Elmúlt egy év, s most újra szólít a végtelen.
Eltűnt a nyár, s most szívemen tombol a tél.
Mint a jég, kővé válik, megfagy az értelem,
S csak a feledés kíséri némán azt, aki útra kél.
Hallom már, ez a szó, ez a kérdés nekem szól,
De nem segíthet már ez a kongó üresség.
Perzsel a láng, elpusztít, érzem jól,
S már a harcmezőkön is békét keresnék.
Ez itt a jel!
Közeleg az áradás!
Nincs már segítség!
Legyen az a megoldás!
Jöjjön hát, sodorjon engem az ár!
Féken tartani most már nincs erőm.
Várok rá, és az sem érdekel már,
Ha átsodródom téren és időn.
Elfutnék, éget a tűz, perzsel a valóság,
De nem segíthet már ez a kongó üresség.
Helyemet keresem, kitaszított ez a nagyvilág,
De a szememben már a győzelem tüze ég.
Ez itt a jel!
Közeleg az áradás!
Nincs már segítség!
Legyen az a megoldás!
Jöjjön hát, sodorjon engem az ár!
Féken tartani most már nincs erőm.
Várok rá, és az sem érdekel már,
Ha átsodródom téren és időn.
(szóló)
Jöjjön hát, sodorjon engem az ár!
Féken tartani most már nincs erőm.
Várok rá, és az sem érdekel már,
Ha átsodródom téren és időn.
Jöjjön hát, sodorjon engem az ár!
A rohanó folyamon mondd, hogy ússzak át?
Várok rá, mert más nem érdekel már,
Csak sodorjon engem téren s időn át! |
