Öt év az Iron Maidenben, két nagylemezzel, egy 19-re lapot kérő szólókarrier és 30 év a színpadon. Ez kérem annak a brit fiatalembernek az életútja, aki Birminghamból elindulva, a kiadók által gyűlölt Wolfsbane-en keresztül eljutott a világ vezető heavy metal zenekarának az élére, hogy aztán szólómunkáiban mutassa meg, igenis lehet jó dalokat írni az ő, Dickinsonénál kevesebbet bíró, mélyebb hangfekvésére. Az éppen aktuális Soundtracks of My Life dupla cd-hez igazított turné egy kellemes márciusi estén érte el hazánkat a Club 202 színpadán.

A 90-es években a heavy metal haldoklott. A Poison legendás (nem feltétlenül pozitív) MTV Video Awards-os felvétele, a Nirvana brutális (és objektíve meg nem érdemelt) sikere, a 90-es évek digitálisan harmatos színkavalkádja, a hosszú turnék miatt kifáradt vagy csak változást váró zenészek miatt a rőzsehajú gitármágusokat és magastenor németeket felváltották a zsíros hajú amerikai grunge-osok, majd fiúcsapatok vagy piperkőc houserek és technósok. Ebben az időszakban szinte minden zenekar elvesztette valamelyik kultikus figuráját, vagy kemény imidzs-ét. A Metallica ugye felvette a modern arcát, a Judas Priestnek beintett Halford, a Megadeth is megpróbált rádióbarátkodni, az Anthrax búcsúztatta Belladonnát, a Guns a legnagyobb magasságokig szárnyalt, majd hatalmasatt esett, olyan bandák mint a Testament, Slayer vagy Pantera kompromisszummentes keménységükkel örökre bebetonozták magukat az egyre fogyatkozó de egyre hűségesebb közönség szívébe, és persze Bruce Dickinsonnak másodjára is kilett a töklámpása, és a Maidenből való távozás mellett döntött. Először ugye a World Slavery Tour nevű gigaturné közben érezte, hogy lazítani szeretne, új dolgokat kipróbálni. Harris és Smallwood tudta is, hogy egy ilyen sokoldalú embert, mint Bruce, nem fognak tudni sokáig lekötni. A szólókarrierbe kezdett énekes egy semmilyen szempontból sem emlékezetes turnéval hagyta ott már akkor kultikus státuszban élő csapatát, hogy aztán a szólókarrierjében is csak évek multán, Roy Z Ramirez segítségével térjen magához, és olyan megismételhetetlen anyagokat írjon, mint az Accident of Birth vagy Chemical Wedding. A sors fintora, hogy a lassan éledező Rob Halford is Roy Z-vel tért magához Resurrection című szólóanyagán, és mikor minden olyan dolog kihalt, ami a heavy metalt halálra itélte, majd a svéd és finn zenekarok újra életet leheltek a még izzó parázsba, ő is és Dickinson is örömmel tértek vissza anyazenekaraikba, akik tárt karral és sok-sok zöldhasúval fogadták őket, kegyetlenül elküldve az őket pótolni igyekvő fiatal generáció követeit, aki a Priestnél Tim Owens volt, a Maidennél pedig a finoman szólva megosztó teljesítményű Blaze Bayley.

