Átköltenél, mint az idegen verseket,
Ahogy új gondolatra ébred az eleven képzelet.
Átfestenél, mint a fakuló vásznakat,
Ahogy új festékgombra téved a keresõ mozdulat.
Úgy kellenék, ahogy élni nem tudok,
De hogy eljutsz hozzám ezen az úton, sose várhatod.
Úgy festenék, mint az álomképeid,
Hol a fõalak csak érted él és mégsem létezik.
Sok az, mit tõlem kívánsz,
Ha elfogadsz így, az többet ér.
Akit bennem látsz, az máshol él.
Átköltenél, és az ihlet feltüzel,
De a versbe illõ változásban egyedül hiszel.
Átfestenél, de én téged féltelek,
Mer’ az égbe nyúló vágyaid közt szakadék leszek.
Sok az, mit tõlem kívánsz,
Ha elfogadsz így, az többet ér.
Akit bennem látsz, az máshol él. |
