Egyszer falun
biciklipedált tapostam én,
s a vázon
egy kitelepített lány ült.
Lejtőn lefelé,
a lány neve Annamari,
vidám volt,
bár sokat szenvedtek.
Én meg fiú,
afféle klottgatyás fiú,
a hőségben
nyomtam a pedált és
egymásba folytak a fák,
mi külön volt, mind összement,
az osztályharc
egy biciklin
megszűnt s én
vázon
egy gróflánnyal
azonnali
hatállyal
békét
kötöttem egy
összefolyt
világgal.
Fegyverszünet.
Mi külön volt, mind összefolyt.
Osztálykülönbségek
útszéli fákként.
Tapostam a pedált,
szememben ugrált a vidék,
egy kitelepített
gróflánnyal, neve: Annamari.
Egymásba folyt,
egy száguldás összehozta mind,
mi külön volt,
s az ember nem hitte el,
hogy Annamari,
a napozós Annamari
veszélyt hoz,
mitől úgy
óvott
családom,
hogy csak titkon
volt szabad
őt látnom,
s az ócska kerékpáron,
ővele
elszállnom,
elszállnom,
elszállnom,
elszállnom.
Minden fölött,
egy világ fölött így szálltunk el
Annamarival
három percig,
elfelejtettük, hogy ő,
azt, hogy ő melyik,
s azt, hogy melyik,
s azt, hogy melyik vagyok én,
ahogy a fák is
mind összefolytak.
Azóta is
szememben összefolyik
mi külön van... |
