Nos ma ismét jelentkezem a sorozat újabb részével, amelyben ismét 3 zenekart mutatok be Nektek. Akinek tetszett az első és a második darab, az remélem ma sem fog hátbaszúrni, és amugy néhány helyen igencsak a saját véleményeim alapján irtam le a dolgokat, a hozzászólásokat szivesen fogadom...

A napjainkra már befutott és híres-hirhedt névvel rendelkező heavy metal zenekarokról és lassabban de annál hatékonyabban feltörekvő újoncokról hoztam itt össze egy kis összegzést immár harmadjára, főszerepben az egyik nagymesterrel. Itt bemutatom Nektek hogy honnan is indultak, mivé is lettek és mikor voltak válságosabb illetve "csúcs" időszakaik...

Az Iron Maiden zenekart Steve Harris alapította kb. 1974-ben, mint new-wave/punk formációt. Elképzelései szerint válogatott futballista lett volna, de nem játszhatott, így 70 centért megvette első basszusgitárját, és valahonnan innen indult a Maiden. Az első felállás 1980-ra lett stabil, ez Steve Harris basszert, Clive Burr dobost, Dave Murray gitárost, Denis Stratton gitárost és Paul DiAnno énekest foglalta magába.

Az első, Soundhouse Tapes (1978) lemezük 3 számot tartalmazott és postai terjesztésben igen fogyott. Aztán az EMI-nél 1980-ban megjelent az Iron Maiden cimü, legelső nagylemezük. Az Iron Maiden azaz a Vasszúz nevet a középkori kínzóeszközről kölcsönözték, amelyet pl. Bruce Dickinson búcsúkoncertjén fel is használtak, hogy ténylegesen lefejezzék az énekest.

Az első lemez meglepő siker: az angol lista 9-dik helyére ugrott, és a Top of the Pops müsorban való fellépés a világhír felé lökte a csapatot. Európában a Judas Priest, Amerikában a Kiss előzenekaraként váltak ismertté, aztán rengeteg koncert után megjelent a Killers 1981-ben. 1980 decemberében amugy össze nem férhetőség miatt Stratton helyére Adrian Smith állt. Második lemezük felvételeinél a legendás Martin Birch ült a keverőasztalnál, és 1981-ben a totál világhír előtt csere a frontember posztján is: az új énekes Bruce Dickinson (ex-Samson), Paul DiAnno pedig a sarokban sírhat.

Harmadik lemezük megjelenését követően már a legnagyobb heavy metal együttesek közé számították őket., Steve Harris pedig hangszerének legjobbja volt a műfajban. Clive Burr-tól a túlzott kábítószer és alkoholfogyasztás miatt 1982-ben meg kellett válniuk, helyére a francia Trust egykori dobosa, Nicko McBrian került. ide tartozik, hogy Burr nevére alapitvány épült, hogy segitsék a halálos beteg dobost.

A zenekar sokat ad a színpadi látványra is. Korábban (World Slavery Tour) többemeletes óegyiptomi díszlet előtt játszottak, az 1986-os turnéhoz pedig valamiféle XXI. századi utca részlete adta a hátteret. Ők voltak az elsők akik koncertjeiken holografikus vetítéseket használtak, halálra rémítve vele a közönséget. Sikerüket elsősorban a műfajban szokatlan zenei kreativitásuknak köszönhetik. Az 1982-es The Number Of The Beast című lemezük e stílus egyik legendás alkotása, több mint harminc országban platina és gyémántlemez lett. 1988-ban a doningtoni Monsters Of The Rock festival sztárvendégei voltak, és sajnos abban az évben Adrian Smith gitáros helyét Jannick Gers tölti be, aki kb. 2000-re tudott felzárkózni Murray mellé. A Somewhere in Time 1986-os lemezük nagyon fellendíti a rajongótábort, és a totális siker nem marad el az 1988-as Seventh Son of a Seventh Son lemezzel, amelyik eladásai a legeslegnagyobbak.

A lemezt rengeteg koncertvideo követi, és hamarosan, a No Prayer for the Dying (1990) lemezről kimásolt Bring Your Daughter... to the Slaughter az angol listák első helyét üti meg. A gitárosváltás nem okozott akkora törést, és a Fear of the Dark-kal ujra arat a zenekar, sajnos a lemez már igencsak kopott, nagyon kevés maradandó számot tartalmaz.

