Akár hajnalba nyúló hosszú álom fonál,
Nyughatatlanná vált most ó a világ.
Percei pengeként vágnak sűrű, forró ereket át,
Nem hagyva mást csak hideg, jéghideg űrt maga után.
Álmos, fáradt az éjjel, lágy eső csordogál,
Fentről a mélybe hullva, s végig a templom falán.
Márvány oltáron fekve kérlek most úgy ölelj át,
Ahogy az eső hangjai ölelik az éjszakát.
Most fáj még, de halálunkkal boldogságunk él,
Remélj, s majd én új glóriádat elhozom ma még.
Azt sosem!
Megfagyott márvány ágyon utolsó forró óránk,
Előttünk nincs más semmi, csak a kéj, s majd a halál.
Angyalok fájó hangja, Istennek fájó keresztjén,
Halk sikolyod újra írja, mi most enyém még.
Most fáj még, de halálunkkal boldogságunk él,
Remélj, s majd én új glóriádat elhozom ma még.
Azt sosem! |
