Az éjszakában megbúvó felhők… ringatóznak a szél karjaiban…
S némán bámulják a végtelent… Senki nem látja, hogy oly szomorú:
Egy hegy, melyet körbelehel a fájdalom… Könnyes szemei siratják a madarak röptét.
Leláncolva bánatával nézi az éj az örök mozdulatlant… s kacaja visszhangzik üregei közt…
Tépik sebeit és nem tudja, hogy az éj leszállt és a tücskök nem zenélnek már többé…
Csak van egymagában, egy egész láncolatban…
És érzi azt, hogy voltak egyszer az érzelmek… Melyek már soha nem lesznek…
és nincsenek már régóta.
Talán a fák sem azért sóhajtoznak, hogy legyen hangjuk,
hanem mert egyszer egy világ megkívánta a sóhajait…
Egy hegy lett ennek anyaföldje a borongós éjszakában,
Messze azon… s talán messze mindenen.
És csak fájdalom, és végzet, és magány… és talán…
Cruciamentum, despero, torqueo, exordium qoud extrenitas.
Cruciamentum, despero, torqueo, exordium qoud extrenitas.
Cruciamentum, despero, torqueo, exordium qoud extrenitas.
Cruciamentum, despero, torqueo, exordium qoud extrenitas.
Cruciamentum, despero, torqueo, exordium qoud extrenitas.
Hegy az örök mozdulatlan…
Hegy az ősi oltár…
Hegy az erdők anyja…
Hegy a bánattal telt…
Hegy a vér áztatta… |
