Dühödt és fagyos szél zúdult alá a sötét fellegekből a nemzeti ünnep fáradalmait épphogy kipihegő Budapestre, és ismét a városba fújta a finn metal egyik legelismertebb alakítását, akik ugye a vad death-doom vonalon indulva váltak egyre dallamosabbá, hogy sajátos stílusuk a tavalyi Circle lemezen ismét kiteljesedjen, újabb mérföldkövet öntve a zenekar életében. Ők a lassan negyedszáz éves Amorphis, akik képesek voltak egy rocker-bioritmusnak totálisan ellentmondó "vasárnapi" estén is teltházat összehívni a Club 202-ben. A tavaly Kínában és Ausztráliában turnéztatott lemez a tavalyi év egyik legfontosabb és legjobb metal korongja volt, ennek majdnem teljes anyagából kaptunk egy bivalyerős koncertet, amit még évekig emlegetni fogunk.

Azt kell megjegyezni már az elején, hogy a kezdés remekül emberbarátra sikerült. A kapunyitás után majd egy órája volt mindenkinek beszerezni az első söröket, megszabadulni a göncöktől, ismerkedni a hellyel, a merch-pulttal, nem kellett lóhalálában rohanni, hogy valami is elkaphatóvá váljon az előzenekarból. A borongós, viharos hangulatot garantáltan fokozni kívánó bemelegítés szerepét a 2008 óta aktív feröeri doom metal produkció, a Hamferd kapta. A rendkívül hatásos belépő és bejátszott színpad mellett a dalok is meglepően elkülönültek egymástól, és senkit se hozott zavarba a zene, nem volt olyan néző, aki ne tudott volna mit kezdeni. Nos, sajnos hazudtam. Egy Wacken-győztes bandától sajnos teljesen mást vártam, a majd mozdulatlan színpadi kiállást, a gyászos, temetésre öltözött gyászzakókat, a fáradt játszást értem, hogy a koncepció része, Jón Aldará brutális énekberobbanása az elején még hatott is, de sajnos ennyire doom dalokkal nem lehet sokáig egy közönség érdeklődését fenntartani. Nagyon lassan, nagyon fáradtan csörgedezett az előadás, a dohányosok a rágyújtásba való menekülést választották, a pultoknál sorok képződtek, a hatalmas nemzetközi elismerés szaga sem lengte be a helyiséget, bár dalaik a refrénekre meglepően kiteljesedtek, a hörgést szomorkás ének váltotta fel, ezek meglepően jól elkapott pillanatok voltak, Jón hangja a dallamos regiszterben is kiválóan működik együtt Esmar Joensen billentyűtémáival, de sajnos mindig van egy DE. És jelen esetben az, hogy ami működik egy vagy két dalban, az nem feltétlen működik végig egy koncert alatt, a monotonitás nem hálálja meg magát. Bátran ajánlom a Hamferdet az északi doom kedvelőinek, szerintem még nagyon az út elején vannak, remélhetőleg fognak még meglepetést okozni, de ehhez kicsit ki kell lépjenek az előre kitaposott ösvényről.

Az Amorphis-t 1990-ben alakította a két gitáros: Esa Holopainen és Tomi Koivusaari. Akkor még brutál death metal zenekarként, félredobva addigi projektjeiket, amik az Abhorrence és a Violent Solution voltak. Második anyaguknál, a Tales from a Thousand Lakesnél már érezhetően kezdték bevonni a dallamokat a death alapba, valahol ott kezdődött el az a folyamat, ami a korábbi Tuonela, majd később a jelenkori Circle albumot eredményezte, mint érezhető csúcspontokat. Az annak idején kiválásakor két kisgyerekére hivatkozó Pasi Koskinen énekes után érkezett Tomi Joutsen az azóta megjelent jópár lemez óta teljesen beilleszkedett a banda zenei képébe, mind ultramély halálhörgése, mind dallamai újabb szintre hozták az azóta szinte minden lemezzel a finn listák élén tanyázó csapatot. Mondjuk ez nem nehéz egy olyan országban, ahol a vodka a vitamin, és a Sentenced érfelvágós balladája még Britney Spearst is a mocsárba nyomja az eladási és rádiós listákról. Szövegeik olyan finn nemzeti eposzokra és mitológiai alapokra épülnek, mint a Kalevala vagy a Kanteletar, az idő múlásával egyre több modern és szintetizátor-elemet integráltak a zenéjükbe.

