Egy hely ami nincs sehol... Egy fa elveszett sóhaja...
Álmatlanságom egy tükörbe zárva, ahol önmagam bámulom.
Esőcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán,
kiált a reménytelenség szívébe. Most utazom... Vándor vagyok...
Összevarrt szemekkel nézem bús arcom... Egy mező... Mindenhol
színes virágok ülnek... Beszélgetnek... Számomra nincs hely...
Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. Lehet, hogy álmodom?!
Nem... Hisz álmatlan vagyok... Hideg szél nyaldossa húsom... Fázom...
Átölelem önmagam remegő karjaimmal... Elrejtőzöm a félelmeim közé...
Ott biztosan nem találom meg magam... Reménytelen... Ott vagyok...
Félek magamtól... Sötét van... Valaki hív... Nevem suttogja... Nem
látom tisztán... Lassan közeledik... Enyhül a félelmem...
Ó, hát te vagy az... Már nem félek... |
