Múlik az idő, fakul a kép, alvadna már a vérpatak,
Köd lepné, mit tettek egykor vérengző gyilkos vadak.
Nótás ajkú kis magyar lány, emléke ködbe veszne már,
Hogyha ők, nem üvöltenék: merre van Tiszaeszlár.
Múlik az idő, fakul a kép, 110 év kínjai között,
Mit, nyakunkba zúdít a nép, a szegény, az üldözött.
Mégsem nyughat a választott nép, nyomja a lelkét a régi vád:
Úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint pihés, kicsi libát.
Ítélt a bíró, ejtve a vád, a sírhant többé nem beszél,
Vétek már, a könny, a szó is, csendesen folyik a vér.
Égre kiált, az ártatlan vér, oly tenger sok, mi végre folyt?
Kiömlött és virult belőle idegen, élősdi bolt.
Solymosi Eszter hiába sírsz, cserben hagyott a nagy világ,
Mint ahogy, pusztuló néped, s láncravert árva hazád.
Solymosi Eszter hiába sírsz, cserben hagyott a nagy világ,
Mint ahogy, pusztuló néped, s láncravert árva hazád. |