Blaze bekerülését a Maidenbe a mai napig sokan nem értik. Harrisék Bruce kiválása után rengeteg szalagot kaptak, és olyan arcokat hallgattak meg, mint Doogie White, vagy James LaBrie, mégis a Wolfsbane szikar kiállású énekese kapta meg a munkát. Steve Harrist sokszor szeretném védeni, de sosem tudom igazán. Az X-factor lemezt hatalmas várakozások előzték meg, és ahol lehetett, ott mellényúlt. Búcsúztatta a producert, Martin Birch-öt, és önmaga látta el ezt a feladatot Nigel Green-el. Ennek az eredménye az volt, hogy a fele, Maidenhez hű maradt rajongó könnyek közt őrjöngve úgy vágta ki a korongot az ablakon, mint Paul az Emperor kazettát (:))). Búcsúztatta a kultikus borítókat szállító Derek Riggs-et, hogy aztán egy rideg, obszcén képpel Hugh Syme oldja meg a helyzetet, persze japánon kívül szinte mindenhol alternatív borítóval kellett megjelenjen az anyag. Az eladások roppant gyengék voltak, sokan a fentebb levezetett heavy metal-haldoklásra hivatkoznak, de azért ott van a képletben az, hogy Harris már akkor eldöntötte, hogy Blaze lesz az énekes, mikor Bruce az utolsó köreit futotta, mondván, brit kiállású frontember kell.

Egy jobban sikerült második anyag (eladásilag viszont a legrosszabbul minden Maiden anyag között), a Virtual XI után 1999 januárjában az éves egyeztetésre megérkező Blaze azt konstatálta, hogy mindenki ott van, és feszült a levegő. Egy kérdéssel indított, Bruce visszajön, ugye? Minden tisztelet kijár neki. Hatalmas terhet vett a vállára azzal, hogy megpróbálta Bruce után csúcson tartani a zenekart. rengeteg interjút, turnénaplót, belső anyagot tett közzé, igyekezett a legkedvesebben foglalkozni az emberekkel a rengeteg negatív kritika, és a néha képletesen, néha ténylegesen köpködők hadával is úgy megküzdeni, hogy senki se mondhassa rá, hogy na, ez mit képzel magáról. Ez azért így belegondolva rettentő nagy nyomás, és Blaze mindig is szeretett a rajongóiba kapaszkodni, ez ezen a neves estén is kiderült, főhősünk nem bújt el a backstage-ben koncert után, szinte azonnal dedikált, beszélgetett, fotózkodott. A koncertje előtt sikerült beszélgetnem vele pár szót, a bemelegítési idejét rám áldozta, és mint kiderült, napok óta játszanak, és már rettenetesen fáradt, de a másfél órás show után se mutatta ennek semmi jelét. Megtisztelte az őrá kíváncsiakat azzal, hogy 100%-ban ott volt nekik. Azok után, hogy a tíz-húszezrek helyett évek óta száz-kétszázaknak játszik. Azok után, hogy 2008-ban elvesztette feleségét, Debbie-t, aki rengetegszer mellette állt karrierjében. Azok után, hogy a mai napig rengeteg negatív kritikába futhat, amíg a Maiden Dickinsonnal gyakorlatilag bármilyen lemezt gyárthat, listaelső lesz a briteknél. Le a kalappal. Az ember a new wave brit heavy metal hőse, és többször is kihangsúlyozta, hogy mindent a rajongóinak köszönhet, a szakmai és személyes tragédiák után is ebbe kapaszkodik, és amíg ereje bírja, színpadon lesz. Ezt a száz embert horzsoló létszám szívesen is vette, és meglepően nagy hangulatot árasztott mind a remek kísérőzenekar, mind az egybegyűltek.