1993-ban Bruce Dickinson távozik, szólókarrierjét folytatva (erről majd külön cikk jön ide), a rohadt grunge mozgalom a pokolba küldi a heavy-metalt és Steve Harristől mindenki elpártol. Csupán a zenekara marad, és egy új énekes, a Wolfsbane frontembere, Blaze Bailey. Az X-Factor (1995) ös lemez telibe találja a grunge-tól égő világot, és szebb kifejezés nem is létezik rá, mint hogy le volt szarva. Sokan szerették volna védeni Harrist, ugyanis volt egy-két baklövése, de megbocsátható. például egy pocsék müvészt talált a klasszikus Maiden boritók visszavonult alkotója helyett. Blaze-nek talán a kiállása és a hozzáállása volt megfelelő, a hangja nemigen. A számokba rengeteg erőt fektetett a zenekar, de Blaze hangfekvése miatt az egész szétesett, így maradtak az egyszerü dallamok, lágy gitárfutamok. Ezt a zenekar előnyére is forditotta a köveltkező Virtual XI (1998)-as lemezen, amelyik nyomban lekörözte elődjét, és a Maiden legjobb időszakait idézte. Egy nagyszabású válogatásuk is megjelent Best of the Beast címmel, majd egy számitógépes FPS shooter játék, az Ed Hunter, amelynek megünneplésére egy nagy turnét is rendeztek, a '99-ben visszatért Adrian Smith-el és Bruce Dickinsonnal. Blaze azóta szólózik, és pokoli jó zenét ad ki.

A mostani 6os felállás 2000-ben a Brave New World lemezzel jelentkezett, amely minden várakozást felülmúlt, egy ujjászületésnek tartották mind a maidennél, mind a Heavymetalban. A turné majdnem két évig tartott, a záró Rock in Rio koncertet meg is jelentették DVD-n, a csapat kb. 3000 000 ember előtt zúz. A 2003-as Dance of Death tovább emelte a zenekar pozitiv tulajdonságait, de jópáran elpártoltak tőlük, mert nekik ez már nem volt az igazi Maiden.

Rengeteg kiadvány: bestof-ok (Edward the Great), Kiadatlan számok, feldolgozások (Best of the B-Sides, Eddie-s Archives), videoklipgyüjtemény (Visions of the Beast), összegzések (The history, In Profile), koncert DVD-k (Death on the Road) jelennek meg 2003 és 2006 között, ugyanis a maiden rájött, hogy a visszatéréssel ujra a csucsra kerültek, és több mint 25 éves múltjukra való tekintettel bármit dobnak ki, azt a rajongók felfalják. Még a bootlegeket is, janick Gers egy interjúban meg is mondta, hogy senkinek nincs nagyobb bootleg gyüjteménye, mint Harrisnek. hazánkat a 2003as évben kétszer is érintették, egyszer a SummerRocks-on, egyszer pedig Debrecenben, a Dance of Death turnényitó koncertjével. Oltári bulik voltak, tele poénnal, és hat negyvenes balikkal, akik ugy rohangáltak, mint egy kovácspisti.

Pár napja jelent meg az igencsak beharangozott és nagyon jó kritikákkal illetett A Matter of Life and Death. A lemez jó, igencsak Maiden és igencsak hallgatható, de nem egy Run to the Hills féle. A számok inkább lassan épitkeznek, minden hangot kijátszanak, nehezen szokható, de annál jobb az anyag. A turnédátumok között egyenlőre semmi hir magyar koncertről,de reméljük a legjobbakat. Hát dióhéjban ennyi, nem akarom jobban elengedni magam, ha valakinek kérdése van, nyugodtan tegye fel hozzászólásokban...
Up the Irons!!!

A Sonata Arctica-ra egyből rá lehet fogni, hogy Strato-hatásokkal van tele. Persze, igaz, hogy a probatermeik szinte egy helyen voltak, a két zenekar összejárt, Timmo Tolkki talált ki nekik gitártémákat néha, de akkor is abban az időszakban startoltak el finnországból, mikor a világ mindent a Strato-hoz hasonlitott.

A zenekar 1996-ban alakult, a Tricky Beans nevet választották, és a 16-17 éves srácok élvezték amit csináltak. Aztán Tricky Means-re váltottak (hogy miért, ki tudja, dehát finnek) és első demó Fullmoon néven kezdett hóditani. Első lemezük, az Ecliptica világszerte nagyot robbant, és a srácok egyből japánban találták magukat, nameg egy turnén a Stratovariussal (mily meglepő) és a Rhapsody-val.

Az énekes Tony Kakko maga a dalszerző, néhol még billentyüzik is, de a hangja mára európa legjobbjainak egyike, Janni gitárossal meglepően jól megértik egymást, és koncerten eleget bohockodnak és őrjöngenek ahhoz, hogy az ember lefáradjon csak attól hogy nézi őket. Speed-metaljuk a második, Silence cimü lemezre lett egyénibb, kiszámithatatlanabb. A témáik messze eltérnek a szokványos heavy-power témáktól, komoly érzelmek, csattanós sztorik, szinte hosszabb viccek jellemzik a szövegeket, ráadásul arányosan oszlanak el a balladisztikus számok a pőrébb témáktól. A Silence lemezzel ismertek lettek mindenfelé, de igazi áttörést a harmadik lemezük, a Winterheart's Guild hozott.