A zenekar nagyon szereti az új anyagot, ez már abból is látszik, hogy majdnem az összes dal elhangzott róla a koncert közben. A teltházra duzzadt nyitányt a Shades of Gray adta, a maga hármas döngölésével, ami ebben az esetben dobhártyarepesztővé nőtte magát, majd a hörgésből hirtelen dallamba váltó Tominál azt vettem észre, hogy hoppá, így már teljesen értem az énektémát, nem vész el a rengeteg harmónia és zsúfolt hangszerelés mögött. Igazából itt jobb a zenekar élőben, mint lemezen. A tisztább játék miatt sokkal élvezhetőbbek és befogadhatóbbak a dalaik, ez a folkos-zúzós Narrow Path-ben is kiderült, a főtéma egyértelmű ugrásra-ökölrázásra-hajrázásra késztetett mindenkit, az új lemez egyik legbombább dala és ezt máris az elején ellőtték. A Skyforger nyitánya, a Sampo összekötve a Silver Bride-al is perfektül lement, ekkorra rázódott össze a hangosítás is, és a gitárok is megfelelően összeszóltak. A Silver Bride eleve az előző jópár lemezről kiugróan a legjobb darab, ultradallamos és szokatlan refrénével, hatalmas hangulatot képes teremteni. A The Wanderer című klipes dal az új lemez egyik legdallamosabb tétele, semmi hörgés, tipikus dark-metalos riffelgetős, dúdolható refrénes szerzemény, ami annyira finnes, hogy simán elférne egy Sentenced vagy Poisonblack lemezen is. A koncert legjobbja lett volna, ha ugye nem írják meg a Nightbird's Song című csodaeposzt, ami a régies blackes gitárreszelésével, és a Pasi dallamvezetésére hajazó refrénnel egyértelműen földbe döngöl, és visszahallgatva sem találok a korábbi lemezeken hasonló vegyítését a régi és új korszaknak. Szerintem ez az a dal, amiben az eddig kitaposott út véget ér, ez saját maguknak is egy jó darabig nehezen megugorható léc lesz.

Az elsőlemezes death-metal érából is kaptunk egy igazi könnyfakasztó balladisztikus témát, a még Abhorrence zenekarnak írt Vulgar Necrolatry-t, a tényleges zárásra a Tales-es Black Winter Day maradt, majd az ultraszép refrénnel ívelő House of Sleeppel búcsúztatták el a magyar közönséget. Említésre méltó, hogy a zenekar két rövidebb szünetet is beiktatott a koncertbe, úgymond hangulatfokozásnak, ami alatt Thousand Lakes és Skyforger betétek szóltak. Ezek maximum hatásszünetnek voltak jók, mert ennyi idő alatt egy sört se lehet meginni sietve sem, de a koncert kapott egy olyan érzetet, mintha már a sokadik ráadás történne, és ezt az emberek is úgy reagálták le.

A színpadot a Circle borítótémái díszítették, Tom Bates illusztrációi megfelelően passzoltak az Amorphis dallamvilágához, nem is beszélve az Alphonse Mucha cseh plakátművész szerinti egyértelmű rajongásról, ami Batesnél és Holopainennél is egyaránt bevallottan jelen van.

A zenekar kisugárzása, a kontrollok felé kirakott ládák, amikre ráálva Tomi vagy épp Esa a közönség fölé magasodott, a furcsa kissé steampunkos állványok, mind olyan hangulatot adtak, ami a zene által teremtett atmoszférával szinte bekebelezte az ember szemét és fülét. Ha szebben le tudom ezt majd a jövőben írni, majd megpróbálom, de egyelőre annyi, hogy életemben ez az első koncert, amin mikor elfogyott a sör a kezemből, nem mentem venni újat. Minden másodpercét sajnáltam volna elmulasztani. Kíváncsi lennék, hogy máshol is ilyen energiával játszanak-e a fiúk, mert azért nem egy rutinhaknis érzéstelen arccal ment végig részükről sem a koncert, Tomi a közönséget is lefotózta. Én bízok benne hogy ez számukra is kiugróan jó koncert volt, és emlegetik még a budapesti bulikat. A Fezen-es fesztiválbuli után, ami a harmincvalahány fokos napfényben történt, ez mindenképp keményebb este volt.

Ajánlom mindenkinek az új lemezt: a Circle-t, a Peter Tangtren által producelt lemez nem hiába nyerte el a finn listavezető pozíciót, vagy lett megszavazva Angliában az év metal lemezének, már önmagában is okoz kellemes meglepetéseket bivaly hangzásával és a szépen terezett vokálokkal. De az olyan dalok mint a Narrow path, Wanderer, Nightbird, Hopeless Days még nagyon sokáig ott fognak csengeni a célközönség fülében, a koncerten pedig még ezen is túlmutató előadásmód miatt remélem, hogy mihamarabb, egy újabb sikeres turné keretén belül, vagy best-of programos fesztiválfellépéssel, de mihamarabb viszontláthatjuk a Helsinki-i srácokat.

http://amorphis.net
https://myspace.com/amorphis
https://www.facebook.com/amorphis
Szervezés:
http://concerto.hu