Egyedül mindig meghalok,
de a világ zaja bennem sír.
Mindössze szánalmat kapok,
nem tudom, merre indulok.
Naiv álmom újra elvetél,
bár halott testem árnyéka még él.
Hömpölyög, zúg a nagy folyó,
fölötte megremeg a híd,
ugrani félek, mégis hív,
végem, ha a folyó magába szív.
Naiv álmom újra elvetél,
bár halott testem árnyéka még él.
De a folyó csak árad,
tövestől tép ki fákat,
a folyó sohase fárad,
ha szólít, nincs bocsánat.
Mindenki másvalamit kér,
bizalmam végleg elszállt, nincs hitem,
senki sincs, aki hozzám ér,
mondd meg testvér, sorsom mennyit ér.
Naiv álmom újra elvetél,
bár halott testem árnyéka még él.
De a folyó csak árad,
tövestől tép ki fákat,
a folyó sohase fárad,
ha szólít, nincs bocsánat.
Fáradt vérem hűtsd le, vad folyó,
vagy ne kínozz és engedj máshová,
talán te ismersz pár helyet,
ahol még szükség lehet rám.
Nem hiszem, hogy akad több esély,
bár halott testem árnyéka még él.
De a folyó csak árad,
tövestől tép ki fákat,
a folyó sohase fárad,
ha szólít, nincs bocsánat.
Merre induljak el,
az utat hol találom?
Ha a folyó mégis szólít,
feloldozás lesz halálom? |
