A magány tornyában állva
újabb nap száll el, hogy várok a társra.
Fejemre nõnek a gondok,
nem értem régen miért ez a sorsom.
Küzdelmem régen tart,
s célom túl távol még
félelmem féken tart
s fájó sebeket tép..
Félelmem épített várat,
alapja kétely és kapuja bánat,
magányból épült fel tornya,
s nem dönti meg soha örömnek ostroma...
Mégis ha új nap jön,
álarcom felöltöm,
készen egy új útra,
végtelen harcokra.
Átlépek száz gáton,
feldöntöm korlátom,
lelkemben tûz még ég,
élni kellene még...
Sötét most még a hajnal,
egyetlen csillag súgja csak halkan:
börtönöd láncait tépd le,
döntsd le a várat és tiéd a léted.
Végül ha új nap jön,
álarcom felöltöm,
készen egy új útra,
végtelen harcokra.
Átlépek száz gáton,
feldöntöm korlátom,
lelkemben tûz még ég,
élni akarok még... |
