Túl korán, túl korán jöttél talán,
Álltam én sorsom félkész színpadán.
Mint nem várt vendég egy éjjelen.
Úgy érkeztél, oly hirtelen.
Bármi volt, vissza úgysem hozható,
Jól tudom, kiégett már minden szó.
Mégis néha azt álmodom,
Hogy nálam ébredsz egy hajnalon.
Nincs más, ki bennem mindig újra ébred,
Kit várnék száz év után.
Nincs más, kit most is csalhatatlan lelkem kíván.
Azt hiszem, nem felejtem el sosem:
Nincs tovább – ennyit mondtál csendesen.
Kérõn néztem az égre fel,
S hogy véget érhet, nem hittem el.
Nincs más, ki bennem mindig újra ébred,
Kit várnék száz év után.
Nincs más, kit most is csalhatatlan lelkem kíván.
Utólag már mindent másképp látok én,
Ma már másképp kezdeném,
Széttört emlékképek száz szilánkja hull felém. |
