékosokat, de kiállása, eltökéltsége és színpadi jelenléte példaértékű. Smolski, ahogy már fentebb is említettem, egy olyan figura, akivel szemben nem tudok elfogult lenni. Gitárjátékával nemcsak önmaga mozog és lélegzik együtt, de a szólókat figyelmesen megjegyző hallgató is képes átlényegülni játéka alatt. Emellett végtelen kedves és szerény arc, érezni rajta, hogy szereti, amit csinál, joggal harcolta ki magának Peavy mellett pozícióját, kérdéses, hogy '98-ban mi lett volna a Ghosts lemez felvételei alatt teljes zenekar által faképnél hagyott Peavy terveivel, ha nem találkozik vele és fejezik be a lemezt együtt. André Hilgers pedig egy atombiztos dobos, rettenetes erő van a kalapálásában, és nem okoz neki problémát kicsit visszahúznia magát a finomabb, kibontakozósabb részeknél. Nemhogy méltó utódja Terranának, hanem a tarajos dobos háromlemezes Rage-beli teljesítményét már jócskán túlpüfölte.

Persze mondanom sem kell, hogy a fáradhatatlan Smolski a levonulás után szinte azonnal a merchpultnál dedikált, és fényképezkedett, az utolsó rajongóig. A Tri Corneres srácok is szívesen fotózkodtak és beszélgettek az emberekkel, akárcsak a Lion Twin-es tagok, a tömeg aránylag hamar elszivárgott, remélem mindenki elégedetten távozott a hűvös őszi éjszakába. Még több ilyen koncertet, őszintén remélem, hogy nem kell újabb négy évet várni a következő dühöngésre.

A képeket köszönjük Kieronnak (Rockvilag.hu)! Teljes galériák itt érhetőek el:
Rage: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.818963301494606.1073741908.104378096286467&type=3
Lion Twin: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.818930928164510.1073741906.104378096286467&type=3
Tri State Corner: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.818935714830698.1073741907.104378096286467&type=3

Kapcsolódó oldalak:
http://livesound.hu
https://www.facebook.com/LiveSoundProd
http://www.rage-on.de/
https://www.facebook.com/OfficialRage
http://www.a38.hu/