Robogó vonaton, derűs vasárnapon
érkeznék ide én, a kabát könnyedén
átvetve karomon,
úgy mint
mint egy idegen, egy olyan fürdőhelyen,
ahol még sohasem, sohasem járt ilyen
utazó, nagybeteg
idegen,
lehúzva szememig, kalapom szememig,
fekete kalapom karimája alól
betegen bámulna
szemem.
Hársfák alatt, szép hársfák alatt,
botommal könnyedén lenyakaznék én egy virágot
s azt mondanám:
mi ez?
Az eső most nekikezd, s én azt kérdezném, hogy mi ez,
hiszen még sohasem jártam én egy ilyen
nagy, kihalt
fürdőhelyen,
fák alatt,
ennyi hárs alatt.
Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék s a karomon kabát
ez elhagyott fürdőhelyen.
Akkor szeretnék megállni ott,
kinek nincs apja, anyja, nincs köze,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek karima alól néz ki szeme.
Akkor szeretnék megállni ott,
kinek kezdete sincs és végzete sincs,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek kezdete, végzete sincs.
Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék, túl nincsen tovább,
nincsen több végzetem.
Szememre csúszott fekete kalap,
a küszöbön túl már nem magyar vagyok,
se vak ügetés, se eltévedt lovas,
csak látok és tapasztalok. |
