A feledés tengerén
Távol mindentõl a feledés tengerén
Lágyan ringatózom a semmi közepén
Emlékeim lassan köddé válva
Távoznak a messzeségbe, tûnnek el a homályba
Egyesült a nappal az éjjel, megszûnt a fény, s a sötét
Árnyékok tánca a félhomályban idézi az élet tüzét
De én nem akarok visszamenni! Nem akarok emlékezni!
Az értelmetlenségben az értelmet keresni
Valami kell, hogy kábítson
Mi tompítja fájdalmam
Nem akarok többet látni
Megvakítom magam
Kegyetlen a valóság, fáj az igazság
Haldoklik a barátság, s a szeretet
Visszatér újra a gyûlölet
Pusztító düh, mi éltet, s eltemet
Elfojtott érzelmek ébrednek fel bennem
Megfakult remények tûnnek el a csendben
Bárcsak meghalnál! Végképp eltûnnél
Közeleg a vég. Halott világ!
Gyûlölöm fajtád, gyûlölöm mindened
Minden lény közt átkozott a te neved
Kiírtassz mindent, ez a te utad
Míg végre te is elpusztítod magadat
Ismét a tengeren vagyok
De már nem tart fenn a víz
A mélybe ránt egy felbõszült örvény
Túlvilági énekek dallama hív
Feledésbe merültem
Lehullott egy csillag, kialudt a fény
Örökre lent maradok
Az óceán mélyén
Elvesztem a végtelenben
Érzés nincs már bennem
Céltalanul keresem az utat
Senki sincs aki irányt mutat
Lobbanjon hát lángra végre
Ez a kihalt táj
Pusztuljon el minden
Mi oly sivár és kopár
…Mint a lelkem - sötét éj
a lelkem - fagyos tél
Kertjében kiszáradt fák
Ezernyi hervadt virág
Egyedül maradtam
Mindenkit elhagytam
Akiket ismertem
Senkit se szerettem
Eldobtam életem
Tudtam, nem tévedtem
/Szöveg: Szenti Attila, Zene: Molnár Szabolcs/ |
