Az Anathema majdnem feledésig nyugtató, eviláginak részleteiben mondható dallamai mellé egy hozzájuk képest teljesen ellentétes pólusú, pörgős előzenekar társult ezen a kellemes őszi estén a dunaparti szellőben, teltházra hízlalva az A38at. A Mother's Cake jött, látott és győzött, a főzenekar pedig szokásához híven stresszoldó pirulaként csalt könnyeket az általuk szeretett magyar fantábor szemeibe. Személy szerint először volt szerencsém a főzenekart élőben látni, az idei Distant Satellites lemezük alapos áthallgatása után pedig több ezer szúként rágott belülről a kíváncsiság, hogy ezt az érzelmektől tobzódó, letisztult, édesbús dallamvilágot miképp fogják színpadon prezentálni, az eseményhez pár nappal előtte hozzátársuló SOLD OUT! felirat pedig már előjelezte, hogy bizony ebben a képletben nem lesz hiba.

A pontos kezdés egy hétközbeni koncerten olyan a másnap melózó közönségnek, mint egy áldás, és az osztrák Mother's Cake ezt nyolc óra nullanullakor sikeresen végre is hajtotta, prog-rocknak nevezett, de annál sokkal változatosabb, funky elemeket tartalmazó dalaikkal bő 40 percen át izzasztották a nemdohányzókat. Pörgős dalaikhoz szokatlanul lezser hozzáállás társult, Benedict Trenkwalder egyenesen félmeztelenül csinált önmegvalósító fitness-edzést kissé Red Hot Chili-re emlékeztető színpadi attitűddel. A gitár-éneken Yves Krismer, sűrű pedálozással felelt a progresszív szószért, és mikor az ének feladata nem kötötte le a testét, ő is hasonló húrtépő előadásmódot használt, mint a jobb oldalt basszhúrtépő társa. Mindehhez társult a dobos, Jan teljesen kiszámíthatatlan játéka, ami az alap kettőnégyeken át a funkys ritmusokig és szemtelenül jól eltalált kiállásokig terjedt. Eddig nem volt szerencsém hozzájuk, igazából az internet sem volt hasznos segítségemre mikor a trió után néztem, de az, amit találtam, sehol sem adta vissza azt, amivel a koncerten odaszegezték a figyelmet. Erősödő trendnek érzem, hogy a nagyobb zenekarok rendre megválogatják a warmup bandákat, idén már számos előzenekar okozott kellemes meglepetést, de a Mother's Cake bizony maradandó élményt okozott. Aki szereti a szerteágazó prog. zenét, annak mindenképp javaslom őket, és tekintve a róluk fellelhető video- illetve hanganyagot, csakis élőben, az ember szeme előtt, kézzelfoghatóan, pont ahogy Yves is lesétált és végigrázogatta az első sorban állókat két dal között, hogy bizony itt buli lesz, ha akarjátok ha nem. Az Anathema-hoz képest tökéletes ellentétes dalokkal sikerült benn tartsák és tovább hízlalják az embertömeget, így a két banda közti átállás már egy teli terem előtt kezdődött.

A John Douglas nélkül egy igen letisztult színpadképpel startoló Anathema igen gyakori vendége a magyar közönségnek, minden turnéjukkal érintik kishazánkat, és a 'szerintem' kifejezetten jól sikerült, ámde korábbi anyagaiktól kissé elkanyarodó Distant Satellites dalai egyértelműen uralkodtak idei koncertjükön, vagy inkább előadásukon, mert ahogy Cavanagh-ék képesek prezentálni az elképzelésüket a zenéről, az már egy előadás, egy show. A lágy, érzelemdús dallamok mellé egyértelmű alázattal állnak a színpadra, mind a zene, mind a közönség felé, minden előadott hangban érezhető a jelenlét, semmilyen rutinra hagyatkozás nincs, számomra olyanok voltak, mintha egy karrierje csúcsán álló csapatot látnék, akik az együttjátszás minden pillanatát maximálisan élvezik, még így, egy tag mínusszal is. Ehhez az A38 hangosítása kiválóan passzolt, mondhatni végig hibátlannak éreztem a hangzást, pedig az ő esetükben aztán sokkal több mindenen el lehet csúszni, mint egy átlag két gitár-basszus-sample zenekar esetében. Hatalmas piros pont a technikusoknak, és az A38nak is.