A koncerten a pár, egy gitárral kifogástalanul előadott Maiden nóták mellett olyan gyöngyszemek is felcsendültek, mint a Silicon Messiah vagy Blood and Belief. Annak idején jópár kételkedő hanyatt dobta magát, hogy húha, a Blaze szólós sokkal jobbak, mint a Maidenes anyagok, és igen, a Silicon, a Tenth dimension és a Blood and Belief végig erős, mélyre hangolt, Blaze szomorkásabb hangjára írt komoly lemezek. A Maidentől elhangzott a sietős-rohanós Futureal, az ezen a koncerten először játszott Lord of the Flies, a Virtual lemez sikertelensége ellenére is kultszámmá kinőtt The Clansman, és a záró Man on the Edge, ami ugye az egyik első koprodukciója volt Blaze-nek Harrissel. Meglepve konstatáltam az első pár dal után, hogy bizony, lehet akármilyen fáradt, tőle ennyire jó produkciót még nem hallottam. Nagyon kevés téma ment mellé, a magasságokat is el tudta kapni, a kísérőzenekar akármilyen fiatal srácokból állt, nagyon odapakolták magukat, a másik gitár hiányát (effekteknek köszönhetően) érezni se lehetett. Sajnos a koncert fele körül elhangzó, még Virtual turnén írt Stare at the Sun közben beütött a fáradtság, és sajnos nem voltak megugorva azok a bizonyos magasok, talán a dalválasztás nem volt a legszerencsésebb, mert utána még nagyon sok nehezebb énektémájú darab következett, de sajnos kiütött az a turnéfáradtság. A 30 évet átölelő Soundtracks of my Life válogatáslemez szimbolikusan 30 dalt tartalmaz, rengeteg régi felvétellel, megfelelő aktualitást adva a turnénak. A King of Metal döngölésére besűrűsödött az első pár sor, a Ghost in the Machine-ra együtt bólogatott mindenki a főriffel, aki ezt az estét választotta magának, annak panasza sem lehetett, főleg ha még szereti is Blaze szóló- vagy Maiden karrierjét. A hakni, mint kifejezés szóba se jöhetett, a koncertnek végig lelke volt, igaz, sokszor sok volt a duma, a mesélgetés, a köszönömök, Chris Appleton gitáros sound-ja a szólóknál kegyetlenül hasított, Dan Bate megbízhatóan röfögött a basszuson hatalmas oroszlánsörényével, sajnos Martin McNee dobos is a főhőshöz hasonlóan fáradékony volt, néha előjött a krumpliszsák tamokra borítása, jó párszor több másodperc alatt talált ki az erdőből.

A fiúk ettől függetlenül végtelen kedvesek voltak, az Invader produkciójáért nagyon gratuláltak, ahogy láttuk, ők a saját maguk road-jai, és egyáltalán nem ismerik a pálinkát. Még jól elvannak a feszített tempóban, állandóan az úton, kevés pihenéssel, ahogy mesélték. Reméljük, mihamarabb visszatérnek, és így, ezzel a felállással, mert a 2011-es Blaze band kutyaütő felállását nem kellene megismételni feltétlenül, főleg, hogy ki tudja, hány év van még a feltűnően öregedő főhősben. A kezdést mi követtük el az Invader zenekarral, nagy nap volt a pénteki, mert aznapra hoztuk ki az első nagylemezünket, a Szép Új Világot, igyekeztünk a bulinak nagy aktualitást adni, új színpadképpel, feszesebb tempójú koncerttel. Mivel önmagamról nem írhatok (igen, tudom hogy jól játszik a banda, de sajna mindig lemaradok róla valahogy) így megkértem pár embert a közönségből, hogy küldjék el a saját beszámolójukat. Részemről nagyon köszönöm, hogy annyian odagyűltek a finoman szólva sem népes tömegből, köszönöm a lelkesítést, azt, hogy még a bárpulttól is jöttek hej-hej-ek, és hogy aki odaállt belénk fülelni, az nem feltétlenül hagyott ott minket. Köszönöm a bíztató és kedves szavakat, amiket a dedikálásnál kaptunk, az egész zenekar nevében, igyekszünk felgyújtani minden helyet, ahova elsodor a szél.

Alant A. Ramona rövidebb beszámolója, majd egy link S. Noémi hosszabb, velősebb koncertleírásához. Végszóként pedig nagyon drukkolok Blaze-nek, hogy még sokáig színpadon lehessen, és lelkesen zenélhessen a közönségének, amit annyira szeret, hogy látszólag az életét adná érte. Beszéltük, hogy iszonyat rendes faszi, kedves, közvetlen, szignó nélkül a cd-nket sem fogadta el, igazán adhatott volna neki a jó istenke egy időtállóbb acélosabb torkot. És akkor itt az örök kérdés, hogy vajon ugyanilyen kedves lenne-e ha csupa pozitív és szép és jó és siker lenne az élete? Örök dilemma, csillagok forró magját feszegető kérdés, mely az emberi való mélyébe váj és vaskezekkel dübörög tudatunk törésvonalán... válasza ott rejlik mélyen, rég elveszve, az Alkonyzónában!

