Az alkonyat szülte, a nyirkos hajnal...
Jeges halál.
Dermedt csöndben fagyott sóhaj
Mindig megtalál,
Ami úgy vesztette el a szüzességét,
Hogy nem is tudott róla,
Pedig a sikátor árnyékában érzi
Már megjött neki a gólya.
Még mindig, a múlt jár a fejemben
Még üvölt a szelek hangja,
Mint a veszett ordas falka
Az éhség határán a Holdat telibe nyalja.
Karjaim közt fullad a mámor,
Tudom, hogy magamba zárlak
A Holt Szerelmek oltárán égve,
Örökre a pokolra várlak.
Ez az utolsó esélyed volt Neked,
Az utolsó alkalom,
És érzed most a tör majd a
Szívedbe szúr.
Nincs bocsánat a rettegés fokán,
Ez egy veszélyes vonzalom,
Tudom, hogy fáj Neked… piszkosul. |
