A város határát jelzô táblák után
Messze kanyarog, messzire visz el az út
Az éjszakán át nézve, a kocsiból látva mindent
Fallá mosódnak az út menti fák
Az út mindig ugyanolyan, bárhol lehetnék
De ez a kora hajnali stoppolás elvisz valaki felé
Jön közelebb a város és a melankólia
Ennek a rohadt kis utazónak valahol meg kéne aludnia
Csak pár óra már és újra, újra látlak
Nem tudod, ki vagyok, de kívánlak, kívánlak
Ott leszel majd, ott ülsz a füstben
Csak nézlek és álmaimba viszlek
Hajnali kocsmát találni, s ha a Nap újra felkel
Meginni három kávét és tovább utazni reggel
Remegve vonatra szállni, robogni hazafelé
Itt van bennem a képed, de a remény az enyészeté
Te ott, én meg itt és tovább döcög az élet
De az idô nem mocskolja be ezt a pár gyönyöru képet
Enyém lettél, de nem tudod és jobb, jobb ez így
Mert örökre enyém maradsz, te ott, én meg itt
Egymástól távol, végtelen utakon
Nem fáj, már nem, hogy nem tudod, ki vagyok
Enyém a fájdalom, enyém az érzelem
Egy örök ideál távoli földeken
Végtelen utakon, egy végtelen szerelem
Orzöm az arcod, mint képet a lelkemen
Ha tudnád, talán megszeretnél, de nem kell már nekem
Soha, soha nem mehetsz el, nem |