A lemezzel rengeteg koncertet nyomtak, és a Nightwish előzenekaraként nálunk is megfordultak több izben. Következő sorlemezük volt az, amelyik teljesen megszabaditotta őket a Strato-hasonlatoktól, ez a Reckoning Night volt. A lemezt szokatlan felépitése, hirtelen váltásai, leállásai és a poénos hozzáállás egyedivé teszi a finn metalban (mondjuk egy HIM mellett biztos nehéz lehetett).

Azóta megjelent egy koncertlemezük, a For the Sake of Revenge, és többször is voltak nálunk, egyszer a Wigwamban tavaly, és idén a pecsában (persze mindkettő 5000 ft volt, a szivük gyökerit a szervezöknek az indiános pubban). Mindkét koncert felejthetetlen volt, ezt állithatom.

Hamarosan érkezik valami uj lemez is, még semmit nem tudni, de én személy szerint várom őket újra. Akit jobban érdekelnek, töltsön le tőlük egy pár számot, akire nem hatottak Feribá megszoritásai, azok egy lemezt is vehetnek, és barátkozzanak ezzel az édesbús, aranyos, poénos és néha halálosan komoly speed-metallal.

Az Elvenkinget 1997-ben alapította két gitáros, az emlitett Aydan és Jarpen, két régi jóbarát; mindketten a kemény zene és a népzene rajongói. A felállás a kezdeti időkben gyakran változott, ez a zenekar munkáját is hátráltatta. 1998-ban Damnagoras, az énekes csatlakozik az együtteshez, a következő szeptemberben pedig a csapat tagja lesz a dobos Zender.

Már a kezdetektől fogva az Elvenking célja a power metal, a népzene és egyfajta különös hangzás vegyítése. Számos fellépés után az együttes rögzíti demóját To Oak Woods Bestowed címmel. A felvételen Damnagoras énekel és basszusgitározik is, mert az eredeti basszusgitáros zenei nézeteltérések miatt távozott.

Az első hivatalos album Heathenreel címmel került rögzítésre. A lemez borítója Travis Smith munkája, a logót pedig J.P. Fournier tervezte. Az album 2001. július 23-án jelent meg, hatalmas sikert aratva az egész metal-világban, több magazin és webzine is a hónap lemezének választja. A "Heathenreel" megjelenése után az Elvenking Európaszerte koncertezik, olyan együttesekkel lépnek fel egy színpadon, mint a Blind Guardian, a Gamma Ray, az Edguy és a Virgin Steele.

Témáiban az elfek, varázslók, tündérek meg mindenféle erdőben lakó lények jelennek meg, persze ennek a fantasy-világnak a sötét oldalával is. Pl. a Gyürük ura filmbe legalább anyira passzolt volna az Elvenking Bilbó szülinapjára, mint a vadnyugatra a ZZ Top a Vissza a Jövőbe 3-ban.

2002 augusztusában Damnagorasnak, az énekesnek egészségügyi okok miatt ki kellett szállnia a zenekarból. Az új frontember Kleid lett, aki azonnal felvette a tempót. A népzenei vonal erősítésére Elyghen csatlakozott a zenekarhoz, aki a hegedűn és a billentyűkön játszik. Ebben a felállásban rögzítették a WYRD című albumukat, ami 2004. április 19-én jelent meg.

2004 végén Damnagoras, a korábbi énekes visszatért, és részt vesz a harmadik album felvételében, ami 2006 januárjában jelent meg The Winter Wake címmel. A lemez nagyobb telitalálat, mint az eddigiek, ha az ember becsukja a szemét, el tudja kézelni a kis nyamvadt tündéreket meg repkedő lidérceket. Minden szóba jön, aprónépek, félszerzetek, félelmetes óriás-remete, nagy utazások, és a tél, amely ugy ébred, mint egy rég halott szellem, és bánata betakarja a földet.

2005 február 4-én az alpító gitáros Jarpen elhagyta a zenekart, így az Elvenking öttagúként folytatja pályafutását immár, idén nálunk is megfordultak, sajnos ez kimaradt, de hallottam a buliról. Aki tudja, nézze meg őket, és a lemezeket nagyon tudom ajánlani, főleg az utolsót, felejthetetlen pillanatokat ad, főleg a záró Penny Dreadful, amely egy sörözős-bulizós-táncolós Skyclad feldolgozás, persze ilyen sippal-dobbal-nádihegedüvel-zsemlével-rigóval...