INVADER (írta: A. Ramona)
Minél jobban közeledett az este, annál jobban a koncert körül forogtak a gondolataim. Vártam a fellépést, de még annál is jobban vártam azt hogy a kezemben tarthassam a VÁRVA-VÁRT lemezt, amit azt hiszem rongyosra fogok hallgatni. Azóta így is lett, a rongyosra hallgatás elkezdődött. Az elmúlt két évben volt alkalmam párszor részt venni Invader koncerteken, újra és újra azt tudom elmondani, hogy nagyon jó ott lenni a fellépéseiken, de egy baj van, mégpedig az hogy belőlük NEM ELÉG. Az egyik pozitívum a pontos kezdés volt. Így kell ezt csinálni kérem szépen.

Kíváncsian vártam az újabb színpadképet is. Az újdonság, pedig az hogy a színpadon, a dob két oldalán megjelentek a grafikai elemek. Ezek egyrészt azért tetszettek nagyon, mert a CD borítót ábrázolták, másrészt azért volt rám nagy hatással, mert imádok mindent, ami koponya. Yosha Művész Úrnak gratulálok a gyönyörű grafikai munkához! :)

Egy valami viszont elszomorít a tegnapi nappal kapcsolatban, mégpedig az hogy nagyon kevesen voltak / voltunk a nézőtéren. A fiúk előtt le a kalappal, hogy az alacsony nézőszámú közönségnek is ugyanúgy szívvel-lélekkel és jókedvvel játszottak. Számomra az is pozitívum hogy a humor nem áll távol a srácoktól, mindig jól megmosolyogtatnak. A hangosítás jó volt, az összes hangszer és az ének is jól szólt. A fiúk kiválóan játszottak, bár efelől egy percig sem volt kétségem.

Végtelenül örülök annak is, hogy egyre több saját dal hangzik el ezeken az estéken. Erről jut eszembe a 4 dalt tartalmazó lemez-előzetes CD. Amikor a kezembe került már tudtam, hogy nagyon jó és minőségi dalok vannak születőben. A 4 dal közül talán az Őszintén az én személyes kedvencem, de mindegyiket másért és másért szeretem. Ami elsősorban megfogott ezekben, a dalokban, a szöveg. Mindegyiknek van valami mondanivalója akár az őszinteségről, barátságról, igazságról, bizalomról, magányról, legyen is szó.

A szöveg mellett a tökéletes zeneiség jellemzi a dalokat, így azok nem csak a mondanivalójukkal, hanem a hangzásukkal is nagyot ütnek. Azt hiszem, megvan az új kedvenc DALOM a lemezről, mégpedig a RÉGI MESÉK... Ez a dal nagy hatással van rám hangilag, zeneileg és szövegileg egyaránt. Megérintette, megsimogatta, a szívemet, a lelkemet, konkrétan borzongva hallgattam végig. Nagyon szeretném ezt a gyönyörű lírai dalt a koncerteken is hallani.

„Vad szavak közt élj, kell saját vélemény
Az akarat bátorít, mikor hiú a remény
A lelked eladnád még egy percért
A kezemet nyújtom feléd, mikor új értelmet nyernek a régi mesék”

A lemezzel kapcsolatban csak gratulálni tudok a kiváló munkához! Köszönöm Nektek hogy megajándékoztatok ezzel az élménnyel/érzéssel! A mielőbbi viszontlátásra illetve viszont hallásra!:)
Itt pedig egy velősebb, dalokra külön kitérő beszámoló:
http://mondolataim.blogspot.hu/2014/03/invader-koncertbeszamolo-en-modra.html