„Széket adok, leültetlek,
ágyat vetek, lefektetlek,
szép hajnalban felébresztlek,
egypár csókval eleresztlek.”
Egy borongós hajnalon,
Bükkfák ázott illatán,
Unott egyhagúság baktat,
Mint fáradt folyam ősz alkonyán.
Megrezzen egy falevél,
Ág reccsen, nyomába ér,
Halkan végig surran-koppan,
Ahogy rég egy mosolyt loptam.
„Széket adok, leültetlek,
ágyat vetek, lefektetlek,
szép hajnalban felébresztlek,
egypár csókval eleresztlek.”
Megtört szívem kérges burka,
Ott ahol a titkok nyitja,
Kell, hogy megérintsen téged,
Kőbe zárva élő lélek.
Tudom, nem az erkölcs, az igazság beszél.
Ami most kell: a Bűn, a Kín, a Kéj.
Furcsa, torz világra szültél meg engem.
De bízom benne, hogy itt nekem is van helyem!
„Széket adok, leültetlek,
ágyat vetek, lefektetlek,
szép hajnalban felébresztlek,
egypár csókval eleresztlek.”
Sima, bársonyos a tél,
Éjszakából jött a fény,
Neked nem kell félned tőle,
Béke ül a rideg hegyre.
Szelíd köd jő nyugatról,
Lágyan száll le a magasból,
Aztán zuhanni kezd gyorsan,
Ahogy szíved lángra lobban.
Tudom, nem az erkölcs, az igazság beszél.
Ami most kell: a Bűn, a Kín, a Kéj.
Furcsa, torz világra szültél meg engem.
De bízom benne, hogy itt nekem is van helyem! |
