I.
Egykoron, hajdani életünkben
Mikor, még miénk volt földünk
Szabadon éltünk, s a kék ég alatt születtünk
De megnyílt börtönünk
A kereszt árnyékából közeledik a vég
A halál szagát fújja felénk a szél
Népünk szemében félelem él
Falvaink lángokban állnak
Tudjuk, nekünk már nincs remény
Arcainkat a tuz világítja meg
A tüzek mögött kardok fénye, s hangja cseng
A távolban harangok zúgnak
Eljo a félelem
Nincs bunünk miért halnunk kell
De keresztes zászlók elott
Nem hajtunk fejet
A táj megremeg
Eltemetve a holtakat
Sírhantként borul reánk
Elrejt minket a Földanya
A kereszt árnyékából közeledett a vég
A halál szagát fújta felénk a szél
Népünk szemében félelem élt
Életünk lángokban állt
Tudtuk, nekünk már nincs remény
Szomorúan remeg ismét a táj
Elsorvad körülöttünk a világ
A táj megremeg
Eltemetve a holtakat
Sírhantként borul reánk
Vigyázza álmunkat
Földanyánk soká rejt minket
Lelkünk az élo és holt világ közt rekedt.. |