Az új anyag The Lost Song első és második része nyitotta, Daniel és Vincent felváltva kezelték a közönséget, amíg egyikük lazán, végigmozogva az estét, a másik kissé nehezen felengedősen, de játékában mindent kárpótolva. A koncertet az elmélkedősebb, lazább dalaik uralták, a tempósabb darabokat jól elszórták az új lemez és a kötelező életműdarabok közt. A Lost Song harmadik része elé beszúrt Untouchable utáni Ariel és Anathema dalokat már az összegyűltek nagy része együtt énekelte Lee Douglas énekes hölggyel, aki az elszállós Thin Air alatt mutatta meg igazán, mennyire képes hangjával megfagyasztani a levegőt, és elérni, hogy a teremben állók levegővételt visszafojtva figyeljék orgánumát. Igazán kellemes volt látni azt a generiációbeli különbséget, amivel a magyar Anathema-kedvelők tábora képviselte magát, fiatal kislánytól nagypapakorú öregig, minden társadalom által elítélt rockersztereotípiát száműzve, itt nem volt moshpit vagy piás lökdösődés, csupán egy teltháznyi, totálisan különböző ember, ugyanarra a zenére és érzelmi hullámvasútra hangolva. Az est legbefordulósabb részét a Universal és a Closer szolgáltatta, majd a gitárgerjesztés után 'happy revolution day'-el a fiúk és a neki eddigi legkedvesebb turnéállomását megélő Lee mosolyogva búcsúztak el.

A szűk másfél óra után levonuló csapat nem sokat váratott a ráadással, ami egy bejátszott Firelight-al az új anyag címadó, egyben legmegosztóbb dalát indította, ám az elektronikus dobokat és rengeteg sample-t mellőzve, egy élő verzióra áthangszerelve kaptuk meg a Distant Satellites-t, ami így bizony már egész másképp hatott, mint a kicsit túlelektronikázott lemezverzió. Igazán pörgős dalként a ráadásban a Fragile Dreams képviselte a régi vonalat, szép kontrasztot húzva ahhoz, hogy mi is volt régen és milyen is lesz majd a koncert nagy részében hallott megújult zenei látásmód. Levezető zenének a Beatles Twist & Shout-ja tett pontot a showra, Vincent stagedivingjával a legmorcosabb bandatagok is mosolyra gerjedtek, többperces elköszönés és pengetőosztás után véget ért a zenei utazás, megállt az érzelmi hullámvasút.

Új anyag ide vagy oda, a régebbi vonal kissé hiányzott, ám feltétlenül nagy bajom nem volt azzal, hogy a nyugtató, dallamosabb, elszállósabb témák uralkodtak, sajnos pár magánéleti katasztrófa talált telibe azokban a napokban, amihez az Anathema tökéletes soundtracket képes nyújtani azóta is. Az új anyagot bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek elrepülni a zenével, magukra húzva a függönyöket, egy gyertya fényében szivarral és drága vörösborral belefeledkezni abba, amit hallanak.
Emellett Vincentnek és Lee-nek köszönhetően az Anathema az egyik legemberközelibb zenekar amihez valaha szerencsém volt. Jövőre ismét találkozunk!

http://www.anathema.ws/
https://www.facebook.com/anathemamusic
http://motherscake.com/
https://www.facebook.com/motherscake
http://www.negativeart.hu/
https://www.facebook.com/negativeartprod

A cikkben szereplő képeket Kieron (Rockvilag.hu) készítette, a teljes album itt érhető el:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.831122553612014.1073741910.104378096286467&type=3